Betáplált emlékezet

|

Izlandi gyilkosok – Titanic Nemzetközi Filmfesztivál

Az idei, 25. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválnak az izlandi film került a fókuszába. Nézzünk rá egy különleges dokumentumfilmre a felhozatalból!

Mindannyian emlékszünk a nagy sikerű Emlékmásra (Total Recall), melyben a Recall nevű vállalat azzal reklámozza magát, hogy emlékké változtatja az emberek álmait. Valami hasonló eszmefuttatással kezdődik a tavaly, tehát 2017-ben készült Izlandi gyilkosok (Out of Thin Air) is.

Dylan Howitt rendezése meglepő logikai rátermettséggel egyből rá is tér „a bűnügy”-re magára. Gudmundur – jelenik meg a felirat a kezdő képsorokon egy szénrajzszerű kép mellett, mely egy félhosszú hajú fiatal férfi arcát ábrázolja, majd: Geirfinnur – villan fel, s egy másik, 34 éves férfi elsatírozott képmását vésheti emlékezetébe a néző. Ezek még csak a bevezető emlékezetesebb filmkockái. Azonnal láthatjuk, hogy képiségében kevercs mozit kapunk, ami máris szül némi kíváncsiságot a filmnyelvileg nem a hétköznapira szomjazó nézőben. Bírósági tárgyalás, letartóztatás, gyilkossági helyszín, ahol a felszámozott bűntárgyak között egy test fekszik, hat fiatal ember rabosításon készült fotója, ügyvédek, rendőrök, bírók – mindez alatt pedig sejtelmes zene és megdöbbentő narráció.

Egy hatvanas nő, Erla B. visszaemlékezéseit hallhatjuk, az egyik elítéltét, azét, aki negyven éve bevallotta az összekapcsolódó bűneseteket. Hangja most megtört és bizonytalan. Hiszen ez volt Izland történetének egyik legrémisztőbb gyilkosságsorozata. Kétrendbeli gyilkosságért elítéltek hat embert. Erla B. így vall a sziget minden lakosára kiható régi eseményről: „bűnös voltam, de anélkül, hogy bármiféle emlékkel tudtam volna kötődni a történtekhez”.

Majd gyorsan vált a film hangulata, és fekete-fehér szuper nyolcas filmkockákon idéződik meg az ártatlanság kora, a hatvanas évek Izlandja. Reykjavik egy kétszázezres kis település, mondja Erla, ahol mindenki rokonságban áll valamelyest egymással. Strandoló emberek képe, vidám utcai felvonulás, babakocsit toló fiatal anyukák, várakozás a buszmegállóban, azaz a békés és nyugodt mindennapok. Mintha az ember a saját gyerekkorának felvételeit nézegetné nosztalgikusan. Aratóversenyen a mezőgazdászok, gyerekek kutyával, kedves rendőrök, akik vigyázzák a polgár biztonságát. (Egyedül ez nem volt ismerős a saját gyerekkoromból. De akkor, ugye, a magyar ember nem szokott a rendőrrel beszélgetni, abból semmi jó nem sül ki soha, volt a hozzáállás.) A képek pedig a régi Izlandon készültek, ahol a biztonság szó mellé még egy fontos kifejezés volt hozzárendelve, mégpedig: a szabadság.

A hatvanas évek Izlandja tehát egy testvéri közösség, ahol a legdurvább fenyegetettséget az jelentette, ha netalántán kitört egy vulkán. A helyzetek átláthatóak. Minden tiszta. Ezért még a híradó is igazat mond. Felesleges is lett volna hazudni, már csak az átláthatóság miatt is, no meg ebben a kultúrkörben mintha ez egyáltalán nem is lenne szokás.

Ám mire a hetvenes évekre érünk, átgyűrűzik a szigetre is a hippi-hatás. Itt, jelzem, nem értettem pontosan, mit is akart a rendező kifejezni, hiszen a vágás során hosszú hajú fiatalok az egyik snittben hasist szívnak, a másikban pedig tombolva támadják meg a rendőrséget, sőt, épületeket rombolnak. Az agresszió és a destrukció képei következnek. Így csapódna le az ellenkultúra az eleve ’hippi’ filozófiát valló, vagyis békés izlandiakban? Erla az öntörvényűségről beszél, és arról, hogy az idősebb generációkban felütötte fejét egy soha meg nem élt életérzés, a félelem. A hippikre, töprengtem el, nem az agresszió volt a jellemző. De ha végiggondolom, a virággyerekek lázadása Amerikában egy despota és kirekesztő hatalmi berendezkedés ellen irányult. Míg itt, a béke szigetén ezek szerint elképzelhető, hogy ellenkezőleg, a soha nem érzett harag testesült meg egy generációs mozgalom keretein belül.

„A hippik nem fogadták el a törvényeket, nem tartották be a szabályokat és rühellték a politikusokat” – mondja Erla, aki élesen emlékszik erre az időszakra, mint olyanra, aminek ideológiáját úgy szívta magába, akár egy szivacs. Azaz maga is hippivé vált. (Nagyon érdekes, hogy itt tényleg mintha összekeverednének az egyébként tiszta fogalmak. A képeken valóban trapéznadrágos, hosszú hajú fiatalokat látunk, de az ezekről a fotókról sugárzó életérzés mégis mintha a későbbi punk mozgalmakat juttatná az eszembe. Itt is, akár csak a film formanyelvében, mintha össze lennének kutyulódva a dolgok.)

Beszélőfejes narráció a most már nagymamakorba ért Erlával, híradó-bevágások, talált családi filmek szupernyolcassal felvéve, fénykép-kimerevítések. A dokumentumok megannyi formáját használja a rendező művészi tudatossággal. Ebbe a dokumozaik-kavalkádba illeszti bele a titokzatos idegen képét, a karizmatikus vezetőét, Erla azonnali szerelméét, a szlávos vonásokat viselő Sævart.

A dokumentumfilm ettől a narratív pillanattól modellező vonást is felmutat. Stábfotókat látunk: modern felszerelést, a digitális technika vívmányait és természetesen az eddigi dokumentumfotókra hasonlító színészek próbabeállításait. A rendező finoman jelzi tehát, hogy a riportfilm dokumentumfilmes szövetébe mostantól belecsempészi a dokumentumokon alapuló fikciós film részleteit is. Mintha egy kései lejárópróba kísérelné meg felderíteni, mi is történt Erláékkal ezekben a zűrös hetvenes években.

Elza ugyanis Sævarral való találkozása pillanatától, ami egy ominózus bulin történt, már arról beszél, hogy mintha LSD-t tettek volna a kólájába. Onnantól valamiféle transzcendens kómában a fiúval összekapcsolódva filozofál és vizualizál. Erről a pontról ugrik a rendező Gudmundur rejtélyes eltűnésének esetére. Az, hogy mi a pontos összekapcsolódás, nem derül ki igazán. Ezért is szólal meg bennem ilyenkor a szkepszis vészcsengője. Hiszen eddig Erla és Sævar románcánál tartottunk, majd egy átkötő bulijelenettel már az eltűnt Gudmundur nyomába szegődtünk. Mindenesetre a két történeti szál összekapcsolása megért volna azért egy érthető narrációt, nem pedig ennek az ellenkezőjét, mi több, még az sem a dolgok tisztázását segíti, hogy a film pont ezen a fordulóponton lopja be a tudatmódosító szálat is.

Gudmundur barátja is felidézi az ominózus éjszaka eseményeit. Utoljára egy ismeretlen alakkal látta eltámolyogni Gudmundurt a buliból. Ezt már a fikciós film szereplői restaurálják. Segítve a nézőnek is elképzelni, hogyan nézhetett ki a buli, és hogy mit láthatott az utolsó szemtanú. Ugyanez a barát tudatja persze azt is, hogy ezen a tájon nagyon szeszélyes az időjárás. Hamar a természeti tényezők áldozatává válhat bárki. Ezzel is megint meglebbentve azt, hogy az esetért akár a környezet is lehet a felelős. (Itt elkalandozva kissé, természetben felvett bevágásokat kapunk a kietlen izlandi tájról.) De a lényeg mégiscsak az, hogy mivel ez egy kis közösség, tele rokoni kapcsokkal, egy ember elvesztését is azzal a mélységgel élik meg, hogy ez akár a testvérükkel is történhetett volna. Bizonyos (törzsi) értelemben a tragédia, bármi is legyen az – természeti vagy más katasztrófa –, egy testvérükkel történt. A legrejtélyesebb mégis az volt, hogy az azonnali kereső csapatok nem találtak bizonyítékot semmire. Nyomát sem lelték Gudmundurnak. Idegenkezűségre avagy egy természeti katasztrófa pusztító hatására kézzelfogható bizonyíték egyáltalán nem került elő.

Az, hogy Erla és Sævar kerülhetett végül a nyomozó hatóságok látóterébe, annak volt köszönhető, hogy a telefonközpontban dolgozó Elza és társai elkövettek egy postai csalást, kihasználván a becsületességre alapozó rendszer egyik biztonsági rését. Egyszóval megkárosították az államot. Tehát bűnözőkké váltak. Nem mellékes szál, hogy a fiatalok a drog fogyasztásában, és esetlegesen árusításában is részt vehettek. Persze erre sem szolgált senki kézzelfogható bizonyítékkal.

A feszültség ébren tartásának forgatókönyvét bár az életből merítették, a rendező és társai ezt a majd másfél órás dokumentumfilmet ugyanakkor olyan sűrűre tömörítették, hogy a néző szinte elvész a rengeteg információban. Nem csoda, hiszen több tíz év anyaga van ebben a mindentől távoli országot átjáró, már-már misztikussá váló rémtörténetben. (Nem egyedi ez. Ne feledkezzünk meg az amerikai botrányokról, Lindberg eltűnt csecsemőjéről vagy példának okáért a Manson család brutális tevékenységéről.)  A rendező itt fűzi be a másik rejtélyes eltűnés esetét, Geirfinnur nyomvesztését is a filmbe, míg eközben balanszírozza és szinte hétköznapivá és polgárivá teszi az eddig félig már bűnözőnek beállított házaspárt.

A 2017-es Erla arra emlékszik vissza, hogy milyen boldogságban úsztak, mikor megszületett a gyermekük. Egy éppen gyermeket vállaló szerelmespár képét rajzolja tehát elénk a dokumentumfilm. Nem pedig gyilkosságok esetleges elkövetőiként mutat rájuk.

Ennek ellenére megtörténik Erla letartóztatása. Gudmundurról kérdezik, illetve arról az éjszakáról, mikor Gudmundur eltűnt. Mondhatni az egyetlen kapocs, hogy mindketten ott voltak Elza barátnőjének a buliján. A történeti szálon, mint látható, lassan bukkannak csak fel az információ-göbök. (A közös bulizást például határozottan állíthatta volna az elbeszélés már korábban.) Elza azonban nem emlékszik semmire, csak arra, hogy jelen volt ez a kedves fiú. Ezt bizonyítandó, többféle filmes nyelven is megpróbálják rekonstruálni azt az éjszakát. A legfurcsább az, hogy az eredeti magnós kihallgatást imitáló képsorok alatt nem az eredeti kihallgatás hangfelvétele megy, hanem annak angol szövegét mondja el egy hang. Az is feltűnő, hogy nem izlandi, hanem angol nyelven hangzik el a vallomás. Ez nyilván sokat levon a film dokumentumértékéből, még akkor is, ha az egységes nyelv a filmben az angol. Elvégre az izlandiak jól beszélik azt. Na, de egy kihallgatáson?

Ne feledjük, hogy a játékidő itt még csak a harmadánál jár. Az, hogy Erla letartóztatása, kihallgatása, vallomásának felvétele és lassan az összes fiatal letartóztatása milyen pontos információk alapján történik; védi-e őket bárki a kihallgatások alatt; mi történt pontosan azon a bizonyos bulin, ahol Gudmundurt is utoljára látták – nem egyértelmű. A rekonstruált történetet ugyanis koholt vallomások alapján állították össze, mely szerint a fiúk összetűzésbe keveredtek Gudmundurral és végül halálra verték (rúgták). A színészek ezt eljátsszák, az operatőr erős képekben rögzíti, a leöregített digitális film pedig kellő hatással hozza vissza a hetvenes éveket, de valahogy elvész a történetben a miértre adott válasz. Mint ahogy az is elmosódottan van jelen, hogy mit is csináltak a holttesttel? Feldarabolták? Kérdezik a rendőrök a kihallgatáskor Erlát. Majd a következő bevágásnál már a színészek éppen nekikészülődnek a mészárosmunkának. Vágóképeken a csontfűrész, a fólia. Maffiafilmekben, például a Donnie Brascóban már láttunk hasonlót, sejtjük, hogy mi következik majd.

A filmnek külön bájt ad és egyben közel is hozza a nézőhöz az izlandi rémtörténetet, hogy az idő múlását jelezve bevágnak egy karácsonyi adást az izlandi televízióból. Itt a gyermek Björk, mondhatni az egyetlen izlandi világsztár mesél egy régi tévékészülék monitorján. Ő kíván majd békés karácsonyi ünnepeket. Ez megint megerősíteni hivatott dokumentumértékével a történet igazságát. Így a nem izlandi nézőben is felvillannak a Björk-jelenséghez köthető emlékek és mellesleg a karácsony meghittsége is.

Eközben a fiatalok a börtön nyomorában sínylődnek. De erről nyilván elfeledkezünk egy pár másodpercre legalább. Hiszen a gyerek Björk felettébb cuki. (Őt legalább eredeti nyelven halljuk.) Míg az ezt követő vágóképen, a karácsonyi zene dallamaira egy ravasz átvágással egy lemodellezett rendőrségi irodában Gudmundur fotója mellé felkerül a másik eltűnt férfi, Geirfinnur fényképe is.

Az ezek után következő konspirációs elméletektől igazság szerint sikítani tudnék, ha nem használná ki a profi rendező az összeesküvés-elméletekre való fogékonyságot, így a megfelelően lüktető és sejtelmes zene alatt nem dobná be a pletykalapok vezetőinek eladási igényeit, az alkoholcsempészetre tett utalásokat, mely Geirfinnur halálához vezet, és nem kötné be így a legfelsőbb politikai köröket is a történetbe. Ismétlem, a rendező kitűnően ismeri az áldokumentumfilmek felépítését. Keverd a dokumentumok képeit olyan vizuális magyarázatokkal, amik a kívánt irányba fordítják a történetet. Ha ezt ügyesen adagolod, akkor a nézők el akarják hinni a történetet, legyen az bármekkora blődség, nem veszik észre a sok kis egyértelmű csalást. Bűvészet ez felsőfokon. Le a kalappal Dylan Howitt előtt.

Izland népének legnagyobb hisztériája végül odáig fajult, hogy egy bizonyítékok nélküli történet megoldását egy külső, nyugatnémet nyomozótól várták, aki átvette a nyomozás irányítását. A külső segítség és sajtónyilatkozatai némileg lecsillapították a közhangulatot, és bár a többéves procedúra nem oldódott meg, de a vallomástételek után a bíróság kiszabta az „elkövetőkre” a tíz év körüli ítéleteket.

Ennyit az izlandi néplélekről a hetvenes-nyolcvanas években, gondolhatná az olvasó, de ugyanakkor ez a szembenézés filmje is. Erla ugyanis nem emlékezett a történtekből semmire, csak kikényszerítettek belőle egy vallomást. Ám ez indította el ezt a dominósort. Erla ezek után, lassan negyven év múltán, helyreigazítást vár. Bocsánatkérést a társadalom és az akkori irányító hatalom alkalmazottai részéről. Hiszen feladta gyereke apját, Sævart és még négy barátját. Bizonyítékok hiányában is fogva tartották és elítélték ezeket az embereket. Nem csak a rendőrség és később a bíróság, hanem az izlandi társadalom. Ahol eddig ugyanolyan ismeretlen fogalom volt a kirekesztés, mint a gyilkosság. Hogy történhetett ez? – kérdezi ugyanazzal a megdöbbenéssel, mint amit a társadalom minden tagja érzett az eltűnések idején.

Sævar a kiszabadulása után az ügy harcosává vált. Perújrafelvételt kért. Be szerette volna bizonyítani, hogy igazságtalanul ítélték el őket. De végül megmaradt számkivetettnek, alkoholista lett és a sziget ikonikus lázadó hajléktalanjaként lelte halálát. (Az utolsó képeken, amik fennmaradtak róla, egy szétvert orrú, elégtételt követelő, hajléktalan alkoholistát látunk.) A sors pikantériája pedig, hogy a temetésére tömegek mentek el, köztük prominens személyek. (Mi lehetett ez? Bocsánatkérés?) Naplói és társai börtönfeljegyzései azonban megkapó részletességgel számolnak be a fogva tartók és kihallgató tisztek brutalitásáról. Az alvásmegvonásról, az ételmegvonásról, az állandó zaklatásról, amik hallucinációkhoz vezetnek. A vallomástételek ezek szerint ugyanis ilyen körülmények között születtek. Az ebben résztvevő rendőrök természetesen lezártnak tekintik az ügyet, és nem nyilatkoznak. De Erla célja nem is a bosszú és a felelősségre vonás. Sokkal inkább a megértés. Önmaga és a társadalom iránt. Izland iránt.

Dylan Howitt filmjének célja nem a károkozás. Tényfeltáró alkotása egy olyan aktáról fújja le a port, ami kínos lehet az izlandiak számára. Missziója nem a médiatudatosság formálása az áldokumentumfilm módszerével. Nem a szkepszisnek a nézőbe való plántálása a cél. A filmnyelvi mix egy mozaikrendszerszerű emlékezetet próbál meg modellezni, olyat, amilyenek Erla összekuszált gondolatai, melyek folytán az igazságot már keverte a fikció valóságosnak megélt emlékszerűségével. Ennek állít emléket a rendező, nem az igazságnak. Hiszen az már nem derül ki soha. Így a rehabilitáció is elmarad.

Az Izlandi gyilkosok a Magyar Film Adatbázison

CÍMKÉK: