A néző bizalmával nem szabad visszaélni

|

Beszélgetés Almási Tamással

A modern magyar dokumentumfilm-készítés úttörője és a Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilm-rendező mesterszakának vezetője, Almási Tamás közel negyven éve alkot töretlen sikerekkel. Legutóbbi filmje, a Folyékony arany kapcsán találkoztam vele, hogy meséljen a dokumentumfilm-készítés kihívásairól, modern trendjeiről, és arról, hogy miként lehet összeegyeztetni az oktatói létet az alkotóival.

Almási Tamás         Fotó: Németh Attila

Nem kis vállalás egy borról valóban érdekfeszítő és megindító filmet készíteni, de a Folyékony arany esetében úgy érzem, sikerült. Hogyan alakult ki a film koncepciója, mennyire volt kihívás a megfelelő megközelítés megtalálása?

A filmet felkérésre készítettem, és az eredeti koncepció még csak nem is a bor volt. Arra kaptam megbízást, hogy készítsek egy filmet Tokajról, így először tisztázni kellett magamban, hogy Tokaj alapvetően a boráról ismert, a bor adta a történelmét, a hírnevét és azon belül is az aszú a zászlóshajó. Úgy gondoltam, hogy egy aszúról szóló film nem az én műfajom. Az ilyen típusú filmeknek az ismeretterjesztés a célja, ehhez pedig nem értek. A másik nehezítő tényező az volt, hogy a tokaji aszú, mint fogalom, mélyen beépült a magyar köztudatba. Mindenkinek van valamiféle képe róla. Még ha sokan nem is kóstolták, a tokaji aszú szimbolikus jelentésű egy magyar számára. Nemcsak azért, mert a Himnuszban is szerepel róla egy sor, nemcsak a dicső múltja miatt, hanem mert valamilyen módon összekapcsolódik a magyarság, a nemzet fogalmával. A nehézség tehát az volt, hogy ne ez az előfeltételezés vigyen el, hogy ne egy borpropagandafilm készüljön. Ahogy ezt átgondoltuk a munkatársaimmal, tudatosult bennünk, hogy nem is kell borfilmet készítenünk, a bor lehet apropó, hogy valami másról, valami átfogóbbról is beszéljünk. Azokról az emberekről, azokról a nagyszerű borászokról, akik nap, mint nap próbálják meghaladni önmagukat, és arról a bizonyos dologról, ami őket mozgatja.

A film mindhárom főszereplője rendkívül markáns és érdekes figura, különböző személyiségekkel és élettapasztalattal, ellenben azonos megszállottsággal. Hogyan választotta ki őket?

A film szereplői szőlész-borászok, akik Tokaj-Hegyalján dolgoznak, a 35-40 kiemelkedő pincészet egyikében. A tokaji borászok a világ legjobb minőségű borait próbálják évről évre létrehozni. Ebből a közegből kellett tehát alanyokat választanunk. A döntést valamelyest segítette, hogy egy név gyakorlatilag adott volt. Ha a tokaji aszú a borok aranycsapata, akkor Szepsy István lenne Puskás. Külföldön és itthon egyaránt nagy elismerés és tisztelet övezi, borai világszerte a legnagyobb éttermekben is jelen vannak, ráadásul egy nagy múltú családi borászatot vezet. Mellé igyekeztünk tehát keresni tőle eltérő típusú, személyiségű szőlész-borászokat, akiknek más a pozíciójuk és máshogyan gondolkodnak a szakmáról. Így találtunk rá Bacsó Andrásra, az Oremus birtok vezetőjére. A birtok egy nemzetközi borászatnak a magyarországi kirendeltsége, tehát őneki, mint indusztriális, nagyipari borásznak, más rálátása van a tokaji bor helyzetére. A harmadik szereplőnk pedig Alkonyi László, aki lapszerkesztőből, budapesti értelmiségiből lett szőlész-borász. Tehát abszolút tudatos döntés volt, hogy különbözzön a három karakterünk.

Miért olyan nagy kihívás az aszú-borászat?

Az aszúsodás egy rendkívül érzékeny folyamat és ahhoz, hogy létrejöjjön, a természetnek szinte kottaszerűen kell működnie. Ezek a borászok tehát különös mértékben vannak kiszolgáltatva a körülményeiknek. Mikor a többi borász már rég leszüretelt, ők további másfél-két hónapig kint hagyják a szőlőt a tőkén aszúsodni, és minden nap döntési helyzetbe kerülnek. Ha leszüretelik a szőlőt, akkor nem lesz aszú, de legalább tudják valamire használni a termést. Ha nem szedik le, akkor viszont mindent feltesznek egy lapra. Az aszú-borászat egész éves, szinte folyamatos munkát igényel, és rengeteg tényezőnek kell tökéletes összhangban együttműködnie ahhoz, hogy létrejöjjön a folyékony arany.

Volt olyan dolog, amit eltervezett a filmben, de a körülmények más mederbe terelték a történetet?

Az összességében öt évet felölelő gyártási időszakot természetesen nem tudtuk teljes egészében Hegyalján tölteni a stábbal. Amikor pedig lent voltunk, akkor sem garantálta semmi, hogy lesz is miről forgatni. Ilyen szempontból mi is ki voltunk szolgáltatva a természeti körülményeknek. Ilyen dolog például az eső, ami egy nagyon várt vendég, amikor nincs, de az sem jó, ha túl sokáig marad. Ez a probléma megjelenik a filmben is, mi viszont sokáig nem tudtuk megörökíteni a pillanatot, ahogy az eső éppen közeledik. Egy dokumentumfilm esetében a néző joggal gondolhatja, hogy amit lát, az a valóságot tükrözi, azt azonban teljes egészében nem lehet megmutatni. A valóságnak mindenki más szeletét érzékeli. Így amikor a filmben valaki azt mondja, hogy nagy szükség lenne az esőre, majd egyszer csak látjuk befelhősödni az eget, akkor az majdnem mindegy, hogy valóban azokat a felhőket mutatjuk, amik akkor érkeztek, vagy máskor vettük fel a két jelenetet. Ez már a dokumentumfilmezés technikai része, mindenesetre a hitelességet nagyon fontosnak tartom. Egy-két ilyen, más napokon felvett kép szerepel a filmben, de a valódi történéseken, a szereplők mondanivalóján, karakterén semmilyen módon nem változtattunk.

Almási Tamás         Fotó: Gáspár Miklós

Mi határozza meg egy dokumentumfilm hitelességét?

A döntés végső esetben mindig az alkotó kezében van. Ő dönti el, hogy mikor kapcsolja be a kamerát, kire irányítja, és hogy a felvett anyagból mit tart meg és mit vág ki. A művészi koncepció mellett az erkölcsi szempontok is számítanak. Ha mindenképpen szenzációra törekednék, akkor megtehetném, hogy egy karakter mondanivalóját kiforgatom, és úgy rövidítem, úgy állítom párba, vagy ellenpontozom a szerkesztéssel, hogy az én céljaimat szolgálja, szemben azzal, amit valóban mondani szeretett volna. Mint dokumentumfilm-készítő, úgy gondolom, hogy a személyes erkölcsiség, a morális limit az, ami megszabja, hogy meddig lehet elmenni, hogy a film egésze hiteles legyen, sőt, a valóságosság érzetét sugallja.

A kortárs dokumentumfilmes kínálatot nézve úgy tűnik, hogy egyre jobban kezd elmosódni a határ a játékfilm és a dokumentumfilm között. Ezekben az úgynevezett kreatív dokumentumfilmekben gyakran változtatnak a valódi helyzeteken egy nézői koncepció kedvéért. Mit gondol erről a trendről?

A dokumentumfilmekről sok mindent gondolhatunk, de egyet biztosan, hogy az valamilyen szinten a valóságot mutatja. A néző tehát egy nem aláírt szerződés keretében elhiszi az alkotónak, hogy amit lát, az igaz, valóságos és hiteles. Én pedig úgy gondolom, hogy a néző bizalmával nem szabad visszaélni. Akkor sem, ha az alkotó művészember és meg akarja valósítani önmagát. A kreatív dokumentumfilmek annyiban különböznek a tradicionális dokumentumfilmektől, hogy a rendező nem csak a témából és a karakterekből fakadó eszközöket használja fel. Hozzátesz a valósághoz. Ha ezt bevallja, ha kiderül a film szerkezetéből, és ezt azért teszi, hogy egy más metszetét is bemutassa a történetének, akkor nem gondolom, hogy elítélendő lenne. Viszont amikor nem egyértelmű az alkotás szövetéből, hogy amit látunk, az egy rendezői koncepció és nem valódi élethelyzet, akkor hiába erős a művészi alkotás, de dokumentumfilmnek nem lehet nevezni. Ugyanis egy fiktív történet válik belőle.

Részlet a Folyékony arany című filmből

Legutóbbi, saját kezdeményezésére készített dokumentumfilmje, a 2015-ös Tititá nagy sikereket ért el nemzetközileg is. Milyen témával foglalkozna szívesen legközelebb?

Van egy érdekes projekt, amit mindenképpen be szeretnék fejezni. Az első nagyjátékfilmemet, a Ballagást középiskolás korú fiatalokkal forgattuk, köztük olyan nevekkel is, mint Szulák Andrea vagy Zsótér Sándor, akik azóta nagy karriert futottak be. A forgatás végén készült egy tablókép, amire, mint a tablókra általában, ki volt írva, hogy 5 év múlva találkozunk. És így is lett. 1986-ban, öt évvel a Ballagás után ismét találkoztam az egykori „diákszínészekkel” és úgy voltam vele, hogy ha már sikerült összehozni őket, érdemes lenne forgatni velük valamit. Így született A Ballagás után 5 évvel című film. Majd ismét találkoztunk 1994-ben, ebből lett a Találkozó, az eddigi utolsó találkozás pedig 2005-ben jött össze. Az ekkor készült filmnek Harmadik találkozás lett a címe. Szándékosan egy színes közösséget állítottunk össze a Ballagáshoz, akik jól reprezentálták az aktuális kort, így különösen érdekes végigkövetni a különböző életútjaikat. 2014 környékén terveztük a negyedik találkozást leforgatni, de a körülmények sajnos nem engedték megvalósulni. Nem sok olyan mozgóképes anyag létezik, ami dokumentál egy csoportnyi embert tinédzserkorukban, majd a húszas, harmincas és negyvenes éveikben, végül pedig idősebb korukban. Nagyon érdekes tablót kapunk általa az elmúlt negyven évről társadalmilag is. Ezt a történetet mindenképpen tovább szeretném folytatni.

A 2007-es Márió, a varázsló óta nem készített játékfilmet, most azonban készülőben van egy története egy bizonyos Pipás Pista nevű gyilkosról. Mit lehet tudni erről a filmtervről, miért éppen ezt a történetet szeretné elmesélni?

Pipás Pista története nagyon különleges, azonnal megfogott, amikor rátaláltunk. Ez mellesleg még a metoo-korszak előtt volt, így azóta csak még relevánsabb lett a téma. Pipás Pista a magyar tanyavilág hírhedt bérgyilkosa volt a századfordulón, aki akasztásoknak álcázva szedte áldozatait. Magas és erős ember volt, napszámosként dolgozott, és a falubéli nők megbízására gyilkolta meg erőszakoskodó férjeiket. Miután elkapták és rács mögé zárták, Pista nem volt hajlandó fürdeni és levetni ruháit, így mikor már elviselhetetlen szaga kezdett lenni, az őrök elvitték lefürdetni. Ekkor derült ki, hogy Pista valójában nőnemű. Mi annyit változtattunk a sztorin, hogy az első világháború utáni évekbe helyeztük át. A férfiak elmennek a háborúba, az asszonyok pedig három-négy évig egyedül maradnak és kénytelen-kelletlen átveszik a családfői szerepeket. Miután a férfiak hazaérnek a háborúból, kiderül, hogy néhány férfi a háború hatására még erőszakosabbá vált feleségével, a családjával. A nők pedig kénytelenek lépni valamit. Elöljáróban a történetről csak ennyit, mindenesetre a film a férfi és női viszonyokra, a két nem közti konfliktusokra koncentrál, műfaji szempontjából pedig egy izgalmas, feszült thriller lesz, mélyebb mondanivalóval.

Folyékony arany

Vannak már színészötletei?

Vannak pontos elképzeléseim a szerepekre és a helyszínek jó részét is megtaláltuk már. A filmtervet elfogadta a Filmalap és eredetileg februárra lett kiírva a forgatás, de most, hogy megváltoztak a viszonyok és nem egyértelmű a Filmalap jövője, csak várni tudunk.

2012 óta a Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilm-rendező mesterképzésének szakvezetője és ebben az évben indult a DocNomads nevű program is, ami elsősorban az ön nevéhez fűződik. Hogyan jut ideje és ereje a filmekre az oktatás mellett?

Valóban nem sok időm jutott rá eddig. A tanítás a hivatásom és a szenvedélyem egyaránt, így nem érzem tehernek, viszont sok időmet leköti és filmet előkészíteni vagy forgatni is leginkább a tanítási szünetekben volt lehetőségem az utóbbi időben. Éppen ezért néhány hónapja meghoztam egy nehéz döntést. Fájó szívvel, de kiszálltam a DocNomads nevű nemzetközi dokumentumfilmes képzésből. Továbbra is tudok mindent, közelről követem az eseményeket, azonban már nem veszek részt benne aktívan. Ezzel sok időm felszabadult, amit most igyekszem a filmterveim megvalósítására fordítani.

Puskás és a tokaji aszú két világhírű magyar ikon. Van valamilyen „hungarikum”, amit esetleg még szívesen feldolgozna? Rubik Ernő például érdekes lehetne…

(nevet) Rubik Ernő nevét többen felhozták már nekem, és látok is benne fantáziát. Egy különleges ember, érdekes életúttal és izgalmas találmányokkal. Mindenképpen egyszerűbb lenne megközelíteni, mint a tokaji aszú témáját, úgyhogy nem zárom ki a lehetőségét semminek.

A Folyékony arany a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: