Annette
Leos Carax bizarr álomból a rémálomba táncolt keringője nagyon megosztó, zavarba ejtő, mégis szívhez szóló és szerethető abszurdum lett.
Az Annette az egyik (ha nem a) leginkább zavarba ejtő musical, ami a szélesebb közönséghez eljutott. Előre fontos leszögeznem, hogy Leos Carax új alkotása megkívánja a nyitottságot: az Annette nem nélkülözi a szürrealizmust, emiatt csak úgy tud működni, ha hagyjuk, hogy az események magukkal sodorjanak.
A film elején maga a rendező is utal erre, a teljes, osztatlan figyelmünket kéri, majd a hangstúdióban szintén jelen lévő, a forgatókönyvet és a zenét is jegyző Sparks zenekarral együtt átadja a helyét a szerepét épp’ felvevő Adam Drivernek (Henry McHenry) és Marion Cotillardnak (Ann Defrasnoux). Henry az ’Isten majma’ művésznéven ismert stand up comedy sztár, aki olcsó, hatásvadász eszközökkel provokálja és szórakoztatja közönségét, beleszeret a híres operaénekesbe, Ann-be, aki legsikeresebb szerepében minden este tragikus halált hal a színpadon. Gyermekük, Annette születése után Henry csillaga leáldozóban van, önpusztításba kezd, míg Ann egyre sikeresebbé válik: viszonyuk megromlásán túl a házaspár indulatai is elszabadulnak.
Adam Driver
A történet eleinte hasonlít a nagy sikerű Kaliforniai álom, illetve a Csillag születik c. backstage musicalekere, azonban Carax rendezése nem a Broadway-ből táplálkozik. Az Annette a musical zsánerének szinte összes jellemzőjét nélkülözi: sokkal inkább nevezhető egy musicalbe oltott thrillernek, pszichodrámának. Az entrée-ben megjelenő ironizáló önreflexió a játékidő végéig kitart, a főszereplők többször kiszólnak a közönséghez; a film több ponton is figyelmeztet, hogy nem a valóság, csupán egy show részesei vagyunk.
Emellett szintén ellehetetleníti a realizmus szinte bármilyen jelenlétét a tény, hogy a szereplők bárhol és bármikor, szexuális együttlét közben vagy a szülőszobában is dalra fakadnak, egy ponton túl pedig csak énekelve kommunikálnak. A látványos koreográfiákat és a fülbemászó, napokig végtelenítve hallgatható dalokat is mellőznünk kell: a gigantikus partitúrából 2 szám élvezhető, többnyire csupán ismétlődő dallamokra énekelt dialógusokra számíthatunk. Az Annette-et mégis átjárja egyfajta meseszerű, lebegő atmoszféra: a kezdettől diszfunkcionális, de álomszerű románc kibontakozásától a rémálom kérlelhetetlen lendületével kezd a cselekmény bizarr lidércnyomássá változni.
Bizarr lidércnyomássá kezd változni
Az Annette igazi főszereplője Henry, aki az önagával és a világgal is haragban álló férfi történetét meséli el: Ann-nel való kapcsolatára pusztítóan hat a nyilvánosság, azonban egy ponton a férfi is önmaga ellen kezd dolgozni, gyilkos féltékenysége pedig teljesen át is formálja.
Habár a filmet végig átjárja a szereplőkből és kapcsolataikból eredő frusztráció, Henry jelenetei különösen sötétek, megalomániája mindent eltorzít. Adam Driver pedig tökéletes az érzelmileg korlátolt, a toxikus maszkulinitást reprezentáló Henry szerepében: intenzív, allűröktől mentes játékával meg sem próbálja szimpatikussá, vagy megérthetővé tenni karakterét. Ann sokkal inkább egydimenziós szereplő, aki férje vágyának és haragjának tárgyaként jelenik meg, és bár Marion Cotillard próbálja megtölteni élettel, mégis többnyire az idealizált, Eredet-, illetve Szövetségesek-féle Cotillard szerepel a vásznon. Annette bábuként kezelve szemtanúja a manipulációnak és a kizsákmányolásnak; ártatlanságával és tehetetlenségével nyilvánvaló konstruáltsága (műbabaként van jelen) ellenére az egyetlen karakter, aki képes a nézőből érzelmet kiváltani, azonosulási pontként szolgálni.
Marion Cotillard
Az Annette zenei és látványvilágával is folyton zavarba hozza nézőjét, a Tim Burton-féle gótikus ihletésű képi világot idéző operatőri munka pedig ennek megfelelően végig hangsúlyozza a szkript lázálomszerűségét és bizarrságát, néhol aláhúzva meseszerűségéből eredő varázslatos jellegét. Mindkét jellemzőn tovább erősít hol lírai, hol ostoba stílusa; emellett abszurditása, iróniája és folyamatos kikacsintásai útján sok lehetséges kritikát fogalmaz meg, azonban kinyilatkoztatás helyett csak reprezentál, de mintha sokszor nem tudná, hogy azt komolyan teszi-e – ez pedig egyenes út ez elvont, öncélú művészfilm titulushoz.
Varázslatos atmoszférája a néző bőre alá kúszik
Az Annette sem műfajilag, sem tartalmilag nem nyújt semmilyen nóvumot, szürreális álomképeivel valóban olyan, mint egy igéző keringő a viharban. Bizarr, végig gúnyosan cinikus cselekménye váratlanul szívhez szóló, varázslatos atmoszférája pedig a néző bőre alá kúszik. Nem nagyközönségnek való mű, azonban a kezdeti nehézségek ellenére mégis szerethető és emlékezetes.
