Bereményi kalapja
Papp Gábor Zsigmond sok aspektusában remek, helyenként kicsit túlmagyarázott és mesterkélt dokumentumfilmet készített Bereményi Gézáról, ami minden hibája ellenére teljesíti azt, amit egy ilyen mozitól el lehet várni: hitelesen közelít az alanyához.
A film rendezője azt a kreatív vagy szerzői (mindkét elnevezést gyakran használjuk) dokumentumfilmes iskolát követi, mely egyre inkább teret nyer a mainstreamben is. Ezekben a produkcióban nem a műnem klasszikus formuláját követjük, ahol lineárisan haladunk, megszólaltatjuk a szakértőket és minden fontos állítást háromszor megismétlünk, hanem az objektivitás álcáját levetve egy személy – legyen az az alkotó vagy a film alanya – nézőpontjából látjuk a történteket.
Ha a Bereményi kalapjának nemzetközi előképét kellene megneveznem, a leghamarabb Sarah Polley csodálatos filmjét, az Apáim történetét említeném – még ha az tartalmát tekintve egészen másról is szól – aminek az angol címe sokkal kifejezőbb, és kis túlzással műfaji definíciónak is megfelel: Stories We Tell, azaz történetek, amiket mesélünk, amelyekből együtt rakjuk össze a múltat.
Bereményi Géza a film forgatásán – fotó: Kováts Zsófi
Ezekből a foszlányokból, mozaikokból, népszerű szóval élve oral historyból rekonstruálható a történelem, és nem abból, amit a tankönyvekben (amikről a Moszkva tér óta tudjuk, hogy bár a valóságtartalmuk igen magas, de azért nem teljes) olvashatunk.
A Bereményi kalapja ilyen film: egy nagy hatású alkotó meséiből derül fény a múltra, amit az őt körülvevő barátok és alkotótársak is árnyalnak. Az utazás során Bereményit jórészt Tóth Barnabás, az Eldorádó gyerekszínésze, többek között az Akik maradtak című film rendezője kíséri. Talán Papp rendezésének egyetlen igazán gyenge pontja az ő szerepeltetése, ugyanis az alkotók nem tudták ezt természetesen megoldani: Tóth egy pillanatig sem viselkedik beszélgetőpartnerként, sokkal inkább egy újságíró, és még abból is a görcsösebb fajta. Irányítani próbálja a Bereményivel való találkozásait, méghozzá igen forgatókönyvszerűen.
Emellett Papp Gábor Zsigmond némileg ábrázolási kényszerben is szenved, szükségét érzi annak, hogy fikciós vagy archív formában az összes elhangzó mondat valamilyen képi alátámasztást kapjon. Ráadásul sokszor mintha az idővonalak is összekavarodnának, vagy legalábbis nem lenne pontosan világos, hogy mi is volt a cél az egyes jelenetekkel.
Ugyanakkor ezzel a technikával a rendező kétségtelenül eléri azt is, hogy az életmű egyes darabjai között meglássuk az összefüggést, amelyek ezáltal egy folyamatosan mozgó és változó, de saját belső kohézióval rendelkező világot alkotnak, ami sokkal autentikusabb egy ilyen alkotóval kapcsolatban, mint az a linearitás, amit például a közelmúltbéli Víg Mihály-portéban láttunk.
A rendező megközelítése összességében végtelenül szimpatikus. Ahogy több helyütt elmondta, semmiképpen sem az élete alkonyán a múltba révedő művészt akarta ábrázolni, hanem olyasvalakit, aki máig aktív részese a kulturális életnek. Bereményi Gézából továbbra is sugárzik az életerő és a teremtő zseni: folyamatosan újabb és újabb projekteken töri a fejét, őszinte csalódottsággal beszél a kudarcairól (például a meg nem valósuló Kádár-minisorozatáról).
Olyasvalakit, aki máig aktív részese a kulturális életnek
Mindeközben azonban végig pozitívnak mutatkozik, pedig ahogy az ismert dalszövegből tudjuk, ő bizony túlélt már kormányokat és féldeciket is. A legszebb pillanatok pedig akkor születnek meg, mikor Bereményit alkotás közben látjuk. A Járai Márk-féle szál egészen remek – még úgy is, hogy a film ezzel túl egyértelműen üzeni, hogy a kulturális kánon hogyan hagyományozódik tovább egyik művészgenerációról a másikra -, jó látni, ahogy a mozi alanya a kamerákról teljesen megfeledkezve merül el a szövegírásban, és képes korholni magát, ha valami nem teljesen felel meg a ritmusnak.
A film lelkesen végigveszi az életmű főbb pontjait: az olyan legendás filmeket, mint a Megáll az idő, az Eldorádó vagy a Hídember (utóbbi kapcsán egyébként nagyon érdekes, amikor Bereményi arról beszél, hogy annak idején az átpolitizált légkör miatt ő sem látta a film valódi értékeit, míg ma már kifejezetten jónak tartja), és természetesen a Cseh Tamással készült örökérvényű szerzemények sem maradhatnak ki (érdekes, hogy ezekkel szemben a szépíró Bereményi alig-alig kerül elő).
Bereményi Géza és Cserna-Szabó András
A zenésszel való megismerkedés története pont olyan abszurd, mint ahogy elképzeltük: alig ismerik egymást, mikor elkezdenek együtt dolgozni, majd Bereményi szerint olyan kapcsolat alakul ki közöttük, ami egyszerre több és kevesebb is egy barátságnál, végül pedig Cseh Tamás temetésén alkotótársa a fivérének nevezi őt. Röviden az is előkerül, hogy a rajongók sokáig nem is voltak tisztában azzal, hogy ki a dalszöveg szerzője, illetve a közös munkában is volt egy nagyobb szünet, de talán a jó ízlés nyomán a film ezeket a témákat nem igazán bolygatja.
A Bereményi kalapja hibái elismerése mellett mégis azért tekinthető sikeres vállalkozásnak, mert megfelelő gyorstalpaló az életművet behatóan ismerők számára, miközben a frissen érkezőket is meg tudja szólítani. A film végén látunk néhány jelenetet egy tavalyi Cseh Tamás-emlékkoncertről is, ahol Ónodi Eszter olyan áhítattal néz a film hősére, hogy ha soha nem hallottunk volna róla, akkor is a zsigereinkben éreznénk, hogy nagyon különleges személyről van szó.
Bereményi Géza szerint a józsefvárosi embereket onnan lehet megismerni, hogy kopottan öltözködnek, és arcuk a sokat próbált ember arca. Ha az Eldorádó legendás rendezőjére nézünk, érezzük bár az állítás igazságát, de valami más sokkal nyilvánvalóbb: mindenkinek így kellene az élethez állnia a sok nehézség után.
Bereményi kalapja a Magyar Filmadatbázison
