A traumák nem relativizálhatók

|

Beszélgetés Fabricius Gáborral

Az ország egyik legsikeresebb kreatívja, a 110 fős Republic Group kreatív ügynökség alapítója és vezetője, író, és nemzetközileg elismert rövidfilmek rendezője, Fabricius Gábor első nagyjátékfilmjét készíti elő. Beszélgettünk, többek között, a Szex, Drót és Rock ’n Rollról, a történelmi traumák feldolgozásáról, az HBO Csernobil-sorozatáról.

Fabricius Gábor

Első nagyjátékfilmed Szex, Drót és Rock ’n Roll munkacímen készül. A forgatókönyv tavaly a „Best Vision Feature in Development” díjat kapta meg a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon. Mit lehet erről tudni, hol tartanak az előkészületek?

A film forgatókönyve jelenleg az ötödik verziójánál tart. Én úgy gondolom, hogy amit a gyártás-előkészítés előtti szakaszban el lehetett végezni, azt elvégeztük. Több mint három évig dolgoztunk rajta és már a script fázisban számos elismerést kaptunk. Emellett viszont az anyag mindig alakul, ha az ember előkészíti a produkciót, és a színészekre kezd adaptálni karaktereket. Most gyakorlatilag a tervrajznál tartunk, ami építkezés közben úgy módosul, ahogy elkezdjük a valóságban is érezni az épület arányait és az építőanyagok összjátékát. Ahol most áll a projekt, az a gyártás-előkészítés, a finanszírozás. Több írásos német, lengyel, svéd, norvég koprodukciós ajánlatunk van, három filmfesztiválon díjazták a filmtervet és többek közt Szarajevó, Karlovy Vary, Tallinn, Berlin, Barcelona és Bécs nemzetközi filmfesztiváljainak script-programjába válogatták be, de meghívtak bennünket Torinóba, Belgrádba és két Creative Media Europe workshopsorozatra is. Nagyon ritka itthon az így előkészített filmterv, amelyre a nemzetközi szakma egymástól függetlenül több fórumon is azt mondja, hogy egy jó és izgalmas anyag. A Karlovy Vary-i díjat a Magyar Nemzeti Filmalap is büszke sajtóközleményben jelentette meg.

A film a kora ’80-as évek underground szcénájában játszódik. Miért éppen ezt a témát választottad, hogyan kötődik hozzád ez a szubkultúra?

A film témája valójában a politikai pszichiátria. Az underground ehhez a belépő, a film kulisszája, ambientje. Ezen a közegen keresztül nyerünk betekintést abba, hogy a hatalom miként bánik kirekesztettjeivel és hogyan próbálja meg a tőle másképp gondolkodókat megbélyegezni és gyakorlatilag elmegyógyintézetbe záratni.

A film tehát az ideológiai és szellemi elnyomás általunk ismert legextrémebb formájáról, a szocialista időszakban 1989-ig jelen levő politikai pszichiátriáról szól. Ez egy személyes hangvételű, független, szabadon gondolkozó történet, a korszakot és a Kádár-kor eseménysorozatát megszemélyesítő központi karakterrel, akin keresztül mindez átélhetővé válik. Műfaji szempontból thriller, sok akcióval, egyre emelkedő tétekkel és súlyos drámai fordulatokkal, ami képes a nézőt a székbe szögezni. A filmtervet több, a korszakot kutató nagynevű történésszel közösen fejlesztettem. Erről a témáról egyébként itthon még nem készült film, a gyártást azonban sajnos a  filmalap döntőbizottsága megakasztotta.

Miért?

Harminc évvel a rendszerváltás után különös, hogy nem engednek nyíltan beszélni a Kádár-kor diktatúrájáról, hiába a sok nemzetközi díj és siker, amit a filmterv kapott. 2019-ben az Európai Unióban szerintem példátlan dolog az alkotói szabadság ilyen mértékű korlátozása, a múlt elhallgatása és egy szűk produceri csoport pozíciószerzése.

Itthonról tehát nincsen támogatottsága a filmnek. A külföldi finanszírozás megoldás lehet?

Első nagyjátékfilmed rendezőjeként az egyetlen lehetőséged az, hogy hazai finanszírozást is kapj a filmhez. Hiába van külföldi koprodukciós ajánlatod, a film csak akkor valósulhat meg, ha az anyaország döntéshozóinál is támogatottságra lel.

Máshol hogyan állnak a múltfeldolgozáshoz?

Példaértékű lehet számunkra, ahogy Németország a saját traumáihoz közelít. Ennek ellenére ott is mindössze tíz évvel ezelőtt készült el egy olyan film, mint A mások élete. Ami szerintem esetünkben kulcskérdés, hogy miként lehet kezelni a 20. század súlyos traumáit azokban az országokban, ahol először a fasizmus és a nácizmus, majd a kommunizmus dühöngött.

A németek által is követett Hannah Arendt – a 20. század mindkét diktatúráját Németországban átélt filozófus – megközelítése az, hogy önmagukban kell vizsgálni a veszteségeket, traumákat. Nem áthallásosan, vagy viszonyítva, hanem abban az inerciarendszerben, amelyben az megtörtént. Nincsenek átjárhatóságok, ezek a dolgok nem általánosíthatóak. A traumák nem relatívak és nem is relativizálhatóak.

Úgy érzem, hogy egy kicsit előreszaladtam, és az ország bizonyos okoknál fogva még nem érett meg ennek a történetnek az elmesélésére. Bár a megközelítés európai viszonylatban jelen van, itthon ez mégis meghaladja a finanszírozók képességeit. Sajnos nem értik, hogy mekkora felelősség terheli őket, ha a múltfeldolgozási kezdeményezéseket elfojtják, de ez nem rólam szól.

A Csernobil egy HBO gyártású amerikai sorozat, melyben a múltfeldolgozás központi szerepet kap. Egy hasonló produkció segíthetné a magyar kommunizmus traumáinak feldolgozását?

Ez érdekes kérdés, mert több szempont is érvényesül egy ilyen projekt esetében. Az HBO oldaláról a központi kérdés az, hogy tud-e olyan sorozatot gyártani, ami az IMDb-n 9.7 pontos értékelést kap és tömegek nézik. Ezt nehéz előre kiszámolni, de attól lesz igazán nagy producer valaki, ha ezeket meg tudja érezni. Ha meg tudja látni az értéket és a sikert ezekben a projektekben. Andy Vajna egyébként jó megérzésekkel megáldott producer volt, ő elképesztő módon értette és érezte a piacot, a magyar film új aranykora hozzá fűződött.

Egy ilyen projektnél a piaci mellett a társadalmi identitás és a traumák feldolgozásának szempontja is fontos. Amikor ez a kettő egybeesik, akkor születnek a legerősebb alkotások. Azok, amik valóban kapcsolódni tudnak a nézőhöz. Egy ország filmművészetének társadalmi kérdésekkel is kell törődnie, és a legfőbb kérdések a közelmúlt traumáiból erednek, amiről ma ritkán beszél a magyar film. Minden másról szó van, kivéve arról, ami valójában érdekelné az embereket. Ami személyesen őket érinti, ami húsba vág. Annak lesz egyébként nagy nézettsége is.

Az lehetne a feldolgozás alapja, hogy olyan kuratóriumok dolgozzanak együtt, amelyek rákényszerítik a különböző érdekeket, nézőpontokat képviselő embereket, hogy konszenzusos megoldásokat hozzanak létre, figyelembe véve a nemzetközi sikereket, teljesítményeket. A teljesítmény kellene hogy legyen az egyedüli szempont.

A jelenlegi helyzet legfőbb károsultja pedig sajnos a néző. Ő nem kapja meg az őt érdeklő történeteket, filmeket, tartalmakat és a válaszokat azokra a családi kérdésekre, melyek a hétvégi ebédnél újra és újra előkerülnek.

Az irodalom azért kiterjedtebben foglalkozik ezekkel a témákkal itthon. Van lehetőség szerinted jobban népszerűsíteni az irodalmat Magyarországon?

Esterházy Péternek az apja ügynökmúltjával foglalkozó könyve, vagy Forgách András Élő kötet nem marad című könyve is a szocializmus korszakát dolgozza fel. Ennek a korszaknak a csend és az elhallgatás volt a sajátossága, így nem véletlen és nem is annyira meglepő, hogy ezt a csendet egyesek továbbra is fenntartják. Az elhallgatás kultúrája alakult ki itthon, emiatt ennyire nehéz belekezdeni a feldolgozásba.

Az irodalom talált utakat, de ezeket a könyveket mindössze néhány ezren olvassák, így valódi társadalmi és gondolkodásbeli áttörést nem várhatunk tőlük.

Az irodalom népszerűsítése nem egyszerű dolog sajnos. Változik a történetmesélés és az információbefogadás formája, a „Z generáció” konkrétan alig olvas. Mindenkinek a zsebében ott van egy mozi, amin kimeríthetetlen mennyiségű a mozgóképes tartalom. Ebben a világban különösen nagy a mozgókép felelőssége.

A film feladata lenne, hogy segítsen közelebb kerülni történelmünkhöz és kultúránkhoz?

A film olyan identitást épít, ami csak ránk, ebben az országban élő emberekre jellemző, itt értelmezhető, rólunk szól és a mi halmazunk. Veszélyesnek tartom azokat az alkotásokat, amik polarizálnak, mint a gyűlöletbeszéd különböző formái. A közös múlt feldolgozása és megértése egy közös halmazt hoz létre az adott társadalomban, mert lehetővé teszi azt, hogy mindenki sajátjának érezhesse történelmét.

Mondhatja valaki, hogy az ő családjából senkit sem vittek el Auschwitzba, de ez akkor is a magyar történelem része, a Saul fia ezért képes átélhetővé tenni a múltat és így a kultúra részévé tud válni. Emiatt tartom a Sault gyógyító filmnek. Szerintem ez a legnagyobb közös érték, amivel a film rendelkezhet.

Mekkora kontrollt gyakorolsz saját művészeti alkotásaid utóélete, reklámja felett, és mire érdemes leginkább figyelni a kultúramarketingben?

A legfontosabb, hogy az adott tartalom megfelelően legyen keretezve. Amikor valaki kézbe vesz egy könyvet, vagy bekapcsol egy filmet, akkor világos kell hogy legyen az alkotói szándék, ne legyen félremagyarázható, adott esetben szándékosan. Végül is ez a marketing és a marketingstratégia, amit persze nagyon is fontosnak tartok, de csakis a megjelenés előtt. Miután az alkotás megjelenik, az ember átnyújtja azt a befogadónak, és onnantól kezdve már az övé. Ő határozza meg, hogy mi lesz az utóélete.

Az utóbbi időben sok magyar film került moziforgalmazásba, mégsem sikerült hasonló nemzeti filmes kultúrát kialakítanunk, mint ami például a cseh filmművészetet övezi. Mi ennek az oka? Miként lehetne újra nemzeti szinten népszerűvé, „divatossá” tenni a magyar filmet?

Úgy gondolom, hogy az a kommunikációs tudás, ami ezt lehetővé tenné, alapvetően hiányzik a magyar filmiparból. Ezt ki merem jelenteni és bármikor meg tudom védeni. Szívesen kiülök a pódiumra és bármelyik producerrel beszélgetek erről. Nincsenek tisztában azzal, hogyan kell megfelelő módon piacra helyezni egy alkotást, miként kell keretezni és eljuttatni a célközönséghez, tisztelet a kivételnek. Mivel a pénz nem a piacról jön, így a film marketingje egyedül a rendezőnek lehet fontos, ő pedig sokszor úgy gondolja, hogy a munkája az utómunkálatok befejeztével lezárult. A producer pedig nem foglalkozik vele, mert vagy bizonytalanul mozog azon a területen, vagy nem látja át kellőképpen, vagy spórol. Ebből a szempontból a magyar film sajnos nagyon el van maradva. Ezt érzékelem, amikor Berlinben, vagy Karlovy Varyban járok.

A fiatal generáció szempontjából egy színvonalas magyar produceri képzés segíthetne ezen a problémán?

Szerintem csak az tudna segíteni, ha olyan helyen tanulnának a fiatalok, ahol felelősségteljes rálátás van arra, hogy valójában mivel is foglalkozik egy producer.

Tehát a megoldás az lehet, ha külföldön szerzik meg ezt a tudást és itthon kamatoztatják?

Mindenképpen be kell kapcsolódnunk a nemzetközi vérkeringésbe és megérteni azt, hogy a tőlünk nyugatra fekvő, tisztább és transzparensebb rendszerek hogyan működnek. Idetartozik például a finanszírozás kérdése is. Szerintem belülről ezt sajnos már nem lehet orvosolni. Münchhausen báró a saját hajánál fogva nem rántja ki magát a mocsárból.

Csak kérdés, hogy visszajön-e, aki egyszer elhagyta az országát.

Mindig visszajönnek. Föl-földobott kő. Elmennek tanulni, körbenéznek és utána meg akarják változtatni az itthoni helyzetet. Nekünk ugyanis ez a feladatunk, nincs mese. Lehet úgy tenni, mintha a részévé válnál egy másik társadalomnak, de egy idegen helyen sosem leszel otthon. Különbözik a múltad, a történelmed, az alapvető értékrendszered.

Dolgod van ott, ahova születtél.

CÍMKÉK: