Az első ember
A Kaliforniai álom rendezője elegáns űrfilmet forgatott a Holdra szállásról, amelyben mellbe vág minket a néma űr fensége. Csak Neil Armstrong maradt benne megoldatlan, kiismerhetetlen rejtély.
Oscar-szezonra időzített, díjesőbe burkolt presztízsfilmnek vártuk Az első embert, de Damien Chazelle új filmje meglepően megosztóra sikeredett. Érthetően: a Whiplash és a Kaliforniai álom rendezője az űrutazás kihívásait és eredményeit emlékezetes képekben meséli el, de életrajzi filmként, a Holdra elsőként lépő Neil Armstrong karaktertanulmányaként már hiányt kelt a nézőben.
Chazelle szándéka egyértelmű: szakítani akart a kebeldagasztóan patrióta, túlzásokba eső űrfilmek hagyományával, és egy realisztikusabb szemszögből újrateremteni filmen a hidegháborús űrversenyt. Egy merész húzással lefosztja az űrrepüléshez társított pátoszt, és fojtogatóan szűk, rázkódó kabinokba zárja a nézőt, hogy ugráló képekkel, érthetetlenül villogó számsorokkal és monotonul kattogó zörejekkel adja vissza, milyen lehetett kilőni magunkat az ég felé egy koporsónak tűnő űrkapszulákban. Ráadásul karcos, szemcsés 16 mm-es filmre forgatta a kilövéseket, amely csak fokozza az élmény nyerseségét, a felizzó kabin hőjét szinte a bőrünkön érezzük. Az első ember az amerikaiak kudarcos kísérleteit sem kendőzi el, a játékidő nagy részét ezek a változatos felsülések, emberi tragédiák teszik ki. Épp ettől a kontraszttól lesz felemelő élmény, amikor Armstrong végül landol a Holdon, a kamera – immár tűéles 70 mm-es filmen – kilép a felszínre, és beszippant minket a látvány. A hideg, néma űr fensége tárul elénk, de Chazelle a Hold tökéletes idegenségét is képes érzékeltetni: meghódíthatja az ember ezt az égitestet, de soha nem fog itt otthonra találni.
Az első embert már csak a Holdra szállás grandiózus jelenete miatt érdemes megnézni, amely mégis bensőségesen intim tud lenni. Chazelle jól érzett rá, hogy a kortárs Hollywoodban, amely rég nem a történetmesélés fellegváraként, hanem afféle élményszimulátorként működik, okos beruházás újraforgatni a Holdra szállást, hiszen azt csak az űrhajósok szemcsés, sötét, fekete-fehér képein láttuk eddig. De Az első embernek tényleg csak az űrjelenetei azok, amelyek kiemelik a hollywoodi filmek dömpingjéből: a dráma, az űrhajósok életének, a család érzelmi viszontagságainak a bemutatása, és egyáltalán, Armstrong portréja hiányos marad, enyhe csalódást kelt.
Zavaró, ahogy Chazelle az otthoni jelenetekre is átülteti a kézi kamerás stílust, amely a rázkódó képeivel jól adja vissza az űrtechnológia barkácsjellegét, viszont a háztáji drámában már kényelmetlenül izgága lesz. Ezzel a távolságtartó realizmussal amúgy sem tudja megfejteni a zárkózott Armstrong karakterét, pedig ez lenne a film második legnagyobb tétje. Az introvertált, a cél elérésére konok elszántsággal rákoncentráló űrhajós nem akar beszédbe elegyedni, az érzéseiről vagy a családjáról megnyilatkozni, és a feleségétől, gyerekeitől is eltávolodik. Josh Singer forgatókönyvíró olvasatában a gyász hajtja előre az űrhajóst, azért megy fel a Holdra, mert kétéves korában meghalt a kislánya agytumorban, és ezt képtelen feldolgozni. Ott tud csak önmaga lenni, magára maradva feldolgozni az érzelmeit. Ha félretesszük, hogy a torokszorító feszültséggel dolgozó Gravitáció sokkal plasztikusabban és hollywoodiasan egyértelmű metaforákban dramatizálta a gyászt, Singer Armstrong-képe akkor is fájóan egyoldalú. Nem tesz például különbséget az űrhajós közéleti és magánszemélyisége között, az ő Armstrongja otthon is ugyanolyan karót nyelt, néma zárvány, aki a gyerekeinek is sajtótájékoztatót tart, amikor arról kérdezgetik, mi lesz, ha esetleg nem tér vissza az Apollo-11 küldetéséről.
Chazelle a korábbi hollywoodi űrhajósfilmek, Az igazak vagy az Apollo 13 antitézisét kívánta leforgatni. Nem macsó, patrióta űrkovbojokat akart szerepeltetni, emlékplakettet farigcsálva az amerikai heroizmusnak, hanem hús-vér embereket, akiket megnyom az űrhajósélettel járó stressz, a halál folyamatos közelsége. Épp ebben vallott kudarcot: Armstrong és felesége közötti drámából hiányoznak a hiteles mondatok, a megélt érzelmek. Ugyanazok a gondolatok kerülnek elő, mint Az igazakban: a férjeik öngyilkos küldetését összeszorított fogakkal figyelő feleségek szenvedése, a férjek hallgatag hősiessége. Hiába teremt erős, emlékezetes feleségfigurát Claire Foy, a The Crown II. Erzsébet királynője, amit Chazelle újdonságnak szánt Az első emberben, azt már láttuk a tipikusabb hollywoodi hősfilmekben.
Nem segít az sem, hogy a híres embert egy másik híres ember játssza. Ha sztár alakít sztárt, törvényszerű, hogy egyik elhomályosítja a másikat: a moziban sem Neil Armstrongot, hanem Ryan Goslingot látjuk. Gesztusai, tulajdonságai is a színészé: száraz, szarkasztikus humora például, amivel váratlan vicceket süt el, a sztár filmes perszónájához tartoznak szorosan, és a filmből nem lehet megállapítani, mennyire fakadnak Neil Armstrong személyiségéből. Az űrhajós ugyanis fiai elmondása szerint otthon egy felszabadult, játékos, szerető apa volt; egyáltalán nem az a sótlan, szomorú figura, akit a filmben látunk, így kérdéses, mennyire ad élethű portrét a film Armstrongról.
Az első embert visszahúzza szinte minden jelenet, amely nem az űrben játszódik, és gyászdrámája minden visszafogottsága, kimondatlansága ellenére is giccses marad. Mint a Whiplash vagy a Kaliforniai álom, Chazelle új filmje is egyetlen ember elkötelezett szenvedélyéről és maximalizmusáról értekezik, csak ezt most nem csomagolja olyan erős svunggal bíró drámai szerkezetbe. A rendező olyannyira kerüli a nagyotmondást, a túltolt, kebeldöngető patriotizmust, hogy végül inkább unalomba fullasztja a filmet, amely igazán csak a második felében, az Apollo 11 kilövésével teljesedik ki, és éri el azt az érzelmi hatást, amit Chazelle-től előző két filmje után várnánk.
Ha Neil Armstrongról nem is derült ki sok minden a filmről, egy valamit legalább megtudtunk: Chazelle nem akar beleülni a tutiba, a Kaliforniai álom hat Oscar-díja után is kockázatott, és a zenés filmeket követően mert valami nagyon másba fogni. Dicséretes, hogy első blockbusterével szembement az amerikai hatáskeltés követelményeivel, de túllőtt egy kicsit a célon, és Az első ember a hollywoodi hősfilm és a művészi karaktertanulmány között megrekedt valahol félúton.
Az első ember a Magyar Filmadatbázison
