Barry 2. évad
Ha nem kapsz jó szerepeket, írj egyet magadnak. Bill Hader megfogadta a régi színésztanácsot, és leforgatta az HBO egyik legjobb sorozatát.
Barry afganisztáni veterán, főállású bérgyilkos, aki már nem élvezi a gyilkolást. Ki szeretne szállni, és a színészetben látja meg a kiutat. Egyik áldozata ugyanis amatőr sztárjelölt Los Angelesben, ahol minden irodista, kávépultos és mekis dolgozó arról álmodik, hogy ő lesz az új DiCaprio. Ő pedig, ahelyett, hogy lelőné a drámatagozatos ficsúrt, elkezd maga is órákat venni.
Ebből a szituációból – elvégzek egy utolsó bérgyilkosmelót, aztán jöhetnek a nyugdíj – csupa közhelyes gengsztersztorit szoktak kicsiholni, de a Barry olyan eredetien tud szatirikus lenni, hogy arra a mai, túltelített sorozatpiacon is csak ritkán látunk példát. Pedig nem bonyolult a titka, egyszerűen csak annyi, hogy a kimódolt hollywoodi humor helyére alaposan végiggondolt, különleges jellemeket helyez, nem ijed meg a sötét abszurdtól, és végig meri gondolni, hová vezet egy háborús traumáktól sújtott, apátlan-anyátlan, kihasznált, megvezetett, és csak a felszínen kedvesnek tűnő bérgyilkos története.
Bill Hadernek volt is ideje végiggondolni a sorozatot, hiszen már három éve tervezgeti a Barryt, és egész életében arra készült, hogy egyszer rendezzen. A humoristaként ismert Hader már huszonévesen is direktorként akarta megtalálni magát, de felfedezte magának az Amerikában híres szkeccsműsor, a Saturday Night Live, és nyolc évre ott ragadt. Filmekben jobbára kis mellékszerepeket játszott, a kedves-vicces jófiút, kitörni viszont csak a Barryvel tudott az örök másodhegedűs szerepkörből, miután az HBO szabad kezet adott neki és alkotótársának, a Seinfelden és a Szilícium-völgyön edződött szitkom-veteránnak, Alec Bergnek.
Nekik pedig elegendő volt két évad, és nyolcszor fél óra, hogy felvéssék a nevüket az HBO örökranglistájára. Mondhatnánk, hogy azért, mert a Barry sokszor képes meglepni, hogy egészen kifinomult vizuális gegekkel dolgozik, hogy imádnivaló görbe tükröt tart az álságos hollywoodi filmipar elé, de egy olyan műfajban – gengszterkomédia – is emlékezetes és eredeti tud lenni, amelyben alig vannak emlékezetes és eredeti bejegyzések. És persze a mesterkurzusnak is beillő színészi játékról sem szabad elfeledkezni, Az ítélet: családból ismert Henry Winkler, a Barry manipulátor főnökét játszó Stephen Root, és persze a címszereplő Bill Hader is élete nagy alakítását nyújtja be.
A Barry mégsem ezzel a bivalyerős csomaggal szegezett hétről hétre a képernyő elé, hanem az okosan kitalált karaktereivel. Köztük minden idők legszórakoztatóbb csecsen maffiózójával, a barátságos, divatmániás NoHo Hankkel, akinek gyermeteg elképzelései a bűnöző létről kimerülnek abban, hogy kemény srácok menő dolgokat művelnek közösen. Őt az az Anthony Korrigan játssza, aki egy sajátos betegségnek köszönhetően teljesen megkopaszodott, így kiesett a hollywoodi szereposztók kegyeiből, Haderéknél viszont végre megvillanthatta zsenialitását.
A Barryben úgy sikerült elrajzolni ezeket a figurákat, hogy azok nem puszta karikatúrák lesznek. Könnyű velük azonosulni, mert mindegyikük valami mélyen emberit testesít meg. Hank például azt a jól nevelt, udvarias, kenyérre kenhető fiút, aki a közösség kedvéért, a barátságért és falkaszellemért vesz részt a csínytevésekben. Barry pedig azt az embert, aki megunja a lélektelen melót, ami igazán jól megy neki, és amivel jól is lehet keresni, és helyette inkább szeretné megvalósítani önmagát – még akkor is, ha abban, amit igazán élvez, történetesen tehetségtelen.
Mert Barry természetesen rossz színész, és ez nemcsak számtalan geg forrása, de a sorozat koncepcióját is innen bontják ki. Ami az első évadban még az önmegvalósítás, a másodikban viszont már az emberi természet felszínét kapirgálja meg, és azt feszegeti, vajon a bérgyilkosként dolgozó Barry hátra tudja-e hagyni a múltját, vagy el kell fogadnia, hogy ő valóban erőszakos személyiség. Haderék úgy tudják ezt a filmekben elcsépelt kérdést körbejárni, hogy az ne erőltetettnek, hanem súlyos karakterdrámának hasson.
Ebből pedig, a minden abszurd ellenére is életszagúnak tűnő sorsfordulókból a második évadban jóval több jutott. Egyébként is szintet ugrott a sorozat, és úgy hozta a Barry a második évadok előnyeit, hogy a szokásos buktatóit elkerülte. Mélyebbre ásott a karakterekben, konzekvensebb, áramvonalasabb lett a történetvezetés, vadabbak és emiatt meglepőbbek a hangnemváltások. Csak azzal nehéz mit kezdeni, hogy a bérgyilkosokról és maffialeszámolásokról szóló sorozatban szinte mindenki mindent megúsz élve, és az utolsó pillanatban pont úgy kanyarodik a sztori, hogy ne essen bántódása. Nem kevés a logikai bukfenc, de ezeken túl lehet lendülni, ha olyan eszementen szürreális hangot üt meg a sorozat, mint a második évad ötödik részében, ahol Barrynek egy taekwando bajnokot és az ő megvadult tigrisként harcoló, fákra mókusként szaladgáló kislányát (!) kell kiiktatnia.
Igen, a sötéten ironikus HBO-sorozat nem riad vissza az erkölcsileg súlyosan terhelt antihősöktől sem, akiket valahogy mégis szerethetővé farag. Hiába járunk Hollywoodban, ezek a reménykedő, a boldogságukat kétségbeesetten kereső figurák egytől egyig hihetően elfuserált alakok, kezdve Barry barátnőjével, a nárcisztikus Sallyvel, akinek visszataszító törtetése mögül csak mostanra bukkant elő a sebezhető, családi abúzus elől menekülő nő, aki épp azért akarja magát erősnek, sikeresnek és függetlennek láttatni, mert minden, csak nem erős, független és sikeres. Rajta keresztül a szórakoztatóiparnak is formabontó módon tart tükröt a Barry, ugyanis a #metoo-val is mer viccelni, pedig azzal manapság Hollywoodban nem szokás. A nőket érő pozitív diszkriminációt és a #metoo-ban csak a férfiakon bosszút álló, gyilkolászó nők filmsorozatának lehetőségét látó nyereségvágyat figurázza ki azzal az igyekezettel együtt, hogy minden kisebbségi színészt, szereplőt elismerésben részesítsenek – még akkor is, ha olyan tehetségtelenek, mint Sallyék színészcsapata.
A Barry mögött az a cinikusnak tűnő, de a Los Angeles-i élettapasztalaton alapuló gondolat munkál, hogy ha a színészek, a filmesek, a művészek valami igazán eredetit, egyáltalán: igazit akarnak létrehozni, akkor nincs más lehetőségük, meg kell teremteniük az anyagi és alkotói függetlenségüket, mert a gyár, legyen az akár álomgyár, felfalja és kiköpi a tehetségeket. Mert ott csak az inspiráló hazugságoknak van piaca, nem a személyes élményből fakadó, erős történeteknek. Ahogy a sorozatban mondják: az embereknek nem az igazság, hanem A rettenthetetlen kell. A Barrynek viszont sikerül, ami antihőseinek egyelőre nem: létrehozni egy igazán vicces és drámai, okos és izgalmas sorozatot, amit nem kompromittál se a pénzszerzési, se a nézettségi kényszer. A Barry az elmúlt időszak legkellemesebb meglepetése.
A Barry mindkét évada végignézhető az HBO GO-n.
A Barry a Magyar Filmadatbázison
