A flúgos zseni, aki nélkül nem lenne Brexit

|

Brexit – Háborúban mindent szabad

Két év se telt el azóta, hogy a britek kiszavazták magukat az EU-ból, és már el is készült az első tévéfilm, amely azt vizsgálja, hogyan jutottunk idáig. Két fókuszcsoportnak érdemes tesztelnie magán a Brexit-filmet: akik kérlelhetetlenül érdeklődnek a politika iránt, és akik kérlelhetetlenül rajonganak Benedict Cumberbatchért.

A szkepszis az első, ami megüti az ember fülét, ha a Channel 4 és az HBO Brexit-filmjéről hall. Kell-e ilyen rövid idővel a Brexit után filmet forgatni az eseményekről, amikor még napról napra alakul, hogyan is fog végződni a britek elszakadása? Van már elég rálátás a társadalmi, politikai folyamatokra?

Hogyne lenne, hangozhat a válasz, hiszen elemző újságcikkek tucatjai születtek már arról, miként nyerhetett az EU-ból való távozást szorgalmazók kampánya, de ennél talán fontosabb azt leszögezni, hogy egy egészséges filmkultúrában igenis szükség van a közéletre reagáló alkotásokra. Mi, magyarok ezt a filmtípust nem ismerjük, nálunk elképzelhetetlen, hogy Habony Árpád, Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc főszereplésével szülessenek dokumentumdrámák, az angolok viszont kifejezetten szeretik ezt a műfajt, amely a politika díszletei közé les be, és a tévéhíradókból és újságcikkekből ismert hírességeket mozgat, hogy az elmúlt évek fejleményeinek mozgatórugóiról rántsa le a leplet.

A műfaj nagymestere Peter Morgan, az angolok Aaron Sorkinja, aki Zuckerberg (Social Network – A közösségi háló) és Steve Jobs helyett II. Erzsébet királynőről (A királynő) és Tony Blairről (The Deal) írt drámákat. Az erős másodvonalban pedig ott találjuk James Grahamt, aki a politikai színdarabjai után most egy tévéfilmmel jelentkezett, amely nagyon okosan nem a Brexit plakátarcait, Boris Johnson londoni polgármestert, a jobboldali Nigel Farage-t, vagy épp az EU-tagság feletti népszavazást kampányblöffként bedobó David Cameron miniszterelnököt választja a főhősének, hanem az Anglián kívül jobbára ismeretlen Dominic Cummingsot.

Cummings vérbeli háttérember, aki 15 éve az EU-csatlakozás elleni, most pedig a kilépésre szavazó kampányt szervezte Angliában. A Brexit – Háborúban mindent szabadban a flúgos zsenikre szakosodott Benedict Cumberbatch játssza flúgos zseniként, aki más emberekkel nem igazán jön ki, de a társadalom lelkiállapotát mindenkinél pontosabban átlátja. Cummings nem karrierépítési lehetőséget lát a felkérésben, és még csak nem is az őszinte hit vezeti a kilépéspárti kampánystáb élére, hiszen a népszavazást az egyik legrosszabb módszernek tartja politikai kérdések eldöntésére, mert azok bináris kérdéssé egyszerűsítenek komplex politikai problémákat. De ha már így alakult, és mindenképp kiírják a népszavazást, úgy dönt, megnyeri azt, mert úgy véli, így valósíthatja meg legjobban az elképzeléseit.

Ezeknek az elképzeléseknek pedig csak egy részét teszi ki az euroszkepticizmus, az EU bürokráciájának és politikájának bírálata. Ezeket a gondolatokat úgy összegzi a Brexit, mint egy okosan érvelő és jó stílusban megírt tényfeltáró cikk. Ha valaki nem olvasta volna ától cettig a Brexit utáni elemzéseket, a filmet nézve gyorstalpalón vehet részt. Igaz, nem árt hozzá ismerni a brit politikai színtér legfontosabb szereplőit, mert a Brexit nem foglalkozik sokat azzal, hogy bemutassa a politikusokat vagy az olyan pártokat, mint az UKIP, de egyébként közérthetően és szabatosan veszi sorra a kilépésig vezető folyamatokat és az ezeket kiaknázó taktikákat. Úgymint az évtizedek óta erodálódó munkásosztály kisemmizettségének érzését, a gazdasági világválság után felhorgadó elitellenes érzelmeket, és az olyan nyilvánvaló, utólag már a politikusok által is elismert hazugságokat, minthogy Anglia heti 350 millió fontot fizet az EU-nak, amit a kilépés után az egészségügyre fognak fordítani.

Hogy a Brexit a címével ellentétben mégis több lesz egy puszta Brexit-filmnél, azt annak köszönheti, hogy ezeket a politikai stratégiákat nemcsak a maradás- és a távozáspárti kampány érveinek ütköztetésére használja, hanem tágabb kontextusba helyezi. Végeredményben a populista politika előretörését dokumentálja, amikor az elitben zajló generációváltásáról beszél. Cummingsnak nem jobb- és baloldaliakkal, Brexit-pártiakkal és -ellenesekkel van problémája, hanem az öregekkel és az idiótákkal, a maradi, sikertelen, önérdekű politikusokkal, akik azért nem akarnak változtatni a dolgok állásán, mert a bebetonozott hatalmukat féltik. Cummings az új módszereket, a személyes kampányolás helyett az internetes adathalászatot, az észérvekre ható BBC-vitaműsorok helyett a politikát szlogenekre redukáló és azokat untig ismétlő populizmust képviseli. Méghozzá azért, mert azt hiszi, a cél szentesíti az eszközt, és az EU-ból való kilépéssel esélyt teremthet arra, hogy végre változás álljon be a szerinte is lerohadt politikai közbeszédben és szociális infrastruktúrákban.

Hübrisze, hogy nem veszi észre (vagy figyelembe), ő maga mennyiben járul hozzá a nevezett lerohasztáshoz az internetes, többé-kevésbé illegális adathalászat elterjesztésével (a film nem felejti el azért megemlíteni, hogy Obama is alkalmazta már ezt a módszert a 2012-es választásokon), vagy a társadalmi elégedetlenség kizsákmányolásával és felkorbácsolásával. Sokan azt vetették a Brexit – Háborúban mindent szabad szemére, hogy részrehajló Cummingsszal szemben, és isteníti a politikai háttérembert, de ez csak annyiban igaz, hogy beleszuszakolja őt abba az őrült zseni skatulyába, amelyben Benedict Cumberbatch olyan kényelmesen mozog legalább a Sherlock óta. Valójában viszont egy ravasz játékot űz velünk, hasonlót, mint a Brexit-pártiak: érzelmileg manipulál, amikor azonosulásra csábít Cummingsszal, hiszen jobbára karikatúraszerűen elrajzolt politikusokat vonultat fel vele szemben, akikkel szemben Cummingsnak mindig igaza van, és szarkasztikus humorával a sárba tiporhatja maradiságukat, értetlenségüket, tévedéseiket. Nem lehet nem Cummingsnak drukkolni azért, hogy valósítsa meg a célját, még akkor is, ha történetesen nem értünk egyet vele. Hogy aztán a végére ráébresszen minket és Cummingsot is a film a populista retorika hátulütőire, a morális célokat még csak kitűzni sem próbáló politizálás hosszú távú romboló hatására.

A Brexitet ettől függetlenül lehet miért kritizálni. Peter Morgan filmjeivel szemben meg sem próbálja elmélyült drámává, érdekes karaktertanulmánnyá formálni a történetét, kizárólag a Brexitre koncentrál, arról viszont nem fog újat mondani azoknak, akik már elolvastak 3-4 elemző cikket a történtekről. Ugyanakkor frappánsan és tömören meséli el a kilépésben csúcsosodó társadalmi elégedetlenséget, legjobb jelenete is egy fókuszcsoportos felmérés, amelyben a különböző szavazótípusokat képviselő emberektől akarják megtudni a maradáspárti politikusok, hogyan és miért pont úgy fognak szavazni. A Brexit ezen a ponton arcot és súlyt tud adni az elemzésekben szárazon részletezett kiábrándultságnak, a gazdasági növekedés és a reálbér-emelkedés előnyeiből kimaradó munkásosztály tehetetlen dühének. Hasonlóan emlékezetes a két politikai ellenfél, Cummings és Craig Oliver (a szintén nagyszerű Rory Kinnear), David Cameron egykori kommunikációs igazgatója, egy sör mellett szűri le a kampány tanulságait és vázolja a populista politikával fémjelzett jövőt. Ott végre hús-vér embereket látunk és igazi érzelmeket, és teljes súlyával felfoghatjuk, milyen fordulatot jelent a kontinens életében a Brexit. Ha több ilyen jelenetet írt volna James Graham, a Brexitet valóban emlékezetes, kiváló filmként könyvelhetnénk el – svungos aktuálpolitikai pamfletnek viszont így is tökéletes.

A Brexit – Háborúban mindent szabad elérhető az HBO GO-n.

A Brexit – Háborúban mindent szabad a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: