Avatar: A víz útja
Az Avatar második része a hollywoodi sémának megfelelően pont azt hozza, amit általában a folytatás filmek: mindenből még több, csak történetből kevesebb.
A látvány mindent visz alapon készült filmek, tizenhárom évvel ezelőtt bemutatott első része, az Avatar (2009) forradalmasította a CGI technológiát, amivel minden addigi bevételi rekordot megdöntött, James Cameron előző filmjét, a Titanicot is letaszítva a trónról.
Az Avatar első húsz percében az én állam is a mozi padlóját súrolta, miközben pislogni is elfelejtettem, azonban a történet előrehaladtával valami kényelmetlen és zavaros érzés vette át a jófajta csodálkozás helyét, mely érzet egyre csak növekedett a film vége felé közeledve.
Az története szerint az emberi faj megpróbálja leigázni és kolonizálni a Pandora nevű bolygót, pusztán anyagi érdekek miatt, ugyanis az ott található unobtanium ásvány rendkívül értékes. Azonban a bányászattal az emberek megbontják az ott élő emberszabású Na’vik (és minden élőlény) tökéletes, a természettel maximális harmóniában élővilágát.
A történet fő (és erősen szájbarágós) mondanivalója a természettől való elszakadás problémaköre lesz, amivel nem is lenne baj, de teszi ezt egy olyan film, aminek minden egyes fűszálát gépek alkották meg. Ebben a filmben épp azt a technikai mérföldkövet ünnepeljük, mely a valóság (szinte) tökéletes meghamisításának élménye, egy olyan történetbe ágyazva, ami a természet és naturalizmus fontosságát hangsúlyozza, illetve technikai túlhaladás veszélyeire hívja fel a figyelmet.
Ráadásul teszi ezt úgy Cameron, hogy egy sokkal barátságosabb környezetet, a természeti erők által kevésbé fenyegető planétát hoz létre a Na’vi közösség számára. Se betegségek, se szélsőséges időjárás, sem a vadállatok nem jelentenek akkora fenyegetettséget az ott élőknek, mint esetleg a földi körülmények az emberi fajnak. Persze így érthető, hogy a Na’viknak mondjuk nem jelent annyit a penicillin felfedezése.
Az Avatar: A víz útja című folytatásra tizenhárom évet kellett várni, ami a film kivitelezésen alaposan meg is látszik, mert hasonlatosan az első részhez, olyan kidolgozott látványban lesz része a nézőnek, mint azelőtt soha. Elképesztően élethű világot teremtett Cameron, a vásznon minden olyan részletességben jelenik meg, mintha valódi lenne. A film szép, azt hiszem ez a legfőbb jellemvonása, habár nekem a szivárvány összes színében, rikítóan parádézó növény és állatvilág, LSD-triphez hasonlatos látványorgiája gyakran a giccs határát súrolja.
Ami a történetet illeti, épp hogy csak egy minimum elvárásnak megfelelő mennyiséget injektáltak a három órás videoklipbe, mely szinte pontosan megegyezik az első részben megismert sztorival, pár új szereplővel és mondanivalóval kiegészülve.
Főszereplőnk Toruk Makto, azaz polgári nevén Jake Sully (Sam Worthington), aki már annyira hangsúlyozottan a Na’vikhoz tartozik, elsajátítva az ott élők „One Love, One Heart” életérzését, hogy háromujjnyi raszta tincseket is kapott, az Omaticaya törzs vezéreként bukkan fel és mint tisztes családapa éli hétköznapjait. Neyitrivel (Zoë Saldana) nevelik két fiúkat, az idősebb és nyugodtabb Neteyamot és a mindig izgága, igazi bajkeverő Lo’akot, illetve kislányukat Tuktireyt. Továbbá ők nevelik a bolygó földanyjához, Eywahoz különleges módon kapcsolódó Kirit (Sigourney Weaver), aki az előző részben megismert Dr. Grace Augustine Avatar testéből született lánya és Gekkót (angolul Spider), a Maugli szerű embergyermeket. Ebben a részben a család intézménye és összetartásának fontossága kap nagyobb hangsúlyt, mint az Eywa-féle spirituális vonal.
Szóval minden szép és jó, Jake Sully leginkább vadászni tanítja gyermekeit a legnagyobb családi idillben, amíg újabb földi harci csapatok fel nem bukkannak a Pandorán. Ugyanis van valami, ami még az unobtaniumnál is értékesebb. Ez az anyag a bálnákhoz nagyon hasonlatos élőlényekben található sárga valami, ami maga az öregedés elleni elixír a Földön. Ez valóban nagyon sokat érhet, mint el tudjuk képzelni, így a bálna lények legyilkolása lesz az emberi faj új missziója a Pandorán. Ehhez persze azért lesz némi szava hőseinknek is.
A történetet bonyolítja (vagy egyszerűsíti), hogy egy ügyes húzással újraélesztették és visszahozták Quaritch ezredest (Stephen Lang), akinek nem csak tiszti feladata lesz eltakarítani Sullyékat az útból, hogy nyugodtan lehessen bálnákat vadászni, de személyes bosszúhadjárata is a tizenhárom évvel ezelőtti események miatt is.
A filmben dialógusokat még annyit sem találunk, mint az első részben. Ha nagy ritkán elhangzik tíz mondatnál több, az már gyakran önismétlésbe fullad. De minek is a felesleges szöveg?
A film első felében együtt repülünk, majd sokkal inkább úszunk mindenféle varázslatos teremtménnyel, ami gyakorlatilag egy másfélórás CGI prezentáció, majd jöhet az akció (a természeti tájak varázsát, elkezdik a robosztus, szürke és fenyegető ember alkotta gépek megtörni), összecsapnak Sully csapatai Quaritch ezredes csapataival, ami szintén egy másfél órás CGI prezentáció, csak sokkal erőszakosabb.
Minden negatívum ellenére azonban az vitathatatlan, hogy az Avatar: A víz útja a legkidolgozottabb számítógépes látványfilm jelenleg a bolygón, ami már önmagában is érdemnek tekinthető. Azonban a történet annyira súlytalan, hogy ha nem lenne a tényleg bődületes látványtechnika, igencsak hamar felejthető alkotás lenne.
Nos, aki szerette az első részt, annak jó eséllyel tetszeni fog a második is, aki viszont parasztvakításnak élte meg, az inkább kerülje el a három órás akció-videoklipet, mert az első rész hiányosságait csak még több CGI-al igyekszik pótolni.
Avatar: A víz útja a Magyar Filmadatbázison
