Nagymacskák a trónon

|

Az oroszlánkirály

Az oroszlánkirály idén ünnepli a huszonötödik születésnapját, és nem is lehetne ezt szebb ajándékkal megünnepelni, mint azzal, hogy a Disney újra feldolgozta az örök klasszikus történetet.

A Disney részéről nem új keletű ötlet a klasszikusok újraértelmezése. Ez az őrület 2016 tavaszán kezdődött, amikor mozivászonra került A dzsungel könyve élőszereplős változata. Ezt követte idén az Aladdin, és még év vége előtt itt a következő újított verziós mesefilm, Az oroszlánkirály.

Huszonöt évvel ezelőtt hároméves voltam, így nem volt kérdés, hogy Az oroszlánkirály egyike lesz azoknak a meséknek, amiket rongyosra nézek majd, és a folyamatos visszapörgetéstől elszakítom a VHS-kazetta szalagját, megtanulom kívülről az összes dalt, és persze mind a százezer újranézésnél sírok, ha meghal a kis Simba apukája. Feltételezem, nem csak én voltam így ezzel, hiszen a kilencvenes évek rajzfilmje azóta több generáció gyerekszobájában is a kedvenc mesék polcán foglal helyet.

Ennélfogva a történet mindenkinek ismerős, és ezért is vártuk ennyire ezt a méregdrága, újragondolt verziót. Azok, akik esetleg nem látták a rajzfilmet, lehetséges, hogy nem is értik, mi ez az őrült nagy dobpergés az alkotás körül. Sőt abban is biztos vagyok, hogy azok a nézők (elsősorban gyerekek), akik ezt a Simbát ismerik meg elsőként, sokkal kevesebb eséllyel lesz ez a kedvenc Disney-történetük, mint azoknak, akik az originál verzióban ismerkedtek meg az állatok királyának tanulságos meséjével. Ám gyakorlatilag a két filmben minden ugyanaz. A híres Elton John- és Hans Zimmer-dalok mellett sok esetben még a párbeszédek is ugyanúgy hangoznak el. (Itt be kell vallanom, hogy tulajdonképpen kívülről betéve végig tudtam volna mondani a mese összes szövegét… a dalokról meg, amiket néha mostanában is meghallgatok, nem is beszélve.)

Afrika állatainak királya, Mufasa és párja, Sarabi kisfiának, azaz a trónörökösnek a születésével kezdődik a mese, majd a kis Simba bemutatásának az örömteli eseménye hirtelen egy kellemetlen családi konfliktussá alakul. Zordon, Mufasa öccse azonnal ellenséget lát a kisoroszlánban ezért, először az elefánttemetőben lakó, meglehetősen félelmetes ábrázolt hiénák közé küldi a csintalan kölyköt, majd miután apja megmenti, változik a terv és a trónörökös helyett a  király kerül célpontba. A gonosz nagybácsi a szurdokban hagyja Simbát, ahol egy vágtató gnúcsorda próbálja eltaposni, ám Mufasa azzal, hogy megmenti gyermekét, magát sodorja veszélybe. Zordon, aki megmenthetné testvérét, káini gyűlölettel lelöki a szikláról, majd a gyilkosságot Simbára keni és menekülésre kényszeríti a kisoroszlánt. Ezután Büszke földjét ellepik a hiénák, Simba pedig a messzi távolban összebarátkozik Timonnal, a szurikátával és Pumbával, a varacskos disznóval, akik a mának élés filozófiáját népszerűsítve Simbának is megtanítják, hogy a Hakunka Matata minden gondot megold. A mókás páros múltfeledő ideológiája tökéletesen működik addig, amíg Nala, Simba gyerekkori barátja meg nem jelenik. A fiatal oroszlánhölgy és a törvényes trónörökös találkozása amellett, hogy első látásra szerelembe esnek, felidézi a múlt történéseit, és Simbának újra szembe kell nézni a fájó múlttal. Rafiki, a bölcs pávián lesz az, aki az identitását kereső fiú segítségére siet, és megmutatja neki, hogy édesapja még mindig a szívében lakik, és nem tehet mást, mint hogy minél előbb elfoglalja a törvényes trónt és nyomdokaiba lépjen. Így elindul a harc az igazságért, és Büszke földjének megmentéséért. Timon és Pumba is csatlakozik a felmentő sereghez, és a mese végén a gonosz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig a megérdemelt jutalmát.

Az oroszlánkirály legalább annyira megszólítja a felnőtt nézőket is, mint a gyerekeket. A történet legfontosabb mondanivalója az, hogy a származásunkat soha nem mi választjuk, de meg kell tanulnunk alkalmazkodni ahhoz a környezethez, ahová születtünk. A múlt pedig hiába van már a hátunk mögött, és bánkódni valóban szükségtelen miatta, de olykor nagyban meghatározza a jövőnk alakulását. Az igaz barátság pedig nem a külső szépségen múlik, hiszen Pumba büdös disznóként talán a legodaadóbb barátja lesz Simbának.

Ez a mondanivaló persze már a huszonöt évvel ezelőtti verzióban is átjött, de az újragondolt változat bennem legalább annyira felidézte Az oroszlánkirályhoz kötődő érzéseimet, mintha az eredetit néztem volna újra. Mufasa halála most ugyanazzal a traumával párosult, mintha a rajfilmet nézném, és ahogy ezt a jelenetet eddig mindig, hát most is megsirattam.

Jon Favreau, a mozi rendezője a CGI-nak köszönhetően a mese minden karakterét természetfilmre hajazóan élethűen ábrázolta, s ahogy azt a Disneytől megszokhattuk, minden fűszál és az utolsó esőcsepp is tökéletes kidolgozást kapott. A látvány, a színek és a zene kifogástalanul adódnak össze, és csak tovább emelik az animáció minőségét és persze költségvetését is.

A Disney talán azért készíti el a klasszikusok élőszereplős (vagy esetünkben CGI-technikával alkotott) alternatíváit, mert már nincs annyi új mese, ami akkora kasszasiker lenne, mint annak idején ezek a mindenki kedvenceivé vált örökzöld alkotások. Az oroszlánkirály életre kelt Afrikája ugyan tényleg lélegzetelállítóan gyönyörű, de ha legközelebb erre a Disney-történetre vágyom, akkor biztos, hogy az 1994-es verziót nézem újra. A túltolt technikai pompában társalgó „élő állatok” sajnos nem tudták visszaadni azt az igazi elvarázsolt, gyerekkor-illatú Disney-élményt, ami olyan utánozhatatlan lesz, mint egy egykori Walt Disney-alkotás.

Az oroszlánkirály a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: