Kérdőre vonni a történelmet

|

Bánom is én, ha elítél az utókor

A román újhullám kiemelkedő alakja, Radu Jude nem elégedett meg azzal, hogy szembenézzen Románia vérfoltos történelmével. Úgy vonta kérdőre a művészetet – mihez tud kezdeni egy tömegmészárlással -, hogy azt Godard se csinálná jobban.

Fiatal színésznőt látunk egy múzeumban, vitrinbe zárt fegyverek között. A szépen elpalackozott múlt előtt jelenti be, hogy Ioana Iacobnak hívják, és a főszerepet fogja játszani Radu Jude filmjében. Egy színházrendezőt, aki Bukarest főterén játszatná újra civilekkel az odesszai mészárlást egy állami ünnepségen. Amit látunk tehát, az film, vagyis színház a filmben, egyben elmélkedés a művészet hatóerejéről, érvényességéről, a realizmus mibenlétéről, a múltfeldolgozás lehetséges módjairól. Sokszoros idézőjelek közé helyezett metafilm, amelyhez hasonlót Godard is forgatott a hatvanas években, amikor nemcsak a filmezést, de a politikát is fel akarta forgatni.

Alternatív válasz ez arra a kérdésre, amire válaszul a Saul fia, vagy legutóbb az Utoya, július 22. született. Hogyan szóljunk a népirtásról, ha a puszta ábrázolás, a rekreáció banálissá fokozza a borzalmakat? Amit nem lehet megmutatni, azt sejtetni kell, hogy a néző elméjében teljesedjen ki az elképzelhetetlen – a Saul fia filmtörténelmet írt ezzel a módszerrel. Radu Jude Oscart ugyan nem, csak Arany Glóbuszt nyert a Karlovy Vary-i Filmfesztiválon, de elgondolása legalább ennyire érvényes. Azzal, hogy a színházcsinálásról forgat filmet, elkerüli a naiv megmutatás csapdáit, és teret enged az esszéfilm letűnt eszményének, amely vitaindítóként használta a mozgóképet a gondolkodásra. Jude filozófusokat, történészeket, híradókat, leveleket idéz, hogy rákérdezzen: mihez kezdünk múltunk örökségével, és mit tehet a művész, ha relevánsan akarja feldolgozni azt?

A filmbeli rendezőnek azért is akad nehéz dolga, mert bár Románia az uniós csatlakozás előtt kénytelen volt elismerni, hogy a II. világháború alatt több százezer zsidót irtott ki, a román nép körében még mindig aktívan él Ion Antonescu és a Vasgárda kultusza. A Bánom is én, ha elítél az utókor megértéséhez nem árt némi történelmi háttérismerettel rendelkezni az odesszai mészárlásról, amit a keleti fronton előrenyomuló román hadsereg követett el, miután a kivonuló szovjetek súlyos károkat okoztak a román katonai vezetőségben. Megtorlásként, Antonescu parancsára kezdtek pogromba a katonák, a zsidók ellen már évek óta uszító propaganda ekkor érte el csúcspontját, válogatás nélkül gyilkoltak nőket, gyerekeket, öregeket.

Jude a kétkedő értelmiségi mentalitásával közelít Antonescu örökségéhez és kultuszához. Már-már monomániásan elkötelezett rendezőre írja a főhősét, akit ha nem is a világjobbító szándék vezérel, de legalább az a közéleti minimum, hogy egy nemzet tagjaként gondolkozzunk el a nemzet felelősségén. Ha honfitársaink kiemelkedő teljesítményét magunkénak érezzük, az elkövetett borzalmakat miért nem? Persze, erre is akad válasz a filmben, mikor a rendezőnőt arra akarják rávenni, hogy inkább a kommunizmus bűneiről forgasson: az emberek arról a történelmi korról néznek szívesebben előadást, filmet, amelyben áldozatnak érezhetik magukat, mint a kommunizmusban, és nem elkövetőnek, mint a II. világháború egy bizonyos szakaszában.

Jude ravasz módon ad teret az ellenérveknek, amikor a rendezője nyakára küldi Movilát, a pénzosztó tanács felülművelt tagját, akivel parázs vitákat folytatnak az odesszai mészárlás rekreációjáról. Movila az ördög, meg persze a polgármester ügyvédjeként azt szeretné elérni, hogy Mariana finomítson az előadáson, ne mutassa meg a népirtást, csak mondjuk annyit, hogy a katonák elvezetik a zsidókat. A rendezőnő cenzúrát kiált – többnyire jogosan –, a komisszár viszont a praktikummal érvel. Nem tagadja a holokausztot, csak azt, hogy lenne értelme egy tömegrendezvényen ezzel foglalkozni. Elfogadja az emberek igényét, hogy nem akarnak szembenézni a történelmük kellemetlen részleteivel, és talán még azt is, hogy manapság természetes részévé vált az európai társadalmaknak a rasszizmus.

Jude már az előző, magyar mozikba eljutott filmjében is azt a fajtáját boncolgatta a rasszizmusnak, amely úgy beivódott az emberek gondolkodásába, hogy azt szinte észre sem veszik. Amikor már azt mondják, ez nem is előítéletesség, semmi bajuk a cigánnyal, a zsidóval, az egyik barátjuk is az volt, csak közösködni nem akarnak velük. Az Aferim!-ben a cinikus fejvadász karakterén forgatta visszájára ezt a fajta érvrendszert, a Bánom is én…-en viszont a művész kiábrándultsága érződik, a tehetetlenség, hogy hiába alkot, annak társadalomjobbító hatása igencsak kétséges.

A filmvégi előadás, talán mondani sem kell, nem úgy sül el, ahogy a rendezőnő reméli. Kijátssza a vezetőséget, megvalósítja a vízióját – és tökéletesen mellélő vele. Mert az odagyűlő civilek tapsolnak, ha bevonul a Vasgárda, és tapsolnak akkor is, ha zsidókat akasztanak, égetnek, vagy lőnek le. Antonescu elrettentőnek szánt, hangosan felolvasott levelei, amikből parázslik a zsidógyűlölet, népbuzdító, lelkesítő beszédnek hatnak a közönség szemében. Jude ezen a ponton stílust vált, az ún. re-enactmentet élő tévés eseményként „közvetíti”, és a forgatásra odagyűlt járókelők reakcióit is belefilmezi. Filmje, amely végig fikció és valóság, múlt és jelen, történelem és a történelemírás viszonyával játszott el, így teljesedik ki. Az előadás, amely csupán rekonstruálta, de nem értelmezte az eseményeket, a nézők meglévő világképét erősítette meg, Radu Jude filmje viszont, amely mindvégig erre a konfliktusra reflektált, érvényes és elgondolkodtató.

Ettől még nem tökéletes munka, a rendezőnő szeretőjéről, teherbe eséséről szóló magánéleti szál teljesen leválik a filmről, mert az életadás körüli dilemmákkal csupán metaforikusan kapcsolódik a népirtásról szóló darabhoz. A Bánom is én… mégis megkerülhetetlen alkotás, amely olyan kérdéseket feszeget, amik nem csak Romániában húsba vágóak. Hanem nálunk is, ahol a múlttal ennyire közvetlenül, merészen és reflektáltan szembenéző filmek régóta nem születnek. Pedig igény legalább akkora lenne rájuk, mint magukra a történelmi filmekre – ahogy azt a nemrég felparázslott vita is jelezte.

A Bánom is én, ha elítél az utókor a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: