A klán
A társadalom minden szintjét átható korrupt rendszerről, emberrablásról és a bénító családi kötelékekről szól Pablo Trapero díjnyertes (Ezüst Oroszlán, Velence, 2015) nagyjátékfilmje, mely a nyolcvanas évek Argentínájába kalauzol el minket.
A rendszerváltás Argentínában sem ment zökkenőmentesen
A Videla-féle katonai diktatúrát váltó demokratikus berendezkedési kísérlet idejéről forgatott dokumentarista film gyönyörűen fényképezett, feszes ívű, szerkezet és időkezelés szempontjából mesterien felépített alkotás. Legalább olyan hipnotikus erejű, mint főhőse: megfelel a magas elvárásoknak, amit nem hiába támasztottunk egy olyan film kapcsán, amit Trapero és Almadóvar (a film producere) neve fémjelez.
A rendszerváltás Argentínában sem ment zökkenőmentesen, a változások mértékén és minőségén pedig lehetne vitatkozni. Mi sem bizonytalaníthatná el jobban a külső szemlélőt, mint a szép új világ politikai vezetőinek beszédei, egyes jelentős eseményeket tartalmazó archív felvételek és az új idők új dalainak – például Beatles-slágerek – éles kontrasztja a történet középpontjába állított család mindennapjain keresztül megmutatkozó anomáliákkal.
A Puccio család hírhedt története az argentin nép körében közismert: a családtagok különböző szintű bevonásával az emberrablás-bizniszben tevékenykedő, a családi körön kívül csak néhány embert bevonó karizmatikus Arquímedes Puccio története korántsem mondható atipikusnak: nagyon is jellemző volt, hogy az enyhülő diktatúra elitjének gyengülő, de még létező befolyása alatt a korábbi rendszer kiváltságosai továbbra is biztosíthatták törvénytelen eszközökkel maguk számára a rettegett tekintélyt és az anyagi jólétet.
Puccio mesés váltságdíj reményében, nem épp tökéletes kivitelezéssel, de erős hátszéllel rabol el aranyifjakat és bedugja őket saját pincéjébe egy ordító magnó társaságában, s jószívűen megosztja a családi vacsorát az áldozattal, ahogy a közös étkezés közben az áldozat üvöltésének hallgatásában is osztozhat saját családtagjaival. Miután a vendég betermelte a vasárnapi sült csirkét és a családfő megkapta a pénzt, gondolkodás nélkül fejbe löveti és elkapartatja őt a susnyásban.
Az illegális cselekedetek felett szemet hunyó, azokat támogató rendszer kötelékei azonban lazulóban vannak. Arquímedes, aki a kémelhárításánál dolgozott, a megfélemlítés, a manipuláció és a testi-lelki terror nagymestere, miközben egy jóságos apa képében tetszeleg. Argentína aranykorát látja a leköszönő rendszerben, undorodik az elkövetkezőtől, amiről szentül hiszi, hogy csak egy átmeneti állapot. Egyben arról is meg van győződve, hogy nincs szükség arra, hogy meghúzza magát, vagy betartsa a törvényt, tetteinek továbbra sem lesz következménye, nem fogja fel, hogy meddig ér a saját vagy egykori felettesei keze. Pedig a jelek csak szaporodnak és egyre valószínűbb, hogy felelősségre fogják vonni, mert az új rendszer vezetői látványosan példát akarnak statuálni.
Ahogy a családfő „a felülről meg fognak tudni védeni mindig” illúziójába ringatja magát, úgy ringatja hozzátartozóit is abba a tévhitbe, hogy számukra ő az örök menedék. Miközben belesodorja őket a hamis, álomszerű nyugalomba, az amoralitás teljességébe, az abszurditásig feszülő passzivitásba vagy brutalitásba. Ahogy buborékszerűek a megjelenített nagy politikai szónoklatok, úgy üresek az apának a családi értékeket és a feltétel nélküli, atyai védelmet hangsúlyozó, középpontba állító megnyilvánulásai.
A családnak, mint egyfajta szentségnek és értéknek minden felett álló és mindennel szemben elsőbbséget élvező kiferdített eszménye itt legalább olyan mértékben megnyomorítja az egyéneket, mint a katonai diktatúra rendszere. Hisz épp arra nagyon is hasonlít. Arquímedes feltétel nélküli tiszteletet és engedelmet követel, gondolkodástól, hezitálástól és bírálattól mentes odaadást, összetartást és parancs-végrehajtást. Arquímedes olyan, mint egy hatalmas, lassan hömpölygő folyam, melynek mélyén egy rettenetes szörnyeteg lakozik: mindenki nyugodt szívvel közeledik hozzá, s a gyanútlan embereket váratlanul, egyetlen pillanat alatt ragadja magával a fullasztó sötétségbe: nem válogat, az előrejutáshoz és saját fiait ugyanúgy feláldozza, mint másokét, miközben a modern Robin Hood és az oltalmazó apai szeretet álarcában tetszeleg, ami mögött nincs más, csak a mértéktelen egoizmusa.
A filmbéli történetben mindenki életét el- és megrendező Arquímedes mozgatja a szálakat, alakítja az eseményeket szinte egészen az utolsó pillanatig, de a történetet az egyik „áldozata”, középső fia szemszögéből látjuk. Alejandrót felőröli az a belső ellentmondásosság, ami az események hatására benne egyre inkább fokozódik. Fullasztó kötöttsége nem csak átvitt értelemben érthető: egyre keményebb pánikrohamokkal küzd az események sodrában. Ebben nőtt-nevelkedett fel, mondhatni, ami a pincében zajlik, számára természetesnek kell lennie: de ő egyre kevésbé tud beilleszkedni ebbe a világba. A család szorításában tehetetlenül vergődő fiú szenvedése, passzív-agresszív viselkedése, nihilizmusba és kaotikusságba hajlása is egyfajta megfeleltethetője azoknak az elnyúló, átmeneti állapotban vergődő kisembereknek, akik a diktatúrában nevelkedtek fel és már nem tudnak meglenni benne, de azt se igen tudják, hogy lesznek meg nélküle. Bármennyire is forrongó örömmel tombol a nép az utcákon, a szívükben ott az ismeretlentől való félelem, a biztos bizonytalanságot követő újabb bizonytalanságtól.
Alejandro szorosan kötődik az apjához és a családtagjaihoz, ugyanakkor folyamatosan szembesül azzal, hogy apja szörnyűbb dolgokra képes, mint hitte volna, s hogy jóval nagyobb szerepet játszott sorsa alakulásában, mint azt gondolta. „Nélkülem nem vagy senki, nélkülem nem vagy semmire sem képes, egyedül nem boldogulsz. Ha kivonod magad a családdal szembeni kötelességek alól, áruló leszel.” Valahogy így lehetne summázni azt az üzenetet, amit Mr. Puccio nap mint nap sulykol a fiába és valójában családjának minden egyes tagjába is.
Alejandrónak ott a lehetősége, hogy elmeneküljön, és felhagyjon ezzel az élettel: sikeres sportolóként is dobbanthatna, akár szemfüles öccse, de szerelemből is elszökhetne, hisz skandináv származású barátnője gyökerei felkutatására vágyik. De nem tesz semmit, mert olyan szintű érzelmi terror és megvezetés alatt állt éveken keresztül, hogy mire ráébred, hogy mennie kellene, már túl késő. Már nem képes arra, hogy ésszerű keretek között szembeszegüljön: személyes tragédiája így elkerülhetetlen. Ha másban nem, ebben sikerül apját meglepnie, egy pillanatra rámutatni arra, hogy az ő hatalma sem korlátlan: Alex váratlanul, úgy és akkor lázad fel, amikor már senki sem számít rá, s ezzel olyan súllyal tesz pontot a történet végére, hogy tettében nem csak a puszta elkeseredése nyilvánul meg. Így kilép végre az apja árnyékából.
A klán a Magyar Film Adatbázison
