Alita – A harc angyala
Az Alita – A harc angyalát lehet, hogy 20 éven keresztül próbálta elkészíteni James Cameron (hogy aztán végül Robert Rodriguez keze alatt valósuljon meg), de a végeredményen nemhogy a 20 évnyi álmodozás nem látszik, hanem egyenesen olyan, mintha néhány hónap alatt csapták volna össze Hollywood valamelyik stúdió-futószalagján.
Az persze tény, hogy a produkciónak csak a bemutatója csúszott ennyit (előbb 2018 nyaráról karácsonyra, majd idén februárra), de erős a gyanúm, hogy erre a stúdió sakkozása mellett az is késztethette az alkotókat, hogy az Alita – A harc angyala első változata egyszerűen nem fért bele egy emberi léptékű játékidőbe. Pedig az alapötlet relatíve egyszerű: Dr. Dyson Ido (Christoph Waltz) Roncsváros roncstelepéről összekukáz egy kiborgot (Rosa Salazar), akiről nyílt titok, hogy a 300 évvel korábbi háború egyik csúcsfegyvere – így aztán mindenki meg akarja szerezni vagy meg akarja ölni az Alitának elnevezett lányt.
De ebből aztán egy olyan sok szereplős, bonyolult narratíva kerekedik, hogy Rodriguez alig tudja visszanyesegetni James Cameron és Laeta Kaleogridis burjánzó forgatókönyvét. Főleg a film második fele tele van kompromisszumokkal, egyszerűsítésekkel, lóugrásokkal, amelyek világosan megmutatják, hogy egy nagyobb ívű sztoriból fércelték össze a második és harmadik felvonást. Ugyanakkor a szkript eleve sok motívumot tudatosan elvarratlanul hagy, másoknak pedig csak megágyaz, egyértelműen azzal a céllal, hogy előkészítse a tervezett, de a várható bukás miatt valószínűleg soha el nem készülő folytatásokat.
Így tehát az a faramuci helyzet áll elő, hogy miközben az Alita – A harc angyala eleve inkább úgy működik, mint egy sorozat nyitóepizódja, a biztonság kedvéért fél évadnyi cselekményen és világépítésen is átrohan, csak éppen így sem a szereplőket, sem a világot nincs időnk megismerni és megszeretni. Roncsváros mindössze néhány zsúfolt utcaképen elevenedik meg, de alapvetően többet látjuk a füstös kocsmák mélyén szórakozó kiborg-fejvadászait, mint valódi lakosságát.
Rodriguez bár egy Mexikóvárosra emlékeztető, napfényes-latinos miliőre cserélte a manga japán környezetét is, de az Alita – A harc angyala látványát (egy üdítő dzsungelkirándulást leszámítva) végül mégis a jól ismert, fantáziátlan hidegkék-cyberpunk sikátorok, pincék, felhőkarcolók és gyárépületek képezik. A film ráadásul nemcsak az egész közeget meghatározó gazdasági egyenlőtlenségekbe nem áll bele (elvileg egész Roncsváros gyári munkásként a felettük lebegő Zalemnek dolgozik, ahová soha nem juthatnak el), de a kiborg-motívum is mintha tényleg csak azért létezne, hogy a szereplők minél látványosabban gyepálhassák egymást, ugyanis leginkább sehogyan nem viszonyulnak cserélgethető mesterséges testrészeikhez. Pedig érdekes aspektusa lehetett volna az Alitának, hogy miért rohangál mindenki gépkarokkal és géplábakkal, és mit szólnak ehhez a hús-vér emberek. Szerencsétlen balesetek eredményei a műtestrészek és -testek (és így újabb megnyilvánulásai a zalemi gyárak kizsákmányolásának) vagy a felemelkedés és a halhatatlanság eszköze az eldobható szuper-géptest?
Ez a fajta kidolgozatlanság és átgondolatlanság a cselekmény logikáján és a karakterek felépítésén is otthagyja a nyomát. Hiába uralkodnak például kvázi törvényen kívüli állapotok Roncsvárosban, az Alita nyaka körül szoruló hurok teljesen véletlenszerűen szorul és enged, amikor ellenlábasai egy-egy gátlástalan támadás után megint úgy viselkednek, mintha nagyon ügyelniük kéne a törvényesség látszatára. De az effajta ellentmondások nem is annyira ellentmondások, mint a magyarázatok hiányai, hiszen a produkciónak csak elvétve akad ideje arra, hogy megindokolja egyes figurái döntéseit. Ennek megfelelően a címszereplővel is a digitális modellezők, és nem a forgatókönyvírók végezték a jobb munkát: Alita CGI-arcán már-már forradalmi aprólékossággal tükröződnek az érzelmek, csak éppen személyisége marad sekélyes és kétdimenziós.
A produkcióban tehát sok helyütt megvan a lehetőség, hogy eredeti ötleteket vigyen a vászonra, de a sietség miatt végül szinte mindenhol az elcsépelt kliséket kénytelen választani. (Még a Junkie XL művésznevet végleg elhagyó Tom Holkenborg vérszegény aláfestő dübörgésében sem ismerni rá a Mad Max: A harag útja tökös zeneszerzőjére.) A filmélmény így nagyjából abból áll, hogy a szereplők képregényes beállásokba vágják magukat és rendkívül hangzatos butaságokat mondanak, de a játékidő vége felé már ezt is csak kacagtatóan ötletszerűen és összefüggéstelenül.
Persze agyzsibbasztó látványfilmként megállja a helyét az Alita – A harc angyala, Rodriguez legalább az egymást gyilkoló kiborgok összecsapásainak tetszetős megalkotásában nem okoz csalódást, úgyhogy egy nagy adag popcornon csámcsogva egészen fájdalommentesen tudhatjuk le ezt a két órát. De ez aligha vigasz azok számára, akik egy legendás feldolgozást vártak a legendás manga számára, és nem egy tucatblockbustert. Mintha csak A Setét Torony balsorsú filmadaptációja elevenedne meg újra a vásznon: Rodriguez és Cameron annyira nagyban gondolkodott, hogy csak arra felejtettek el figyelmet fordítani, hogy egy élvezetes és koherens alkotással fektessék le gigantikus terveik alapjait.
Alita – A harc angyala a Magyar Filmadatbázison
