Az unoka
A 2016-ban hatalmas sikerrel bemutatott, Oscar-díjjal is jutalmazott Mindenki című rövidfilm rendezője, Deák Kristóf mintha az évek alatt felgyülemlett összes ötletét szerette volna belesűríteni az első mozijába.
Ahogyan arra a film címe is következtetni enged, Az unoka egy többgenerációs szálon futó történet, aminek központi alakja maga az unoka (az első filmszerepét alakító Blahó Gergely), aki aktív, cselekvő figuraként helyre teszi mindazt, amit elődjei, jelen helyzetben a nagypapa (Jordán Tamás) elrontottak, vagy nem tettek meg, felnőve a feladathoz és beteljesítve ezzel sorsát. Ennek a szimbolikus jelenetét látjuk, mikor a főszereplő, Rudi által visszaszerzett karórát a nagyapa elutasítja és ezáltal az unokára száll annak további terhe, aki kész is megküzdeni a gonosszal és az örök jóság hősévé válva, saját szociális szervezetet alapítani, hogy az idősek és kiszolgáltatottak segítségére legyen. Ez mind szépen és magasztosan hangzik, de ahogy az életben, úgy a filmben sem minden ilyen egyszerű. Hősünk ugyanis, akármennyire szeretnénk, nem áll készen a feladatra.
Blahó Gergely
Lírai felütéssel kezd a film, ahogyan a táncteremben sürögnek-forognak a szépkorúak. Lelkesítő táncukkal, a beszűrődő fények és a zene harmonikus lüktetésével ellenpontozzák mindazt, amit korukból kiindulva első perctől gondolhatnánk. Ők élnek csak igazán azáltal, hogy élvezik a létezés minden pillanatát. Ezt Maly Róbert kifinomult operatőri munkája is segíti (a Mindenkit, vagy – hogy ne csak Deák Kristóf-filmmel példálózzak – a Felkészülés meghatározhatatlan ideig tartó együttlétre, Horvát Lili 2020-as filmjét is az ő szemén keresztül láttuk).
Papus, Jordán Tamás bevezet minket a saját világába. Teszi mindezt a legnagyobb hitelességgel, hiszen játékának ereje pont abban rejlik, hogy egy percig sem hisszük azt, hogy játszana, annyira természetes minden mozdulat, mimika. Mikor már sejtjük, milyen csapás éri, vele együtt izgulunk, és lélegzetvisszafojtva várjuk, milyen hatást fog kiváltani benne, mikor előtte is kitisztul a kép. Papus lakásának avítt, nagyszüleink otthonát idéző bútorai, használati tárgyai, legyen az az íróasztala, egy cserépkályha vagy a háttérben feltűnő klasszikus faliszőnyeg, mind egy letűnt kor emlékét idézik. Nem mellesleg, Deák Kristóf erre a Foglyok esetében is nagy hangsúlyt fektetett, annál az alkotásnál Valcz Gábor, jelen esetben pedig Láng Imola látványtervező tűpontos korrajzait csodálhatjuk meg; részletgazdag szobáikban járva, nosztalgikus érzésünk lehet. Akár szüleink vagy nagyszüleink is élhettek itt.
Jordán Tamás
Megidéződik így egy szelete a múltnak, ami a jelenben játszódó elbeszélésben még hangsúlyosabban rajzolódik ki. Ezt erősíti az is, hogy Papus életével párhuzamosan, kontrasztba állítva láthatjuk az unoka világát is, ahol a meleg színeket felváltják a hideg, kékes tónusok, a call centeres multi steril, rideg és futurisztikus stílusa, amiben Rudi mint a láncolat legkisebb szeme csak teng-leng. Túlhajszolva, célját nem találva, elveszve látjuk a lecsupaszított terekben. Ezzel reflektálva korunk legnagyobb problémájára, a magányra és az elidegenedésre. Unoka és nagyszülő párbeszéde a zenében is jól megmutatkozik, hiszen a nagypapa felvezetője alatti lassú szólamra egy dinamikusabb dallam a válasz az új generáció részéről.
A nagypapa idilli életét az ellene elkövetett úgynevezett „unokázós” bűncselekmény töri ketté. Nemcsak testi, lelki egészsége roppan bele, hanem a saját ítélőképességébe vetett hite is megkérdőjeleződik. Az alkotás ezen a ponton egy társadalmi célú hirdetés is, hiszen egy olyan, ma is létező jelenségre hívja fel a figyelmet, amiről általában a hírekben hallunk, de kevés prevenciós jellegű beszélgetést folytatunk a témával kapcsolatban. Az áldozatok pedig, lévén, hogy még inkább tehernek érzik magukat egy ilyen, ellenük végrehajtott csalás után, nehezen tudnak felépülni és szavakká formálni a bennük kialakult sérelmeket, ezért is tartom fontosnak, hogy helyettük is közvetít ez az alkotás.
A film másik legnagyobb érdeme, hogy Jordán Tamás mellett legendásabbnál legendásabb színészeket vonultat fel, mint Tordai Teri, Hámori Ildikó, Voith Ági, Meszléry Judit, Baranyi László, Mikó István, Papp János, Kertész Péter, akiknek a puszta hangjuk hallatán is melegséget érzünk a szívünkben, hiszen mint régi ismerősökre, úgy csodálkozunk rájuk.
Fekete humorral átitatott párbeszédeiken és az általuk generált komikus jelenteken pedig önfeledten vigadunk. A felsorakoztatott művészek közül direkt hagytam a végére Pogány Juditot, akinek karaktere kulcsfontosságúvá válik az alkotás végéhez közeledve, hiszen jelleme nagy próbatétel elé áll azáltal, hogy bűnös unokája sorsa felett ő rendelkezhet. A nagymamai szív és a morális ítélet között kell döntenie. Nagyobb súly nehezedik rá, mint a történet bármelyik szereplőjére, ezzel happolva el a sztori főhősének szánt Rudi babérjait.
Az idősebb színészek mellett megjelennek a szakma fiataljai is, kiemelném a női szereplőket: Döbrösi Laura, Bárdos Judit, Ballér Bianka. Egytől egyig nemcsak, hogy gyönyörűek, de a pillanatnyi villanásokból az is kiderül, hogy rengeteg kiaknázatlan lehetőség rejlik bennük. Közülük Döbrösi Laura figurája kapja a legnagyobb hangsúlyt, de a történet romantikus szála nincs igazán kibontva. Zsuzsi és Rudi szerelmi viszonyának lehetősége kérdőjel marad a számunkra, bár az utolsó jelenetben a rendező egy cliffhangerrel segít továbbgondolni kettejük sorsát.
Az alapvetően realisztikus képi ábrázolás néhány alkalommal túlzottan stilizált, hogy csak néhányat említsek, ilyenek például a nagypapa rádiójából elveszett elemek megtalálásának körülményei, vagy a széttépett boríték Rudi nevével a bűnöző nagymamájának fürdőszobájában elhelyezett szemetesládában. Bár a thriller megkövetel ehhez hasonló nyomozáshoz szükséges narratív szálat, itt ez túl direkt módon történik, a hozzá társított felfokozott zene pedig már-már túlzás.
Karaktere nem tud egyik szekvenciáról a másikra felnőni
Hasonló módon érzek a Jászberényi Gábor alakította bűnbanda-vezéralakkal kapcsolatban is. Az akciófilmek ellenségeire jellemző tipikus ábrázolásmódot, a fekete bőrdzsekit, a tar fejet, a szúrós tekintetet nem sikerül igazán ellenpontozni, jellemének, motivációjának mélyebb rétegeit ugyanis nem, vagy csak nagyon kis részben ismerjük meg. Pedig a terep nagyszerűen lett előkészítve hozzá az unokájáért rajongó nagymama karakterének bevonásával.
Az unoka drámai ereje két tehetetlen férfi sorsában összpontosul. Az egyik az öregedéssel, elmúlással járó, kolonccá válástól való félelemmel, a másik pedig a 21. századra jellemző, legfőképpen a 20-as évei végén, 30-as évei elején járó, nagybetűs életet kezdő fiatal felnőttek kapunyitási pánikjával küzd.
Bár úgy gondolom Deák Kristóf korunk méltán tehetségesnek mondott rendezője, ebben a filmjében mintha az évek alatt felgyülemlett összes ötletét szerette volna 115 percbe belezsúfolni, nem hagyva ezzel teret az egyes szálak kibontásához. Ennek okán a főszereplő is teljesen elhalványul, jellemfejlődésről pedig alig beszélhetünk. Súlytalan karaktere nem tud egyik szekvenciáról a másikra felnőni, s így a nyugdíjasok életét megmentő akciója néha komikumba fordul. Még akkor is, amikor épp nem ez a cél.
A mentőakció komikumba fordul
