Avatar (2009) – mai szemmel
Az Avatar sikere furcsa anomália abból a szempontból, hogy noha minden idők egyik legnépszerűbb filmjének számít, többnyire lesajnálóan szeretünk nyilatkozni róla. Az első rész újbóli mozis bemutatása és a hamarosan érkező folytatás kapcsán annak a nyomába eredetünk, hogy miért lehet megkerülhetetlen mozgóképes mérföldkő egy gigantikus parasztvakításnak tartott alkotás.
Sokáig minden idők egyik legjövedelmezőbb produkciójaként uralta a bevételi listákat, a beleölt erőfeszítés mennyisége és időbeli terjedelme legendás, mégsem sorolná senki kedvenc filmjei közé. A néhány éven belül elmúlt 3D-divattal, korát jócskán megelőző digitális technikájával azonosítjuk, de leginkább csalódottságunkat szeretjük kifejezni, hogy „ezt a történetet láttuk már, szóval nem olyan nagy szám”.
Mégis, a nevetségesen sokszor és sokat elhalasztott, már méretében is abszurd vállalkozásnak tűnő folytatások első képviselőjének előzetese 24 óra alatt 148 millió megtekintést ért el – kíváncsiságunk tehát cseppet sem oszlott el azáltal, hogy a közmegegyezés szerint némileg átverve érezzük magunkat James Cameron mozija által. De mégis mi teszi az Avatart olyan mozivá, amely 13 év elteltével is ennyire megmozgatja a közönség fantáziáját?
Kezdjük ott, hogy minden látszat ellenére nem szokványos popcornmozival van dolgunk: szemben egy Star Wars- vagy Marvel-filmmel (hogy a Halálos iramban- vagy a Transformers-franchise-ról már ne is beszéljünk), rendkívül karakán stílus- és értékválasztásokat mutat fel: például konfliktusát nem egy absztrakt jó-rossz felosztás mellé rendeli, hanem egy konkrét és kurrens ügy (környezetvédelem) mentén valósítja meg, egy egészen rizikós vállalásként pedig hősét egyenesen saját fajának elárulására készteti.
Előképeiből kiindulva nehéz érezni ennek súlyát, hiszen automatikusan a Farkasokkal táncoló formuláját feltételezzük a pálfordulás mögött, azonban míg annak hőse csak nemzetiségi kötelékeket rúg fel, az Avatar hőse a popkultúra történelmében szinte megkérdőjelezetlen alapelvet tagad meg: hogy egy szereplő egy idegen faj és bolygó nevében ölje halomra embertársait, és mindez pozitív színben legyen feltüntetve.
Cameron bravúrja azonban abban áll, hogy ezek a döntései éppen annyira ismerős toposzokat dolgoznak fel, hogy nézőjében igazán nem is tudatosulnak, ezáltal nem is idegenítik el. Szemben például a vég nélküli akciójelenetként prezentált, mind tartalmában (ld. feminista felhangok), mind megfogalmazásában (lángoló gitárok és anyatejjel kereskedő hadurak) szélsőségesebb, egyúttal nagyobb nyitottságot követelő Mad Max: A harag útjával, Christopher Nolan alkalmasint túlagyalt sci-fi thrillereivel, az Avatarhoz és egyben a korábbi Cameron-művekhez a jellemzően fogyatékosságként felrótt invenciómentességük és lakossági szórakoztatásra törekvésük miatt annyira könnyű kapcsolódni.
Nyilvánvalóan a Titanicot is meg lehetett volna közelíteni giccses (és erotikus) romantikus történet helyett ezer más módon, ahogyan ember és idegen fajok találkozásának is láttuk bátrabb (Végjáték) és ötletesebb (Érkezés) feldolgozását, mint ez az újrahasznosított Pocahontas-történet, azonban akármennyire is szeretnénk ezt másként látni, a Cameron-életművet éppen az tette megkerülhetetlen mérföldkővé, hogy mi magunk is ösztönösen vonzódunk bizonyos örök mítoszokhoz. Ezt az irányvonalat képviseli Pandora világának megvalósítása is, amely szintén azért könnyen befogadható, mert hátasai gyakorlatilag hatlábú lovak, ragadozói mutáns párducok, intelligens életformái pedig kifejezetten emberszerűek.
Az Avatar tulajdonképpen annak egészen szó szerinti leképezése, ahogyan a művészet a nézőt az empátia gyakorlására készteti: mi is néha tőlünk egészen eltérő külső és belső jegyekkel felruházott figurák „bőrébe bújhatunk”, és minél többet és immerzívebben végezzük ezt a tevékenységet, annál könnyebben értjük meg ezeket az eltérő élethelyzeteket és nézőpontokat – egészen odáig, hogy a saját körünkben uralkodó állásponttal is szembehelyezkedjünk. (Vegyük észre, hogy ez már a Titanicnak is kulcsmotívuma a hajó alsó szintjeire, a „pórnép” közé leereszkedő Rose képében, aki szerelmén keresztül annyira ezzel a réteggel azonosul, hogy végül a katasztrófa során is inkább feláldozza privilégiumait.) Az Avatar tehát lényegében film a filmben: Jake Sullyék is mindössze egy rendkívül élethű VR-élménynek a részesei, ekként azonban hitvallás is a mozgókép intézménye mellett.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne kérhetnénk számon Cameron ábrázolásmódjának egyszerűségét: a 166 perces játékidőbe bőven belefértek volna árnyaltabb figurák, akik a maguk ellenérzéseivel képviselik ügyüket annak vakhitű követése helyett, ezzel párhuzamosan pedig a párbeszédek is szükségtelenül agresszíven hangsúlyozzák az író-rendező üzeneteit.
Ugyanakkor hiba volna figyelmen kívül hagyni, hogy a mozgóképkészítést mennyire készségszinten művelő alkotóval van dolgunk: bár Cameront könnyű elsősorban technológiai üttőrésével, látványorientáltságával azonosítani, grandiózus ötletei fabatkát sem érnének, ha nem tudná ezt a varázst maximális hatásfokon prezentálni. Az Avatar nagyszerűsége nem önmagában abban rejlik, hogy bámulatos ötleteket álmodik a vászonra, hanem hogy a kameramozdulatok az utolsó milliméterig, a vágás ritmusa az utolsó töredékmásodpercig, James Horner zenéje az utolsó taktusig úgy van megtervezve, a film összes snittje úgy van megválogatva, hogy teljes mértékben belefeledkezzünk Pandora dzsungeleibe és a szemünk előtt kibontakozó szabadságharcba.
Az Avatar időtállóságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy azóta Hollywood gyakorlatilag heti szinten igyekezett magára licitálni nagyszabású történetekben és komputergenerált világokban, de 13 évnyi technológiai fejlődés mellett sem volt képes egy ugyanekkora hatást gyakorló művet előállítani. A Star Wars-univerzum hiába tudhatta magáének minden idők egyik legnépszerűbb mozgóképes mítoszát, az ütköző alkotói elképzelések (és túl szoros produceri gyeplő) egy egyelőre megoldatlan kreatív válságba döntötték, a Marvel pedig húsz-harminc filmnyi építkezést aratott le és arat le mind a mai napig legnépszerűbb műveivel, de a formula fenntarthatóságát legújabb produkcióik egyre inkább megkérdőjelezik.
A fenntarthatóság pedig egy jogos kérdés az Avatar-univerzum jövője kapcsán: egy dolog A hős útját újra és újra feldolgozni, de vajon hányszor lehet elmesélni egy adott világon belül ugyanazt a történetet fárasztó önismétlés vagy éppen elidegenítő átalakítások nélkül? Hányszor tudunk még belefeledkezni Pandorába, mielőtt ráununk? Ha valami, akkor éppen saját folytatásai jelenthetnek veszélyt az Avatar örökségére, és degradálhatják egy újabb látványközpontú, de alapvetően üres franchise első állomásává. (Igaz, ha valakinek, akkor éppen a minden idők legjobb második részeit szállító James Cameronnak elhihetjük, hogy akad még egy-két trükk a tarsolyában.)
Úgyhogy talán még utoljára tekinthetünk úgy az Avatarra, mint egy mozógképes formába öntött kognitív disszonanciára: mi maguk vittük példátlan sikerre, ugyanakkor azt érezzük, védekeznünk kell azzal a váddal szemben, hogy csak bepaliztak egy 3D-parasztvakítással. Pedig alapvetően a mozizás egészének érdeke lenne, hogy észrevegyük, a lakossági szórakoztatásnak is vannak magasabb és alacsonyabb rendű formái, az Avatar pedig kétségkívül az előbbiek közé tartozik.
Avatar a Magyar Filmadatbázison
