Átjáróház
Madarász Isti szerelmes-varázslatos hullaház-komédiája, az Átjáróház képtelen teljes értékű filmet faragni aranyos ötleteiből – pláne, hogy rendezőjének nem fekszik olyan jól a mágia, mint debütáló filmjének agyas sci-fije.
Madarász Istinél kevés szimpatikusabb filmest találni jelenleg a porondon: a filmkészítés iránti őszinte lelkesedése, szakmai alázata, példaképei iránti rajongása nemcsak nyilatkozataiból, de még a vászonról is visszaköszönnek. (Tegyük hozzá, könnyű ilyen téren kiemelkedni abból a közegből, ahol a filmes újságírás kutyázása a beugró interjútéma.) Éppen ezért csak nehéz szívvel lehet negatív előjellel beszélni második mozifilmes rendezéséről (és ennek megfelelően nehezére is esik a hazai kritikának), amely hozzá méltóan szívmelengető, ártatlan és ötletektől burjánzó – ugyanakkor más tekintetben egyáltalán nem Madarász Istihez illő alkotás.
Ugyanis a rendező a minden idők egyik legbonyolultabb időhurok-filmjeként aposztrofálható, masszívan bal agyféltekés Hurok után a new weird haza pápájának számító Veres Attila egyik forgatókönyvét gyúrta addig, hogy egy Tim Burton-ien morbid varázsvilág-mozi szülessen belőle. Az életében kissé elveszetten támolygó Krisztián (Bárnai Péter) egy különös hullaházban kap éjjeliőr-munkát, amelynek „lakói” minden éjjel életre kelnek, hogy felvigyázójukat zaklassák különböző apró-cseprő feladatok elvégzéséért. Merthogy ezek a megoldatlan ügyek tartják vissza őket a túlvilágtól, és ha időben nem járnak a végükre, a démoni Boncmester (Kulka János) karmai között kötnek ki. Azonban Krisztiánnak nem csak a szokatlan helyzettel és az időnként embert próbáló kérések teljesítésével kell megküzdenie, hanem azzal is, hogy a számára igencsak tetsző Ági (Rujder Vivien) is az Átjáróházban köt ki, ezzel pedig új lehetőséget kap arra, hogy magába bolondítsa a lányt.
Bárnai Péter és Rujder Vivien
De az Átjáróház tulajdonképpen már ott elvérzik, hogy mit is definiáljon fő konfliktusaként: eredetileg azt teszi meg elsődleges akadálynak, hogy Áginak fogalma sincs, milyen elvégzetlen feladat tartja ebben a sajátos purgatóriumban, így pedig az örök halál leselkedik rá. Csakhogy két másodperc gondolkodás után még nézőként is világos, hogy akármi is lesz a sorsa, Krisztián mindenképpen elveszti, így a fiú elsődleges érdeke az, hogy valahogyan visszahozza az élők sorába. Végül a szkript vele együtt egy jó 20-25 perc lemaradással szintén eljut ugyanerre a konklúzióra, ameddig is nagyjából azt figyelhetjük, ahogyan főhősünk a többi lakót próbálja megszabadítani evilági terheiktől.
Nem kúszik a bőrünk alá az atmoszféra
Amelyek kétségkívül bájos és humoros közjátékokat eredményeznek, ugyanakkor sokkal több teret követelnek maguknak annál, mint amennyinek a bő másfél órás játékidőre tekintettel létjogosultsága lenne. Az Átjáróház képileg és cselekményileg hemzseg a szellemes ötletektől (a jelmezek, a kelenföldi hőerőműbe helyezett hullaház és a színészi alakítások legtöbbje telitalálat), amelyek azonban csak önmagukban festenek jól, és sokszor a levegőben lógnak, kényelmetlen ellentmondásokat teremtenek, esetleg nem építik megfelelő tudatossággal az összképet. Árpa Attila karaktere másodlagos gonosznak borzasztó jelentéktelen, comic reliefnek ugyanakkor túlhasznált; Krisztián és Ági azért nem átütően elbűvölőek, mert nincs kiforrott személyiségük azon kívül, hogy elbűvölőeknek kell lenniük; nem kúszik a bőrünk alá az atmoszféra; nem ragad magával a dráma; egyszerűen egy olyan gondolatot, motívumot nem vonultat fel az Átjáróház, amelyen két jeleneten keresztül következetesen dolgozna.
A látvány például a Liza, a rókatündérre emlékeztetően kicsit retro, kicsit különc, kicsit Anderson, kicsit Gondry, de ez pont annyira nincs belehorgonyozva a koncepcióba, ahogyan a szocializmusból szökött Ikarusok mögé minduntalan csak be-beszüremlik a modern Budapest – így végső soron nem is tudjuk, mihez kezdjünk ezzel. Vegyük úgy, hogy ez eleve egy a valóságtól elemelt világ, amelyet olyan magától értetődően jár át a varázslat, ahogyan az egyszerű hullaszállítók is Tim Burton-jelemezekben mászkálnak, vagy a 21. századi ember fejével tekintsünk rá anomáliaként, amelyet meg kell értenünk és fel kell fedeznünk?
A hullaszállítók is Tim Burton-jelemezekben mászkálnak
Ezek a dilemmák ráadásul nemcsak a képeken, hanem a karakterek viszonyulásában is visszatükröződnek: Krisztián például úgy kezeli az őt papíron felnevelő Ilus nénit (Kútvölgyi Erzsébet), mintha egy hetente meglátogatott nagynéni lenne, akinek boszorkánysága csak fura hóbortként jelentkezik számára, pedig a mágia jó eséllyel egész gyerekkorát és személyiségét formálta. A finálé pedig egyszerre hoz be egy addig sehol sem előkészített, és végül igazán még csak el sem magyarázott mitológiát, miközben egy Christopher Nolan-féle agyonszabályozott-exponált, fordulatok felé építkező pontösszekötögetőst is igyekszik csúcsra járatni.
Természetesen mindezt okozhatják kényszerű kompromisszumok, a hazai produkciók szokás szerint filléres büdzséje, a forgatást keresztbe vágó COVID-járvány, de az identitásválság mélyén leginkább az gyökeredzik, hogy Madarász Istihez nem a még a műfajhoz képest is öntörvényű fantáziavilágok illenek (hanem a hézagmentes logika szerint álmodó nolani sci-fik), Veres Attilához pedig nem mindent elsöprő szerelem és a közel harmincévesen is aranyosan botladozó fiatalok. Az Átjáróház minden kedvessége, szerethetősége és a részletekben jelentkező szellemességei sem tudják elfedni az átfogó vízió, a kérlelhetetlen történetmesélői profizmus hiányát, amelyek nélkül még a legelvetemültebb mozik sem érnek fabatkát sem.
Átjáróház a Magyar Filmadatbázison
