Fekete tükör – Angol filmsorozat
Amikor a zsebedben az okostelkó és a fejedben az új kütyük tömege a valóságot hazug látszatra cseréli, akkor ezek úgy veszik át feletted a hatalmat, hogy még élvezed is.
Későn kapcsoltam, pár éve olyan sorozat indult, ami disztópia (negatív utópia) ugyan, de végül is napjaink civilizációs ártalmáról szól: azaz vadul kritizálja a mai techno-kütyü-marketing rendszert. Azt, hogy miképp vette át az emberek felett az uralmat a Facebook, a Twitter, meg a mások fejében, gondolataiban turkáló, manipuláló rendszer. Nem technofób ez a sorozat, inkább e fejlesztések hatását vizsgáztatja, ember-ember közti viszonyok pusztítására céloz, a hazugságok társadalmi egyeduralmára.
Kénytelen vagyok egy epizódból mesélnem valamit, különben nem lehet érteni, mitől annyira egyedülálló, mert szenvedélyesen kritikus ez Charlie Brooker által írott, részben rendezett angol sorozat. Egy fitneszre hajazó termet látunk, emberek szürke ruhában tekernek bicikliken (ami itt a mára elterjed „rabszolgamunkák” metaforája), ők áramot fejlesztenek a reklámiparnak, izzadásukért érdem-pontokat kapnak, melyeken vehetnek ezt-azt, többnyire csak pornófilmeket. Egy lány a mosdóban énekel valami csodálatos, emberi hangon. Bingnek, a főszereplő srácnak megtetszik ez az ártatlan dal, meg a bájos csaj, és befizeti egy vetélkedőre, ahol gyönyörű – még a régi korokból származó, nem manipulált – énekével győz. Igen ám, de a zsűri szerint ilyesmire ma már nincs kereslet, viszont a lányt felvennék egy pornóműsorba, ami a tévék egyikén fut, mégiscsak jobb lenne neki, mint tekerni a biciklin.
Bing, a srác, aki felfedezte, annyira dühbe gurul ezen a cinikus döntésen, hogy bedolgozza magát a vetélkedőbe. Igen ám, de visz magával egy élesre tört üveget, torkának szorítja, senkit se enged a maga közelébe és kegyetlenül beolvas a zsűrinek, a hazugságrendszernek, az egész modern, látszatcivilizációnak. Ordít, bazmegol, az egész valóság-tagadó rendszert elküldi a jó francba. A zsűrinek tetszik ez a hang, és a fő döntnök felajánl neki kétszer harminc percet a tévécsatornáján, ott dühönghet milliónyi néző előtt. És mit tesz isten, a srác, aki eddig halálosan gyűlölte ezt a rendszert, aki egyedül a milliónyi bunkóból fellázadt a hazugság uralma ellen – elfogadja az állást. Attól kezdve naponta ordítozik a tévében, de hülyére keresi magát. Az üzenet világos: kritikus hang? Ha nem lehet kiirtani, a rendszer beépíti magába – és így nullázza le. Ő is csak egy műsor lesz a többi virtuális hazugság sorában.
A sorozat minden darabja más témában, más szereplőkkel, más helyszínen fut – az alap mindenütt ugyanaz az ismerős rossz érzés. (Unbehagen in der Kultur: Freud doktor teszi tiszteletét…) Szóval, az a rémületünk, hogy micsoda világban is élünk, elveszik tőlünk a valóságot, és olcsó hazugságnak kell örülnünk. A disztópia Charlie Brooker, az író-rendező kezén jelen közeli ébresztő. Jelen közeli, mert az okostelkó a kiindulási modell, az erre építhető – tán már holnap meg is valósuló – „apps”-ok (alkalmazások) és további, „izgalmas” infótechnikai megoldások teszik tönkre életünket.
Hát ezért lett olyan menő ez a sorozat: a The Guardian-tól a The New York Times-ig kapott elismerő kritikákat. Bár nem mindegyik epizódja ilyen találó, sőt van egy pár csapnivaló adás is a sorozatban. De az alapállás a világ „markentingolása” vagyis a mai infótársadalmi rendszer kritikája. Sőt, több annál, mert szerinte az új találmányok legnagyobb bűne, hogy megrontják az emberek közti kapcsolatokat. Feltalálják, például hogy ki-ki tárolni tudja, és bármikor visszahívhatja emlékeit egy kütyüvel – isteni dolog, ha valamit bizonyítani akarsz. Az epizódban viszont azt látod, hogy az ott szereplő házaspár életét pont ez a „zseniális” találmány teszi tönkre. Olyan is van, hogy a szemekbe beültetnek egy „osztályozó” rendszert, ami ránézésre sorolja be jó-rossz kategóriába az embereket – mint a „lájkolás”, csak keményebb, mert pontozásával ki is zár, senki leszel, ha rossz pontokat kapsz a többségtől.
Azért kattantam rá e sorozat pár darabjára, mert szerintem ez az első eset, hogy – ha kicsit negatív utópiában is – de a mai kütyümánia társas viszonyokat pusztító következményeit kritizálja. A „társadalmi média” (Facebook, Twitter és társai) voltaképp agymosó-alkalmazások, lassan ott tartunk, hogy a jónép uniform módon képes csak dönteni – ahogy azt a társadalmi média többségi vélemény diktálja – nincs lehetőség önálló gondolkozásra, mert azt bünteti a rendszer. A lázadókat vagy kizárja, vagy magába építi. Nekem erről szól a sorozat.
Ami persze egyenetlen, vannak uncsi, vagy képtelen részei, de néhány adása tarol újszerű látásmódjával. Ma már a harmadik szezon fut, átvette a Netflix, bővült az évadonkénti epizódok száma, és talán kritikai éle is megmarad.
Black Mirror: angol tévésorozat, indult 2011-ben, ma már a harmadik szezonnál tart.
A Fekete tükör a Magyar Film Adatbázison
