Az ír
Az ír egyszerre Martin Scorsese karrierjének all-star gálája és a rendező eddigi legambiciózusabb projektje.
Az ír már akkora megragadta a Scorsese-rajongók figyelmét, amikor kiderült, hogy Robert de Niro, Al Pacino és Joe Pesci révén a gengszterfilmek történelmének legemlékezetesebb alakításait felvonultató gárda állt össze benne. De Scorsese legújabb műve csak részben nosztalgikus válogatásalbum a műfaj rajongói számára, terjedelmes, három és fél órás játékidejének végére ugyanis parádés megkoronázásává válik a rendező munkásságának.
Az ír Scorsese messze a legnagyobb időszakot felölelő gengsztermozija: a bérgyilkos Frank Sheeran (Robert de Niro) életének elmesélését az 1950-es évek végén kezdi és az ezredfordulón bekövetkezett halála előtt fejezi be. Előzetesen a produkció éppen arról vált híressé, hogy a színészek lecserélése helyett digitálisan fiatalították vissza benne a főbb szereplőket – végül ez is dobta meg a költségvetést olyan mértékben, hogy a Netflixen kívül senki nem volt hajlandó megfinanszírozni. Tudjuk le a kötelező köröket: a CGI-smink szinte észrevehetetlen, egyedül az illúzióromboló, amikor a film elején a 77 éves de Nirónak egy negyvenéves ruganyosságával és gyorsaságával kéne mozognia, de két-három jelenetet kivéve ezt a csalást jól rejtegeti Az ír.
Utólag kijelenthető, hogy Scorsese nem hivalkodásból vagy éppen színészei lekenyerezése miatt (ki lehetne méltó fiatalabb énje de Nirónak?) választotta ezt a megoldást, Az ír ugyanis legalább annyira életrajzi darab, mint bűnügyi film, és ebben a minőségében rettentő nagy szerepet kap benne az idő észrevétlen múlása. A digitális technológiának hála észre sem vesszük, mennyire megöregednek szereplőink a három és fél órás játékidő hömpölygése közben, és valószínűleg pont ez akarja elérni a rendező, amikor kérlelhetetlenül rángat magával a szakszervezet és a maffia kusza összefonódásai és egyéb, alapvetően bőven kihagyható mellékzöngék mélyére.
Mert önmagában nézve Az írben jó ideig semmi olyan nem történik, amit már ne láttunk volna Scorsesétől, csak most sokkal nagyobb adagban kapjuk meg ugyanazt: az első két és fél órát szinte végig az az agyonnarrált képeskönyv-esztétika töli meg, ami például a Casinót, miközben éttermek és kocsmák mélyén egymással keménykedő gengszterek, valamint korhű zenére írt leszámolás-montázsok váltakoznak rendíthetetlenül. De még ebben a terjedelemben is csak Sheeran magyarázatai és a több tucat mellékszereplő készséges címkézése segítségével vagyunk képesek tartani a lépést a szövevényes történet minden apró összefüggésével, és egy-egy ponton biztosan azt fogjuk kívánni, hogy bár ne adaptálta volna Steve Zaillian forgatókönyve ilyen hűen a főhős visszaemlékezéseiből írt Charles Brandt-könyvet.
Persze akad egy-két csavar a jól ismert scorsesei alapfelállásban, például Joe Pesci ezúttal egy relatíve higgadt, simulékony gengszterfigurát játszik (aki valahogyan éppen ettől válik az egész történet legrémisztőbb alakjává), alig folyik vér a vásznon és az erőszak eleve roppant steril, de Az írben sokáig így is csak a rutinmunka köszön vissza. Ezt csak tetézi, hogy Frank Sheeran lelkivilágának feltárására sem tesz különösebb kísérletet a szkript: pillanatok alatt válik kisstílű tolvajból hidegvérű bérgyilkossá, utána pedig saját filmjében is háttérbe szorul, hogy teret adjon Jimmy Hoffa (Al Pacino) és a maffia üzelmeinek. Az ír többnyire nem is tagadja, hogy Sheeran egy jelentéktelen gyalog ezekben a játszmákban, akit hiába próbál egy már-már Forrest Gump-szatírába forduló szakaszon minél több történelmi eseménnyel összekötni, a róla szóló történetben is csak a rivaldafényen kívül meghúzódó verőember marad.
Ugyanakkor Az ír megspórolható kitérői és megkérdőjelezhető fókuszváltásai ellenére is célba ér, és az egyórás finálé szempontjából szinte mindegy is, hogy mivel telt az azt megelőző idő. Scorsese ugyanis egy olyan darabot alkotott, amely a szokásos körök után egy letaglózó, maratoni epilógusban azt is elmeséli, hogy mi történik, miután a legtöbb gengszterfilm véget ér. Bár Sheeran szemernyit sem hajlandó szembenézni tetteivel (és megbízhatatlan narrátorként minket is erre sarkall), Az ír végül éppen arra készteti nézőjét, hogy a nyilvánvaló erkölcsi dimenziókon túl is vonjon mérleget a főszereplő az erőszak bűvöletében, a maffia hű katonájaként töltött életéből. Végül már szinte mondatonként érkeznek a gyomrosok, amelyeket saját múltja, elhibázott döntései visznek be az aggastyán Sheerannek.
Tarantino Volt egyszer egy… Hollywoodjához hasonlóan Az ír is egy közkedvelt, markáns stílusú rendező önfeledt (de nézői szemmel némiképp fárasztó) játszadozása, amely végül karrierjének legkiforrottabb és legérettebb munkájává, egyben pedig egész pályafutásának tökéletes kulminációjává válik. Ezért is igaz, hogy ha történetesen nem moziban, hanem a Netflixen nézzük, akkor is egyben kell fogyasztani, hiszen csak így tudja ez a sokszor részletekbe vesző, unalmasan merengő három és fél óra a vállunkra helyezni egy bűnökkel terhelt élet súlyát.
Az ír a Magyar Filmadatbázison
