Snowden
„Vágják örökre sittre.” „Adjanak neki Nobel-díjat.” Oliver Stone filmje a világot megosztó Edward Snowden sorsa kapcsán a totális megfigyelés és a cyberháború korszakát elemzi.
Rendező: Oliver Stone
Elsőre tetszett Oliver Stone nyomozása. A figura – Edward Snowden, a hős/áruló – dichotómiája. Még inkább a „gépezet”, a titkosszolgálatok által végzett „totális megfigyelés” bemutatása. Van vagy három éve is, hogy elkapott az orwelli regényt (1984) vicclappá degradáló sztori. Már lejátszott a WikiLeaks sztori is, és akkor jött a Snowden-affér. A The Guardian publikált egy nagy halom titkosított doksit, majd lett belőle dokumentumfilm. (Citizen Four, Laura Poitras 2014-es munkája, amiben benne volt Glenn Greenwald – aki a kalandját No place to hide című könyvében írta, és benne volt a The Guardian riportere, ill. biztonsági szakértője, Ewan McAskill is.) A filmen, itt Poitras-t Melissa Leo alakítja, kellő keménységgel. Okosan, mert ez az amerikai nő hihetetlen bátor volt, hisz ő is a sittel játszott – végül aztán a Citizen Four-ból dokfilmes Oscar lett.
Stone ezzel a hongkongi film forgatásával indítja a művet, vagyis visszanyúl elődjéhez, sőt később is játszik az ott elhangzó dumákkal. Maga a történet ugrál az időben – Snowden katona-korával, balesetével, majd hongkongi menekülésével. Szóval – elsőre tetszett. De aztán rájöttem, hogy Stone, a legfontosabb emberi-drámai konfliktusokat kikerüli.
A filmben benne van viszont korunk újdonatúj rémülete: a háborút ma már nem(csak) tankok, hanem (még inkább) kémprogramok, algoritmusok, hackerek és főképp lehallgatási mechanizmusok (titkosszolgálatok) vívják. És privát cégek, akik bedolgoznak az állami kukkolásba. Benne van a lehallgatás ezernyi módjának technológiai „iskolája” is. (Snowden premier plánban szétszed egy okostelkót és megmutatja, hol van benne az miniatűr kütyürészlet, ami a te és partnered dumáját, netán a rólad/haverről készült privátnak vélt videóját – a legfőbb lehallgató központhoz irányítja.) És az is, hogy egy fiatal, idealista – hazafinak nevelődött – srácnak hogyan lesz elege a titoknokok cinizmusából. Az USA alkotmányosságát félti.
Belép a Cégbe és boldogan bogarászik a titkok között
Ami nincs benne az élete drámai fordulatának elemzése. Snowden belép a Cégbe és boldogan bogarászik a titkok között, aztán rájön, hogy e műveletek nagy része alkotmányellenes, mert nemcsak külföldieket, hanem az alkotmány által tiltott módon, amerikai állampolgárok millióit is megfigyelés alatt tartja. De mitől jön a fordulat? A filmen azt látjuk, hogy egyik főnöke elmondja: ez háború fiam, nincs kecmec, ha többen halnak meg az általunk adott fülestől, az csak „collateral damage”, a lényeg hogy a célszemély kipurcant, a többivel – a civil halottakkal – nem köll törődni. A másik mentora (Nicolas Gage, rémes topisra vett figurája) nyomja a kiábrándult szöveget. De hol és főképp mitől jön a fordulat?
Mert Snowdennek, a valóságos figurának tudnia kellett, hogy ha itt adatokat lop és közread – a jónép felvilágosítása céljából –, akkor az életével játszik. (Előtte volt a példa, Bradley Maning tizedes, akit harmincvalahány évre bevarrtak, mert a WikiLeaks számára milliónyi adatot lopott. Ráadásul a srác transznemű volt, szerintem nem jön ki élve a börtönből…) Szóval Snowdennek a „fordulat” előtt tudnia kellett, hogy mi a tét, ha igazi hazafi – azaz Amerika és a világ közvéleményének felvilágosítója – akar lenni.
De ez a konfliktusnak csupán a technikai része. A film adós marad Snowden (Joseph Gordon-Levitt által nagyszerűen játszott figurája) lelkiismereti bajával: tudja, hogy esküje ellen cselekszik, tudja, hogy a „patrióta” kód szerint bűnös, másrészt viszont azt is tudja, hogy az amerikai és a világ gyanútlan közemberét erkölcsi kötelessége felvilágosítani a totális megfigyelés, vagyis a privát szféra teljes felszámolásának államilag kiépített rendszeréről. (Az „erkölcsi kötelesség” címszó ugyan elhangzik egy párszor a filmben, de nincs szembeállítva a formális kötelességgel, a titokszolgálati esküvel. A srác lelkének legmélyebb konfliktusa el van mismásolva. …)
Ez a fő bajom a filmmel, helyette kapunk egy laza szerelmi szálat: Snowden szerelmes egy csajba – Shailene Woodley közepes tálalásában. Itt megsérül egy szakmai alapszabály – egy „kém” dolgozzon egyedül: ne legyen szeretője, családja, apja vagy anyja, mert képes elpofázni nekik a titkokat – és ami a legfőbb gáz: az ilyen „hozzátartozók” mind bajba jutnak, ha lebukik. A szakmai részen túl – ez is erkölcsi parancs: másokat ne ránts bele a balhédba. Stone úgy érinti ezt a konfliktust, hogy a szerelmesek állandóan veszekednek: Snowden nem mesél a munkájáról… Hát ez bizony nem ilyen egyszerű. Már csak azért sem, mert a film más részéből kiderül, hogy ha egy fazont figyelnek, netán gyanús lesz a titkosszolgálatnak, akkor annak ismerősei, valamint ismerőseinek ismerősei is belekerülnek a szigorúbb megfigyelés zónájába és a kör akár több száz emberre is tágulhat – akik netán meg is üthetik bokájukat.
Igen, a világon mindenkit megfigyelünk
Stone érdeme, hogy a bemutatta a gépezetet: a tömeges lehallgatás működését, a laptopod anyagának lelopásától a video-megfigyelésen át a telkóig, vagyis a spionig, amit a zsebedben hordasz. És – amerikai filmről lévén szó – itt nem csak külföldieket, vagy azok egy csoportját, hanem mindenkit megfigyelnek. Akár hétmilliárd embert. (Ez utóbbit én teszem hozzá, a főtábornok a szenátusi meghallgatásán mondta, hogy igen, a világon mindenkit megfigyelünk, csak így tudjuk kiszűrni a rosszembereket.) Amit meg kell értenem: 9/11 óta a biztonság egyre nehezebben érhető el. Ma már a biztonságért add fel a szabadság egy részét. Na, ez nem tetszett az igazi Snowdennek és filmbeli alteregójának. Mert ez a „kis rész” – kinek-kinek az egész élete.
A filmben esik persze szó arról, hogy az ilyen méretű adathalmaz kezelhetetlen, de ezt csak az hallja meg, akit már korábban is érdekelt ez a téma. Snowden – az igazi – azzal vágódott be, hogy kitalált egy olyan algoritmust, ami kiszűri a Big Data szénakazalból a relevánsnak tűnő, ám még mindig milliónyi adatot. De azért ne félj: – a film végén olvasható felirat szerint – Obama javította a rendszert, amcsi állampolgárokat nem fognak kukkolni. (Ha elhiszed ezt a főcímhez biggyesztett sort…)
Sok csúnyát írtam eddig Stone filmjéről, most akkor mondom a jót is: pompásan oldotta meg azt a szinte érthetetlen titkot, hogyan tudta ez a srác egy szigorúan titkosított-őrzött intézményből (épületből, többszörös security zónán keresztül) kicsempészni a több százezer adatot tartalmazó pendrive-ot. Mert a megfigyelés közelebbről úgy működik, hogy a megfigyelőket is megfigyelik, és akik felülről figyelik a megfigyelőket, azokat meg „oldalról” figyelik – a rendszer zárt: totális. Snowden viszont nem a pendrive-ot lopja ki – csak nem akarom lelőni a poént, mert ez a trükk és ennek lejátszása tényleg a film legizgibb szekvenciája.
Forgalmazó: Cinetel Kft.
A Snowden a Magyar Film Adatbázison
