Az ifjú pápa / HBO
Az egésznek nem sok köze van istenhez. Sokkal inkább arról az emberről szól, aki össze-vissza verődik korunkban, aki próbálja legyőzni a félelmeit, akit bátorrá emel a magánya, mégis mindig segítségre szorul és akinek lassan már nincs hová futni.
Az HBO sorozata beletrafál a korba. Azzal együtt, hogy az Oscar díjas Paolo Sorrentino 10 részes szériája (akár legutóbbi munkája, az Ifjúság című film) mindvégig a giccs határán mozog. A végén aztán szépen bele is süpped. Egyetlen ütős dialógért eladja a lelkét az ördögnek. De addig még történik ez, az. Mintha azzal a speciális hollywoodi forgatókönyvíró programmal írta volna a mozit, amelyik fejhangon sípolni kezd, majd jól fejbe is veri, ha öt percenként nem áll elő egy block buster gyanús, váratlan fordulattal.
Márpedig milyen fordulatai lehetnek egy regnáló pápa magánéletének?
(innentől minden spoilergyanús!)
Felemelő, szégyenteli, pikáns, édeskésen tragikus. Bármilyen.
Lenny Belardo, az első észak-amerikai pápa, a fikció szerint XIII. Piusz néven kerül hatalomra. Fiatalsága, csábító külseje (Jude Law) és végletekig ellentmondásos karaktere különböztetik meg leginkább elődeitől. Ő az a fiktív személy, aki a Vatikán falain belül (és kívül) a maga ellentmondásos módján igyekszik összesimítani az európai és amerikai katolicizmust és – tágabb értelemben – kultúrát. Egy fiktív pápa, aki – ha pszichés összeomlásai közepette hihetünk neki – nem hisz Istenben. Egy szent, aki nem látszik annak, bizonyos fénytörésben mégis ezt igazolják a cselekedetei. Egy elhagyott árvagyerek, aki egész életében keresi elveszett, hippi szüleit. (Nesze neked hippi mozgalom.) Egyházi igazságtevő, aki, miközben megfellebbezhetetlen ítéletet hoz mások sorsa felett, a maga okkult módján kutatja saját létének igazságait. Egy öntelt, elvakult pápaimitátor, aki bizonytalan gyermekként legbelül még mindig árvaházi nevelőnője, Mary nővér (Diane Keaton) gyámságára szorul.
De ez mind csak a látszat. Sorrentino a maga módján igyekszik komolyan tárgyalni a hit – s vele a jelen – kérdéseit. Egy katolikus egyházfő küzdelmét a saját hitéért, a hitért, amely fájdalmasan felhigult, amelynek nem kedvez a kor, és amely hirtelen (persze, nem olyan hirtelen) szemtől szembe találja magát egy jóval elvakultabb, fanatikusabb hittel. Nem akarok több részidős hívőt… Fanatikusokat akarok – mondatják az ifjú pápával fiatal korát meghazudtoló, konzervatív elvei, amelyeket aztán mai világunk rideg pragmatizmusa egyre elnézőbbé simít. Közben, persze, fiatalokat kergetnek a halálba (ha talán nem is közvetlenül) egyes intézkedései, ártatlanok szenvednek el érdemtelen bűntetést, egyházi élvhajhászok, gyermekbántalmazók, szexuális ragadozók kerülnek a gyehenna tüzére egyetlen imájára, vagy nyernek valamifajta fölmentést a történet egyre váratlanabb (tudjuk, fejbeverés) fordulatai szerint.
De szerethető-e ez a karakter?
Tesszük föl a kissé avítt kérdést, ám ez nem kérdés. Sorrentino, aki imádja a szemünk láttára élve fölboncolni különleges alkatú hőseit, nem a figurái szerethetőségével próbál rajongókat toborozni. Nem erről szól a kor, sugallja. Mindenesetre Jude Law-t érdemes volt a farkasok, esetünkben lehengerlő tehetségű olasz színészek közé vetni. Tudnak valamit, amit Jude Law nem úgy tud, viszont hajlandó eltanulni. Közelijei egy szigort sugárzó személyiség belső rezdüléseiről, jellemének vicsorgó ellentmondásairól árulkodnak, vonásain kegyetlenség és irónia, valamint végtelen sérülékenység és az önnön szépségébe vetett öntelt hit.
Az ön pápája tényleg egy szent – mondja Voiello bíboros, mikor ellenségeskedése már kezd az ellenkezőjébe csapni egészen odáig, hogy elégeti a fotót, amelyen az ifjú pápa a Vatikán fáradtzöld parkjában egy alkalmazott feleségének a mellét fogja. Közben fehér ruhás apácák suhannak tova és zúg a rockzene, hogy ne felejtsük el, mindez itt és éppen most történik…
Miért volt érdemes megcsinálni ezt a mai értelemben vett kalandfilmnek is beillő sorozatot?
Hogy rájöjjünk, Jude Law fantasztikus színész. (Nem az az érdemtelenül fölkapott sztárocska, akinek a szerepköréből már kezdettől ki akart bújni.)
A közeli és távoli múlt legjobb sorozatfőcímét láthatjuk tíz mínusz egyszer. (Egy alkalommal, mikor épp nem illik oda, bátran lecserélik.)
Toleranciára tanít. (Megtanulunk elnézőek lenni az egyre giccsesebb fordulatokkal.)
Belülről látunk valamit, amit eddig csak kívülről láthattunk. (Még akkor is, ha tudjuk, hogy ez csak fikció.)
Vannak benne enyhén szólva is érdekes mondatok. („Azért szeretjük Istent, mert olyan fájdalmas más férfiakat és nőket szeretni.”)
És vannak jó képek. (Ahogy például Voiello bíboros, aki mindenen és mindenkin rajta tartja a szemét, három harcra kész mobiltelefon társaságában alszik a kanapén, egy szobában megejtően debil, merő jószándékból maga mellé vett, tolókocsis felebarátjával.)
Egy adott ponton rá kell döbbennünk, hogy hippi szülők gyerekéből is lehet egyházfő. (Esetleg bármi más.)
Továbbá, hogy úgy is lehet pápa valaki, ha nem hisz istenben. (Vagy legalábbis nem mindig.)
Valamint azt, hogy Diane Keaton marhára megöregedett.
Szó mi szó, az egésznek nem sok köze van istenhez. Sokkal inkább arról az emberről szól, aki össze-vissza verődik korunkban, aki próbálja legyőzni a félelmeit, akit bátorrá emel a magánya, mégis mindig segítségre szorul és akinek lassan már nincs hová futni. Rólunk.
