Bennfentes mese a Válságról

A nagy dobás

A válság előtt a nagybankok addig csaltak és ködösítettek, míg maguk sem látták a csapdát, milliárdokat buktak, aztán a jónép kifizette a vakság árát. Groteszk film, ahol a vak lát és a hülyéken keresnek az okosok.

Belülről láthatod a 2008-as válság előzményeit

Végre belülről láthatod a 2008-as válság közvetlen előzményeit, mondjuk, hogy mitől robbant akkorát, meg hogy miért nem látta senki, hogy közeledik. (Na, jó, egy páran szóltak…) A téma tehát nem a Lehman Brothers bankház 2008-as összeomlása, ilyen film már volt egy pár, hanem ami előtte volt: a jelzálogkölcsön (ingatlanpiac) lufija – micsoda trükkökkel fújták egyre nagyobbra, kipukkadásig –, és közben fogalmuk sem volt, hogy maguk alatt vágják a fát.

Adam McKay rendező megtalálta az ősleleplezőt: Michael Lewist, kikapta az író tényregényét (The Big Short, 2010), és bombafilmet csinált belőle. Michael Lewis egyébként trükkös fickó: elsőre mint lóti-futi szegődött el egy befektetési bankba, aztán alulról felküzdötte magát a brókerpultig – minden simlis ügyet látott –, aztán hagyta az egészet a francba, megírta, mi folyik a cégtábla mögött. Szóval McKay e regény nyomán indul el és kockázatos dologra vállalkozik: elmagyarázni a pénzügyekben tök járatlan (analfabéta) publikumnak, hogyan is működött ez a világméretű csalásgépezet. Amit csinál: dokufilm és akciódráma keveréke. Meg hogy okosodj: mert a posztmodern pénzpiac olyan bonyolult, hogy hiába van diplomád és hiába kapiskálod, hogy mi az a shortolás, akkor is kifosztanak.

Hiába kapiskálod, mi a shortolás, akkor is kifosztanak Brad Pitt

Sok szálon pörög a film. Az egyik szálon mintha a jelenből visszatekintve tisztán látnánk, mi is volt, a másikon az akkori időben kutatnak – és a két szál képvilága váltja, cáfolja, vagy épp igazolja egymást. Sztorivezetés szempontjából mindezt még a nézőt megszólító, a filmből kifelé magyarázó figurák is bonyolítják. Így például a két dimenzió között közvetít a kiábrándult, egykori guru, Ben Rickert (Brad Pitt). De ettől a sokrétűségtől lesz pörgős ez a mozi.

A legérdekesebb szálon a korabeliek nyomozása folyik: az a fordulat, ahogy Mark Baum (Steve Carell), a becsületes bankár és pénzéhes csapata rájön a hitelpiac óriási csalására. Kiszimatolják, hogy pár hónap múltán az egész ingatlankötvény-üzlet, a bankokkal egyetemben be fog dőlni. Merthogy olyan kötvényeket adnak el tömegével, melyek szart sem érnek – ez volt a CDO: látszatra szuper minősítésű kötvénycsomag – a Standard and Poor is AAA osztályzatot adott rájuk, de belül üresek voltak, aki vett ilyeneket, az belebukott. És e kis bukások sorozata már elindult – még egy kis idő, és az egész piac becsődöl. Na, ezt látták meg a filmbeli fiúk.

Illetve, a leleplező találmány nem tőlük származik, hanem egy fél szemére vak, matekzsenitől, Dr. Burrytől (Christian Bale, aki ezt a szerepet mezítlábas, enyhén tikkes fickóként játssza). Ez a fura manus addig nézi a számokat, míg rájön a csalásra, illetve a tömeges hitelbedőlés kockázatára. Ekkor jönnek a kis brókerek, Mark Baum (Steve Cavell) csapata: a fiúk sem hisznek a mezítlábasnak, elmennek megnézni, hogy fest az ingatlanhitel a terepen: ott aztán csupa tönkrement – kényszerárverés alatt álló – házakat találnak. Ami a tőzsdén tuti üzlet, az a valóságban csődök sorozat. Vagyis: azt látják, hogy terjed a fizetésképtelenség, ami előbb-utóbb el fogja söpörni a nagybankokat is. És azok is bebuknak. A fiúk ekkor kapcsolnak: egyfelől, látják, micsoda szemétség folyik az un. high finance-ban, másfelől beugrik nekik, hogy itt óriásit lehet kaszálni. Innentől kezdve kétértelmű lesz a film: egyfelől látjuk, hogy milyen szemét az újkapitalizmus, másfelől meg szurkolunk a fiúknak, akik beszállnak az aljas pénzcsináló gépezetbe, nevezetesen a rövidlátó kuncsaftok megkopasztásába. A film, a kettő együtt: groteszk komédia.

Elsőre próbálják elmesélni a nagyfejű bankvezéreknek, hogy mi fenyegeti őket – de azok csak kinevetik őket: az ingatlanpiac, mindig hótbiztos üzlet volt, itt nem lesz bedőlés. A hülyeség és a milliós bónuszok vakká tették a főnököket. Nem látták a vészhelyzetet. Ha nem, akkor nem – mondják a fiúk, akkor csináljunk belőle pénzt. Shortolják a teljes hitelpiacot. Kiröhögik őket, ők meg várnak – és persze a végén nyernek. Nagyot.

A fiúk kapcsolnak: itt óriásit lehet kaszálni Ryan Gosling

Mi a trükk, amivel a bankok kopasztanak, s amivel a fiúk nyernek? (Ezt a bekezdést nem muszáj olvasni…) Íme, a pénzgyártó modell: a nagybank fullajtárja elmegy egy portáshoz, azaz hitelképtelen csóróhoz, és rábeszéli, vegyen saját házat magának. Nem baj, ha nincs pénze, ők adnak neki olcsó hitelt, csak írja alá ezt a kötvényt – több százezerről. A csóró mindent boldogan aláír, lesz háza, kap egy halom pénzt. A bankosok tudták, hogy ez a manus nem fog törleszteni, ezért miután aláírta a hitelszerződést, rohantak a spéci biztosítóhoz – CDS-ért (credit default swap rövidítése, amit a filmben „swap”-ként emlegetnek – ha a csóró nem tudja törleszteni a felvett hitelt, helyette ez a biztosító téríti a kárt. A bank egy fillért se veszít. Ezzel a trükkös kötvényformával csináltak több millió hitelkárosultat. Mert mikor a csórók – milliószámra – nem tudták fizetni a törlesztést, elvették tőlük a házat, a szerencsétlenek meg mentek az utcára. A bank jól járt: a kölcsönösszeg, a ház, a kezelési költség, az addig befizetett kamatok mentek a bank számlájára…

Igen ám, de a trükk másik oldala a bank kockázata, az, amit a főnökök nem láttak (vagy nem akartak látni): mivel több millió ilyen nem-törlesztőt kreáltak, egyre több hiteles nem fizetett, ezért egyik bank a másik után csődölt be. Beindult a dominóeffektus. A filmbeli brókersrácok, még a folyamat elején e bukássorozatot vették észre és következtettek a végkimenetelre. És ezzel egy időben azt is látták, hogy a jónép hülyeségén lehet keresni, és beszálltak a pénzcsináló üzletbe. Vagyis: a nagybankok ellen fogadnak – milliókat tettek arra, hogy a cégek be fognak bukni. És igazuk lett – hülyére keresték magukat.

A jónép fizette a cechet Margot Robbie

Innen már lehet olvasni tovább…
A film kétértelmű és groteszk prezentáció: egyfelől leleplezi a nagybankok cinizmusát – és főnökeik vakságát –, másfelől a kis brókerek maguk is részesei lesznek a pénzcsinálásnak: nemcsak rájönnek a nagy csalásra, de haszonélvezői is lesznek. Csakhogy épp ez a cinizmus adja a film zamatát.

A fiúk kerestek egy milliárdot, a pénzügyi szféra bukott 6-8 ezer milliárdot, majdnem beégett a világgazdaság – csakhogy ezt a hihetetlen pénztömeget az adófizetőkön, az egyszerű polgárokon vasalták be. A befektetési bankosok – akik tudatosan vitték jégre a kuncsaftjaikat – nem ütötték meg a bokáikat. Az volt a szöveg, hogy a nagybankokat a világgazdaság érdekében meg kell menteni. A jónép fizette a cechet. Mindez olvasható a filmet záró pár soros szövegben. Szép új világ Adam McKay rendező prezijében.

Igen, vannak a filmben bonyolultabb fogalmak, de a sztori akkor is élvezhető, ha ezeket kihagyod: lehet nevetni, izgulni, csodálkozni – és főképp szentségelni. Meg hazánk szerencsétlen devizahiteleseire gondolni. És arra, hogy mikor fognak bennünket ismét átverni valami ködös jótéteménnyel.