Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája
A három mexikói filmrendező közül, akik az elmúlt két évtizedben forradalmasították a hollywoodi filmművészetet, úgy tűnik most Alejandro González Iñárritun volt a sor, hogy visszatérjen hazájába filmet forgatni.
A mexikói (és spanyol) filmhez való visszatérés a másik két rendezőnek, Guillermo del Toronak és Alfonso Cuarónnak olyannyira jól sikerült, hogy e filmjeik nem csak egyéni palettájukon lettek a legjobb alkotások, de mind A faun labirintusát, mind a Romat a 21. század legkiemelkedőbbjei között tartják számon.
A filmiparban csak szimplán „A három amigo”-nak becézett géniuszok, akik sokszorosan elnyerték már az Oscar szobrocskát is, olykor hátat fordítanak Hollywoodnak, hogy autentikusabb filmet készítsenek.
Iñárritu pedig hosszasabb hallgatást követően tett így, idén újra egész estés filmmel jelentkezve, Mexikóból. A 2015-ös A visszatérő mozija után most ő a visszatérő, de sajnos nem úgy, ahogy azt az ember várná tőle, pechünkre a legkevésbé sem olyan minőségű spanyolnyelvű filmet produkálva, mint a másik két amigo. Közel sem.
A Bardo, egy markonyi igazság hamis krónikája sok szempontból összecseng a rendező kritikailag legelismertebb filmjével, a hasonlóan hosszú címmel megáldott (sőt, kacifántosabb), Birdman, avagy (A mellőzés meglepő ereje)-vel.
A valóság és hallucinációk ingoványos mezsgyéjén egyensúlyoz
A főszereplő ebben a filmben is művész, sőt, hogy még reflexívebb legyen a történet, szintén filmrendező, igaz dokumentumfilmes talajon. Silverio Gacho (Daniel Giménez Cacho) rendkívül sikeres, mind magánéleti, mind szakmai fronton: szerető családja támogatja, miközben a legnagyobb dokumentumfilmes díjat készül átvenni az Egyesült Államokban. Azonban pont a díjátadóval kapcsolatban megszólal lelkiismerete, mely kiterjed családra, identitásra és kultúrára, amitől hősünk (a film amúgy érdekes keretrendszerébe ágyazva) áttekinti életének fontosabb pontjait, amit jelen idejű tálalásban kapunk, mindössze pár nap eseményeit átfogva.
A hatvanas-hetvenes évek modernizmusát idéző alkotásban, a töredezett elbeszélés és a folyamatos önreflexió mellett, Silverio (a Birdman főhőséhez hasonlatosan) végig a valóság és hallucinációk ingoványos mezsgyéjén egyensúlyoz, melynek jelentéstartományával kapcsolatban a film végén egészen konkrét választ kapunk.
Ezek a víziók természetesen Silverio alapdilemmáinak látványos kivetülései, melyek leginkább az imposztor szindróma, az öregedés, a családi problémák, a nemzeti identitáskeresés és a Mexikót érintő történelmi sérelmek keresztmetszetei.
Azonban ezek a szálak túl lazán kapcsolódnak Silveriohoz, amitől a problémakörök szélesebb és általánosabb perspektíváján sem lehet igazán fogást találni.
Iñárritu sokkal jobban hozza ezt a már említett Birdman esetében, ahol a személyes motiváció és tágabb értelmezési kör tökéletesen összekapcsolódik, hiszen hősünk a képregényfilmeknek köszönheti tönkrement karrierjét, melyet mindenáron próbál újraépíteni (még az élete árán is), ami a szélesebb körű mondanivalót is kellőképpen magába foglalja, az amerikai szuperhős kultúra felszínes, de gigantikus térnyerésének veszélyeire hívva fel a figyelmet.
A víziók Silverio alapdilemmáinak látványos kivetülései
Sajnos a Bardo esetében ez azért nem működik, mert az egyéni problémák egészen súlytalanok, hiszen a karrier és családi szinten mindent megkapott és elért rendező számára például az öregedésnek elfogadhatóbb jelenségnek kell lennie, mint annak, akinek egyik vagy másik, esetleg mindkettő hiányjelet alkot (ezzel szemben a Birdman, a Fájdalom és dicsőség, vagy éppen A sziget szellemei a beteljesületlenség konkrét felismerése miatt lesz működőképes).
A sekélyes öregedésmotívum talán a film közepén végbemenő beszélgetés mentén érhető tetten leginkább, melyet a Silverio halott apjával folytat le. Hosszú percekig hallgathatjuk, hogy mindenki büszke mindenkire, apa és fia oda-vissza, kölcsönösen, miközben olyan „bölcsességeket” tanulhatunk, mint a „Mindig a legjobbat igyekszünk kihozni magunkból, de ez sem elég.”
A nemzeti identitás dilemmája is inkább zavarba ejtő és érdektelen, mert nincs egy határozott, átfogó vagy egyéni gondolat arról, hogy a kulturális értékeket, vagy az ember személyiségét mennyire lehet nemzetek vagy országhatárok mentén definiálni, amitől az egész erőtlen lesz és közhelyes. Persze, aki két országban lakik, annak lehet ezzel nehézsége, bár rendezőnk jómódú, mindkét országban elismert, így a választás rajta áll, nincs kényszerhelyzetben, mint a szegény réteg bevándorlói, amit el is magyaráz fiának, amitől a dilemma csak még érthetetlenebb lesz.
A történelmi sérelmek közhelyes képei lettek a leginkább szájbarágósak. Az őslakosok több méter magas tetemhalmán cigizgető Hernán Cortés víziója sajnos egyáltalán nem lett katartikus, inkább hervasztóan nyilvánvaló, sőt dramaturgiailag olcsó.
Bár kétségtelen a bevándorlás embertelen körülményeire különösen érzékeny rendező számára skizoid helyzet lehet a legfontosabb díjat az Egyesült Államokban átvenni, ezzel sem lehet teljesen azonosulni, lévén hősünk még csak a fontos díj átvétele előtt áll, így könnyedén mondhatná, hogy „köszönöm, nem”, igaz, még mindig ez a vonal tűnik a leghitelesebbnek a történetben. Jóval égetőbben és radikálisabban jelenik meg a maga szakmai és kulturális, etikai gondolatisága a Birdman filmben, ahol Riggan húsz éve elhibázott döntéseit, művészettel és önmagával szembeni árulását próbálja helyrehozni.
Silverio a családi kötelékekkel is birkózik, mert a filmezés sokszor távol tartotta a családi tűzfészektől, azonban az értetlenkedés itt is adott, mert úgy tűnik, főszereplőnk azért bőven kimeríti „a kellően jó apa” pszichológiai terminusát, sokat foglalkozik boldognak tűnő, kiegyensúlyozott gyermekeivel, akik láthatóan szeretik és tisztelik, egyetlen vitát leszámítva tinédzser fiával, no de melyik családban nincs ilyen. Silverio halva született gyermekéről főleg a feleségével való beszélgetések mentén hallunk (akivel szintén stabil és kiegyensúlyozott a kapcsolata), illetve a férfi vízióiban találkozunk, ami leginkább egy „legyen benne még egy drámai vonal” felesleges szál lett, igaz gyönyörűen és érdekesen fotózott tálalásban.
Tét nélküli történet
Sajnos azt kell, mondjam, hogy a kortárs filmkészítés egyik legnagyobb mesterének kevésbé sikerült alkotása lett a Bardo; tét nélküli történet, melyet csak a rendezői kézjegynek számított izgalmas (de esetünkben tartalmatlan) vizuális megoldások dobnak fel olykor.
Reméljük, a felejthető filmet valami sokkal markánsabb mű követ majd, addig meg inkább nézzük újra a Birdmant, vagy ha spanyolajkú filmre vágyunk, a Korcs szerelmeket.
Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája a Magyar filmadatbázison
