Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) 2022
„Nem a bíráló számít, ki fanyalog, mert az erős ember egy pillanatra megbotlott, ki szerint jobban is csinálhatta volna az, aki cselekedni mert. Egyedül azé az érdem, aki kiáll a küzdőtérre, akinek arca porban, verejtékben és vérben fürdik, aki vitézül tör előre, aki újra meg újra téved és hibázik, aki végül, szerencsés esetben megízlelheti a diadal gyümölcseit, s ha végül mégsem arat sikert, legalább a bátrak boldogságával teszi.”
Theodore Roosevelt, 1910
Az idén 8. alakalommal megrendezett BIDF (Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál) versenyfilmjei a bátorság hívószavára álltak össze egy programba. Bár a téma izgalmas és tettre kész hősök színre lépésére enged következtetni, kíváncsiságunkat egyértelműen az keltheti fel igazán, hogy voltaképpen hogyan, milyen módokon mutatkozik meg ez a széles skálát körbeölelő fogalom a kreatív dokumentumfilmek esetén.
Beszámolómban erre a kérdésre próbálok válaszokat adni néhány (az öt szekció összesen 32 filmje közül) kiválasztott alkotáson keresztül. A vászonra teremtett történetek térben, időben, anyanyelvüket és filmes formanyelvüket tekintve is messze eltérnek egymástól, valami mégis szorosan összeköti őket.
Az első film a sorban magát a művészetet, mint a szerelem és a teremtés aktusát jeleníti meg. A barlang akár az anyaméh szimbólumaként is értelmezhető, amelynek belsejében, konkrétan 650 méterrel a tenger szintje alatt, mélyen az Appennin-hegységben születik meg Filippo Dobrilla, firenzei szobrász nagyszabású alkotása, az alvó Barlang-óriás (Caveman). Erről kapta a 91 perces, Tommaso Landucci által rendezett dokumentumfilm magát a címét is, ami némiképp félrevezető, hiszen első olvasatra egy barlangban játszódó, szpeleológiai (barlangtani) eseményekre fókuszáló alkotás képe jelenhet meg előttünk.
A film ezzel szemben inkább próbál egy művészi életutat, Dobrilla ars poeticája és főbb művei megalkotásának körülményei mentén haladva bemutatni. A föld mélyében alvó kolosszus nemcsak a szobrász természet iránti hűségét és szeretetét fejezi ki, hanem a rohanó világtól, a társadalom zűrzavarától való eltávolodás nyugvópontjaként jelenítődik meg, ahol minden állandó, szemben a felszínnel, ahol a dolgok folyamatosan változnak, mozgásban vannak.
A művész ide menekül mindezek elől. Ezért is lehet nagy bátorságnak tekinteni, amikor kilépve az általunk megszokott keretből, megmutatja művészetének és énjének egy másik, sebezhetőbb oldalát. A Dávid és Jonatán egy 30 tonnás, tiszta fehér márványtömbből, kizárólag szikével faragott szoborpár, ami bibliai történet alapján a férfibarátság és a homoszexualitás szimbóluma. Filippo ezen műve kapcsán nyíltan beszél a kamerának férfiakhoz fűződő viszonyáról, s ekkor fogalmazódhat meg bennünk, hogy egy magányos, visszahúzódó, remete alkat hogyan képes ilyen természetességgel beszélni, ennyire közel engedni magához rendezőt és stábot. A legbensőségesebb helyekre vezet minket és a legnagyobb titkait osztja meg.
A film során a lírai művész önmagát keresi a művekben. Magát alkotja meg sorra. Sokszor látjuk egyszerre az alkotót, a tükörképét és magát az alkotást egy hármasságban. Ezek alapján, sejthetjük – Filippo már választ nem adhat, 2019-ben hunyt el – hogyha a filmkészítésre ugyanolyan művészetként tekint, mint a sajátjára, akkor ez a film egy újabb reprezentációja önmagának, s magánya velünk együtt oldódik fel, hiszen ő, mint megalkotott, a rendező pedig, mint alkotója és mi nézők, a befogadók. Így együtt hozunk létre a láttatás és látás által egy egységet.
Az előbbi művészi mélységek és magaslatok után a következő filmben az egyik legelemibb, legkisebb biológiai egység megismeréséhez térünk vissza, vagyis a sejtekhez. Sajnálatos módon, ez az első olyan év, amikor nincsen magyar versenyfilm a listában, ellenben Almási Tamás, Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, operatőr, forgatókönyvíró kapta idén a fesztivál életműdíját. Ez alkalomból vetítették a Puskás, Hungary, Kölyköd voltam, Tehetetlenül, Ítéletlenül és Sejtjeink című alkotásait.
Utóbbi, aminek rendezője és operatőre is Almási volt, bár 2002-ben debütált, nem is lehetne aktuálisabb és fontosabb, mint mostanság, amikor több fiatal, termékeny korban lévő párt érint a vágyott, de ismert vagy ismeretlen okok miatt megtörténni nem tudó gyermekáldás kérdése. A kamera bevezet minket a legintimebb helyszínek tereibe (kórház, otthon), ezáltal két ember legbensőségesebb pillanatainak részesei lehetünk.
A lombikbébi programok útvesztője, a sikertelen kísérletek utáni nihil a film minden percében érezteti hatását, miközben biológiai szempontból is láthatjuk a fogantatás pillanatait, ahogy sejtekből összeáll egy embrió a felvételeken. A film másik nagy erénye még – az ismeretterjesztő oldala mellett – hogy olyan kardinális kérdéseket feszeget, amik voltaképpen minden ember fejében megszülettek már, de kimondani és beszélni ritkán merünk és tudunk róla; túl tudja-e élni a házasság ezt a próbatételt? Vajon más ember mellett sem sikerülne? Megvetjük őket, ha ezért elválnak?
Sejtjeink
Ezek a feszültségek mégis feloldódnak a film zárásában, amikor is mint egyfajta Isteni beavatkozás, a természet fölülírja a tudomány eszközeit és a főszereplő házaspár tagjai, akik kitartottak egymás mellett, meglelik boldogságukat, természetes úton gyermekük születik.
S el is jutottunk ezzel a kedvenc, egyben legproblematikusabb szekciómhoz, a bátor gyermekek köréhez. Hat film is ezen a témakör mentén készült, s kiválóbbnál kiválóbb alkotások vonultak fel, döntésem végül a fesztivál – bár ez számomra csak később derült ki – legmegosztóbb filmjére, a Magas mércére (Raise the Bar) esett.
A 71 perces Gudjon Ragnarsson által rendezett izlandi dokufilm központi és legvitatottabb figurája, maga a 8-11 éves lányokból álló kosárcsapat kimondhatatlan nevű edzője, Brynjar Karl Sigurðsson, akinek munkamódszerét és habitusát vagy zsigerből elvetjük, vagy teljes mellszéllel mellé állunk, ahogyan azt az alkotás több szereplője is teszi, beleértve a kosaras lányok szüleit is.
Sigurðsson maga is versenyszerű játékos volt mindaddig, amíg egy sérülés miatt abba kellett hagyja a kosarazást. Ezért is nyilatkozik úgy, hogy a sportra nem szabad mindent feltenni, ellenben a jellemet sport által lehet igazán megerősíteni, amire viszont egy életre szükségünk van. Lánya születésével döntötte el, hogy a jövőben elsődleges célja lesz egy erős, céltudatos karakterekből álló lánycsapat menedzselése.
Munkásságának legnagyobb érdeme, hogy több szülő hálás neki emiatt, hiszen az eddig visszahúzódó, szorongó gyerekeikből talpraesett, mindenre kész „vad” csajok kupálódtak ki. Az edző évente háromszor is szülői értekezletet tartott, hogy építse a bizalmat és számot adjon pedagógiai módszereiről. Bár a lelkesedése, a lányokkal való bánásmódja nagyfokú érzékenységre vall, a film egy adott pontján már a megszállottság lángjait is felfedezzük tekintetében, feltéve a kérdést, hogy vajon mi fűti ezt az embert valójában?
Mindezt persze azért emelem ki, hogy lássuk, a karakter megítélésében több tényező is közrejátszik. Az alkotás fő konfliktusa a lányok és fiúk egymás elleni mérkőzésének kérdése a női egyenjogúságáról híres szigetországban. Német minta alapján, miszerint a fiúk és lányok 11. életévükig kisebb differenciákat leszámítva testfelépítésükben egyformán fejlődnek, szabad őket versenyeztetni, mert így legalább kialakul az egymás iránti tisztelet és a fiúk sem tekintenék felnőtt korukban méltánytalannak a lányok elleni játékot. Sigurðsson kérvényezte az ellentétes neműek közötti meccseket, az izlandi kosárlabda-szövetség pedig indokok híján, zsigerből elutasította a kérést. Innentől pedig kezdetét veszi a harc a csapat és a szövetség, a szövetség és az edző között.
A lányok különböző módokon adnak hangot nemtetszésüknek a döntéssel szemben, amiben főleg az indoklás hiányát nehezményezik. Egyforma, rózsaszín uniformisban táncolnak és hangosbemondón kántálják a kérésüket az utcán, majd egyre radikálisabb eszközökhöz folyamodnak, sorban leborotválják a hajukat, végül a bajnokság eredményhirdetésén egyik csapattársuk felháborodásának monológja után az érmeiket sorban a dobogóra hajítják. A rendező, aki sok esetben a film operatőre is volt, ezen a ponton döntötte el, hogy megírja a szinopszist és itt zárja le a történetet, ami egyébként főiskolai vizsgafilmnek készült, de már az elején látszott, hogy több lesz belőle.
Az utolsó snittek egyikén feltüntetik a gyermekek koruk és érettségük szerinti szabad véleménynyilvánításhoz való jogát, ami rendben is van, de felvetődik, hogy mennyire érvényesül tényleges véleményük, és nem mindössze az edző nevelési módszereinek befolyásoltsága alatt cselekedtek? S milyen hatással volt a lányokra a kamera, vajon nem játszott szerepet bátor tettükben, hogy mindez egy film részét is képezi majd? A rendező az edzővel való barátságáról nyilatkozik a filmvetítés végén, mennyire tudott ő maga objektív megfigyelő maradni?
Ezen kérdések jogos bírálatai is lehetnek a filmnek, mindamellett a legnagyobb áhítattal, hol a nevetéstől, hol a meghatottságtól könnyezve, olykor lélegzetvisszafojtva néztem végig a kimondottan karakterisztikus, de nagyon szerethető lányok harcát a kosárpályán és azon kívül is, valahol mélyen a „régi lángot” keresve, kicsit mintha magammal is farkasszemet néznék.
Nem is folytathatnám a sort mással, mint a Femokráciával (Femocracy). A lány kosárcsapat bajnoki meccseivel ellentétben itt nem a düh a legnagyobb mozgatóerő, hanem a racionális érvek mentén zajló parlamenti viták, ahol a szellemi kvalitások mérettetnek meg, csak történetesen itt is a női nem, a bátor nők állnak a középpontban. Angela Merkel elődjeinek is nevezhetjük őket, akik utat, stabil ösvényt tapostak Németország első női kancellárja előtt. Torsten Körner, a film rendezője egy trilógia első részeként tekint ezen, az NSZK női politikusairól szóló alkotására, a jövőben az NDK és a trilógia harmadik darabjaként pedig a mai németországi állapotról szeretne tudósítani, természetesen mindkét esetben a női oldalt mutatva be.
Bonnban járunk, az egykori Bundeshaus épületébe navigál minket a kamera, ahol interjúztatás keretében nosztalgikus hangulatban a ’80-as évek női közéleti személyiségei mesélnek a múltban történtekről, reflektálva saját és egymás döntéseire és cselekedeteire. A Femokrácia képileg is kifinomult alkotás, színbeli összhang és térbeli szimmetria rajzolódik ki az állóképeken. Többször is szuperközeli plánokat látunk a mikrofonokról, ezzel kapcsolatban a film vágója, Sandra Brandl egy érdekességre hívja fel a filmet. Megfigyelhető a felvételeken ugyanis, hogy plenáris gyűléseken a nők minden felszólalás előtt a mikrofont igazgatják, ennek egyszerű magyarázata pedig, hogy jóval magasabbra, a férfiak méretéhez igazítva voltak az eszközök beállítva.
Ezeket egyébként régi, archív felvételeken látjuk, amik megtörik, ezáltal izgalmasabbá teszik a film képi anyagát. Műsorrészletek, korabeli reklámok („A nőt két dolog érdekli, hogy mit vegyen fel, és hogy mit főzzön!”), dalok, és filmrészletek (A klinika) elevenítik fel a nők helyzetével kapcsolatos sztereotípiákat, közfelfogást.
Bár közel 40 évvel ezelőtti felszólalásokat láthatunk, az érintett témák ma is ugyanúgy napirenden vannak. Hogy csak néhányat említsek: klímavédelem, abortusz, házasságon belüli erőszak, ezek viszont töredékek, amik globális érdeklődést tekintve kaptak prioritást és kerültek a filmbe. A nyersanyag természetesen jóval több témakört tartalmaz.
Összességében felemelő érzés volt néznem ezt a történelmi dokumentumfilmet, ami egyszerre volt ismeretterjesztő és lelkesítő. Ezzel szemben bármennyire is erős nőket láttam, említést kell tennem a résztvevő férfiakról is, akik bár hangos hahotájukkal többször szakítják meg a parlamenti beszédeket, nem egyszer a kamera előtt sírják el magukat, arra tanítva, hogy bár hatalmas erő és bátorság kell ahhoz, hogy nyilvánosan hangot adjunk a véleményünknek, ugyanilyen, ha nem nagyobb bátorság kell merni gyengének lenni.
Utolsó elemzésre szánt filmem többek között a küzdelmet, a tűrőképességet és a bukást veszi górcső alá. A vörös falak foglyai (Inside The Red Brick Wall, 2020) a bátor gyermekek kategóriáján belül a fődíját és még a közönségszavazás alapján a különdíjat is bezsebelte, a film alkotói viszont anonim módon, Hong Kong Documentary Filmmakers néven hozták nyilvánosság elé.
Egyrészt rémisztő, másrészt pedig mérhetetlen bátorságra vall részükről, hogy a hongkongi tüntetések kellős közepén, kockáztatva az életüket végig bekapcsolva hagyták a kamerát, bár tény, hogy a sajtónak Hongkongban fontos szerepe van, hiszen „véletlen” balesetek vagy akár halálesetek pont akkor történnek, mikor nincs jelen semmilyen felvevő eszköz.
Keveset szóltam eddig a moziban, filmnézés alatt ért egyéb impulzusokról, de ebben az esetben – lévén, hogy egy közönségdíjas filmről van szó – meg kell jegyezzem, hogy egy csapat fiatal, nagyrészt gimnazista között ülve néztem végig a közel 1,5 órás filmet, akik az első képkockákig még kuncogva ropogtatták a pattogatott kukoricát, majd a nevetések elhaltak és mély sóhajokká váltak. A film ugyanis nem köntörfalaz, rögtön a történet közepébe vág.
A műszaki egyetemen összegyűlt diáksereg – akik között szép számmal volt jelen kiskorú is – és a rendőrség incselkedő, parázs szóváltásának közepébe csöppenünk. Történeti kontextusát tekintve a film a 2019-es hongkongi kiadatási törvény módosítási javaslata elleni tüntetésekről szól. A hongkongi társadalomban elfogadott, hogy az idősek támogatják a fiatalságot, akik pedig teljes erőbedobással kiállnak a saját érdekeik mellett, bátran szembenézve a regnáló hatalom elleni megtorlásokkal, fejti ki Kozári Zita, Hongkong-aktivista, a téma szakértője a filmet követő beszélgetésen.
Elmondása szerint egy feszes, jól átgondolt, szervezett tüntetésről volt szó, ahol egy rendőr sem esett áldozatul. A diákok viszont leleményes módszerekhez folyamodtak, ilyen például a tornaszertárból kölcsönvett íjak, vagy egy autópálya birtokbavétele és a forgalom leállítása. Háromfajta módszerrel tüntettek: „dekorálással”, ami festékszóróval történő rongálást, „felújítással”, ami az épület szétverését és „fire magic” használatával, ami gyújtogatást jelent.
A filmnek tulajdonképpen a nagybetűs FIATALOK a főszereplői, az 1970-es amerikai filmdrámához, az Eper és vérhez (The Strawberry Statement) hasonló érzettel, amely a Columbia Egyetem 1968-as tiltakozásáról szól. A könnygáz elleni álarcok mögé bújva (a BIDF bátor ellenállók szekciójában versenyzett Álarc mögött c. film szintén ezt dolgozta fel), közösségként egyszerre küzdenek meg a rájuk váró nehézségekkel. Bent rekedve az intézményben ugyanis rá kell jönniük, hogy az éhezés és a kialvatlanság újra kiszolgáltatott gyermeki stációba sodorja őket.
A film legnagyobb dilemmája a menni vagy maradni kérdése. Az iskolaigazgatók megjelenése a barikáddal körbevett intézményben elsőre óriási felbuzdulást jelentett. A fiatalok teljesen ellenálltak az ötletnek, miszerint a kiskorúak hagyják el a helyszínt az igazgatók kíséretében és békességben térjenek haza. Végül mégis ez történik, ezzel bontva meg az eddigi összetartozást és egységet. Mégsem hibáztathatjuk azokat a gyerekeket (hiszen kiskorúakról van szó), akik a jövőjüket nem kockáztatva, inkább hazatértek. A 18. életévüket betöltött diákokra természetesen büntetés várt, ezt már a film nem ábrázolja, csak elképzelni tudjuk.
Bár a film készítői túlnyomórészt megrázó képsorokat osztanak meg velünk, sok esetben még így is akad egy két lírai pillanat. Ilyen, amikor a kamera hosszan időz az üres térben egy alufólián, amit a szél játéka tart sokáig a levegőben, de ehhez hasonló markáns jelenet, amikor a diákok elhagyják az egyetemet és a rendőrök karmai közé kerülve próbálnak kiszabadulni az ütéseik elől. Földre kényszerítve hurcolják el őket. Fél pár Vans cipőt hagyva maguk után. Szimbolikus jelentősége van ennek a lábbelinek, hiszen, bár merőben másfajta kultúrkörből jövünk, az olyan egyetemes jelképek, mint ez esetben ez a márka, összekötnek minket, közelebb hozva ezzel a térben távoli, de az alkotás végére lélekben már talán közelibb keletet.
A BIDF 2022 díjai
Forrás: BIDF Instagram
Nekem pedig ezzel a beszámolómmal, remélem sikerült a dokumentumfilmeket látótávolságon belülre hozni. Szóljanak ezek bármilyen témáról, voltaképpen azért születtek, hogy értő és kíváncsi nézőkre találjanak.
