Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
A true-crime dokumentumfilmek mestere első játékfilmjével kedvenc témáját, Amerika legsármosabb és legkegyetlenebb sorozatgyilkosának történetét dolgozza fel. Kicsit másképp.
Ha egy sorozatgyilkos nevét hallva harminc évvel a kivégzése után is felkapják emberek a fejüket, az azt jelenti, hogy elérte célját. Sikerült mély nyomot hagynia maga után. Ted Bundy kétségkívül ezt a tábort erősíti, neve pedig olyan elkövetők mellett szerepel a halhatatlan gyilkosok panteonjában, mint Hasfelmetsző Jack, Ed Gein, vagy Charles Manson. Társadalmunk, és különösen Amerika, furcsa vonzalmat érez a felfoghatatlan bűnök és azok elkövetői iránt. Ez pedig valahol az ismeretlentől való félelemmel és a hozzá társuló zsigeri kíváncsisággal köthető össze. A paranormális jelenségek ugyanúgy foglalkoztatják fantáziánkat, mint a megmagyarázhatatlan eltűnések, vagy a kegyetlen gyilkosságok és erre az ösztönös emberi kíváncsiságra alapozva egy teljes médiaüzletág alakult ki. Szenzációhajhász híradások, film- és regényfeldolgozások tömkelege elevenít fel rémtetteket, melyek gyakran válnak az elkövetők véres dicshimnuszává. A néző pedig hajlamos elfelejteni, hogy ezek a túlkarikírozott borzalmak nagyon is a valóságon alapulnak. Ez azonban nem egy ilyen film.
Ted Bundy, a cím jelzőáradatával illethető tettei mélyen belevésték magukat az amerikai társadalom bőrébe. Olyan filmek cselekményeiben és karaktereiben köszönnek vissza, mint a Bárányok hallgatnak, az Amerikai pszicho és életrajzi filmek tömkelege, melyek javarészt vérszomjas tetteit helyezik középpontba. Ezzel szemben Joe Berlinger dokumentumfilm-rendező első nagyjátékfilmje nem a kegyetlen bűnökre, inkább a hozzájuk köthető emberéletekre kíváncsi.
Berlinger a Netflixszel közreműködve idén januárban egy dokumentumfilm-sorozatot is megjelentetett Ted Bundyról, így kutatómunkájához kétség sem férhet. A rendező előélete egyértelműen kiütközik játékfilmjében. Célja nem egy izgalmas történet elmesélése, inkább egy üzenet megfogalmazása, aminek érdekében a nézőt Ted Bundy szerelme, Liz (Lily Collins) perspektívájába helyezi. A fiatal titkárnő évekig élt együtt a gyilkossal, nem sejtve, hogy eközben a férfi legalább 30 fiatal nőt kínzott és gyilkolt meg hidegvérrel. A kegyetlen tetteket így a film sem tárja elénk. A High School Musical filmekből ismertté vált szívtipró, Zac Efron által alakított Ted Bundyról a film első kétharmadában mindössze annyit tudunk meg, amennyit a korabeli közvélemény is tudott. Híreszteléseket. Bundyban pedig vérszomjas gyilkos helyett egy szerető férfit, egy intelligens, jóképű sármőrt ismerünk meg.
A szerep kétségtelenül a valamikori tinisztár legnagyobb alakítása. Azzal válik démonivá, hogy egyáltalán nem igyekszik démoni lenni. Kedvesen mosolyog, választékosan beszél és megnevetteti a bíróságot a történelem első televízión sugárzott gyilkossági tárgyalásán. Épp, ahogy a valóságban történt. Hátborzongatóan hitelesen hozza a kiismerhetetlen férfit, akitől évekig forrongott az amerikai média, és akit Hollywood évtizedek után sem hagy felejteni. Efron manipulatív sármja köré formálódik a cselekmény, ami pontosan két évtizedet ölel fel. A film Liz és Ted megismerkedésétől a Ted kivégzéséig tartó időszakot dolgozza fel, elbeszélésmódjaként pedig, megközelítéséhez hasonlóan, formabontó irányt választ.
A korabeli híradások archív felvételeit keveri a színészeivel eljátszatott jelenetekkel. Liz alkoholizmusba forduló önmarcangolásait látjuk felváltva Bundy notórius szökéseinek, showszerű bírósági tárgyalásainak és félelmetes manipulációinak jeleneteivel. Az archívokból pedig fény derül arra, hogy a korabeli közvéleményt milyen szinteken bolygatta fel és hogyan faragott belőle halhatatlan ikont a média. A karakterek és az eljátszott események kétségtelenül hitelesek, különösen, hogy sok dialógus a valóságban elhangzott párbeszédek teljes reprodukálása. Az elbeszélés struktúrája mégsem tudja megtalálni önmagát. Szakadozott, szekvenciális történetmesélése miatt nem érezzük stabilnak a cselekményt, így még a bensőséges jelenetek során sem könnyű invesztálódnunk a filmben. Választott perspektívája bár újításnak mondható a sorozatgyilkosok életét feldolgozó filmek esetében, ez a történetben való elmerülést kifejezetten megnehezíti. Egy töredezett cselekményhez, majd elvesztett nézői figyelemhez vezet. A film kvázi válogatásként eleveníti fel Bundy történetének legfontosabb eseményeit nagy lépésekkel haladva az időben, így nem tudunk megfelelően rákapcsolódni a karakterek érzelmeire. Főszereplője, Liz kálváriáját pedig nem képes elég érdekessé tenni ahhoz, hogy hátán tudja hordozni a cselekményt. Ahelyett, hogy megélnénk mélységeit, a film mindössze egy külső, befogadói álláspontba engedi belehelyezkedni nézőjét. Épp, mint egy tényfeltáró dokumentumfilm.
Mindemellett kétségtelenül bátor vállalás, hogy a dokumentumfilm-rendező vezette stáb nem a klasszikus, szenzációhajhász megközelítést választotta. Esetlen elbeszélésmódja ellenére a film tudatosan halad célja felé. Dokumentarista stíluselemei és az, ahogy Bundy karaktere gyakorlatilag a nézővel igyekszik megszerettetni magát, mind a film legfőbb üzenetét támogatják. Az üzenetet, amely a film végén a valódi Ted Bundy szavaiban fogalmazódik meg félelmetes hitelességgel: „Az emberek nem értik meg, hogy a gyilkosok köztük élnek. Azokról, akiket szeretnek, akikkel együtt dolgoznak, vagy együtt élnek, másnap kiderülhet, hogy az elképzelhető legborzalmasabb szörnyetegek.”
Annak ellenére, hogy a film igyekszik hangvételével a lehető legtávolabb kerülni a sorozatgyilkosokat dicsőítő hollywoodi vérontásoktól, ironikusan mégis Amerika legnépszerűbb sorozatgyilkosának legendáját építi tovább. Berlinger filmje így válik meghasonult alkotássá, félúton egy őszinte, tényfeltáró doku és egy öncélú, gyilkos-fetisizáló életrajzi játékfilm közt. Szándékai pedig bármennyire is őszintének és jótékonynak próbálnak tűnni, átlátunk rajtuk, mint Ted Bundyn.
Az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány a Magyar Filmadatbázison
