Alelnök
„A Sátán” – válaszolta Christian Bale, amikor arról kérdezték, mi inspirálta a híres amerikai alelnök, Dick Cheney megformálásakor. Az Oscar-jelölt Alelnök valóban egy ördögi hatalomtechnikus képét rajzolja elénk, és bár ez a portré elég sekélyes, kétségkívül szórakoztató.
Nagy és nemes vállalása van a George W. Bush alelnökéről szóló hollywoodi filmnek. Dick Cheney-t az amerikai politika egyik legbefolyásosabb alelnökeként tartja számon az utókor, aki a Bush-kormány számos megkérdőjelezhető politikai lépése mögött ott állt. Könnyen érvényesült a szerényebb képességű George W. Bush mellett, és kulcsszerepet vállalt abban, hogy a szeptember 11-i terrortámadás után az Egyesült Államok lerohanja Irakot, ellenőrzés nélkül hallgassa le állampolgárait, és a kínvallatást a kihallgatás egyik legitim eszközévé tegye. Adam McKay szemében Cheney egy gyakorlatias politikus volt, akire épp szürke, hallgatag természete miatt nem figyelt fel sokáig a közvélemény. Az emberek nem tudták róla, kicsoda ő és honnan jött, mert már se energiájuk, se idejük nem volt a politikával behatóan foglalkozni – így kerülhetett a hatalom közelébe egy unalmas bürokrata. McKay azt sugallja, az Alelnökkel ennek a hatalomtechnikusnak a portréját rajzolja fel, és ha felrajzolta, azzal minket, nézőket is kiokosít, hogy legközelebb már felismerjük a báránybőrbe bújt farkast.
Ha innen nézzük, az Alelnök kudarcos vállalkozás, mert nem néz a mélyére a Cheney-mítosznak, nem lát be a republikánus politikus hallgatagsága mögé. Politikai pályájára talál egy szépen követhető vezérfonalat (az oszthatatlan végrehajtói hatalom elméletét), a politikusi személyiségére viszont nem. Néha olyan benyomást kelt a film, mintha McKay iskolás igyekezettel dramatizálta volna Cheney Wikipedia-oldalát, és kis színes híreket közöl az életéről. Ezek hol irrelevánsak a nagyobb dráma tekintetében (mint Cheney erőszakos apósa, akire rávetült a gyanú, hogy feleségének halála talán nem véletlen vízbefúlás volt), hol pedig megmagyarázatlanok maradnak, mint az az epizód, amikor Cheney egy vadászat során meglő valakit, majd a meglőtt sporttárs magyarázkodik és kér bocsánatot a kamerák előtt.
Az Alelnöknek nincs válasza arra, miért vált az Öböl-háború idején még mértékletes külpolitikát folytató, Szaddám Husszein megdöntését nem forszírozó védelmi miniszterből az iraki megszállás egyik fő támogatója. McKay nem foglalkozik azzal, ami igazán érdekes lenne Cheney portréjában: az önigazolással és önáltatással, amit a demokrácia védelmét harsogó, de azt egyre törvénytelenebb eszközökkel óvó politikus lelkében dúlhat. A már-már karikaturisztikusan elmaszkírozott Christian Bale játéka is a felszínen, a gesztusok szintjén marad. Sikeresebben kopírozza le a politikus manírjait, beszédmódját, mint Richard Dreyfuss a W. című Oliver Stone-filmben, viszont az érzéseiről, vívódásairól, egyáltalán: a politikus világképéről nem tudósít.
Pedig erősen megkérdőjelezhető a film alapállítása, miszerint Cheney csupán egy opportunista törtető volt. McKay filmjében még pártot sem meggyőződésből választ, hanem mert szimpatikus neki Donald Rumsfeld szabadszájú beszéde az egyik republikánus gyűlésen. Később sem elvek vagy ideológiák mentén politizál, pedig Cheney a valóságban a demokráciát külföldre exportáló gondolkodásmód harcos védelmezője volt, és a Bush-éra ideológiája, a jó és a rossz harcára redukált westerndramaturgia számos eleme köthető hozzá.
Hogy az Alelnököt ennek ellenére mégis szórakoztató nézni, az nagyrészt Adam McKay stílusából és humorérzékéből fakad. Az eredetileg vígjátékokra specializálódott rendező az elmúlt években komoly témákról forgatott szatírákat, A nagy dobásban például a világgazdasági válságot öltöztette humoros köntösbe. Ehhez egy pörgős, kikacsintós stílus társított, amelyben Ryan Gosling egyenesen a nézőkhöz beszélt, az alulöltözött Margot Robbie pedig egy habfürdőben pezsgőzve magyarázta el, mik is azok a jelzálogkötvények.
Az Alelnök is tele van sziporkázó ötletekkel. A stáblistát már a film felénél leereszti McKay, eljátszva a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Cheney visszavonul és nem vállalja el az alelnökséget az ifjabb Bush alatt. Máskor a pincér kínál fel jogértelmezéseket az éhes politikusoknak, amikkel a kínzást tehetik elfogadhatóvá a törvény és a nép szemében – ők persze mindet kérik. A cél hasonló, mint A nagy dobásban, amely a világválság bonyolult összefüggéseit tálalta szórakoztató formában a laikusoknak. Az Alelnök kreatívan veszi végig Cheney útját a gyakornoki évektől az iraki megszállásig, és azt is, milyen alattomos húzásokat vert keresztül az amerikai politikai berendezkedésen.
A stílus ugyan nem eredeti – origóját valahol a Nagymenők és A Wall Street farkasa közti térben lehetne megtalálni –, McKay kezében mégis sajátos eleggyé szilárdul. A rendező merészen zúzza szét a közönséget a szereplőktől elválasztó, ún. negyedik falat, és narrátornak egy egészen különleges alakot választ, akinek személye Cheney érzéketlenségéről is eredeti módon beszél. McKay az internetes stílust is ügyesen keveri a filmjébe, amikor gifesít egy régi filmes eszközt, az intellektuális montázst. A szovjet mesterek még arra használták a vágóképeket, amik csak elméleti kapcsolatban álltak a történettel – a menetelő emberek képére, mondjuk, bárányokat vágtak –, hogy hasonlatot írjanak egy jelenségről. McKay viszont inkább úgy vágja alá az antilopra vadászó gepárdot a szerződést kötő Cheney képére, vagy a pillangókéssel akrobatikázó kezet, amikor Rumsfeld politikai ügyeskedését figyeljük, hogy az intellektuálisan semmit nem ad hozzá a történethez. Inkább olyanok ezek a képek, mint a Facebookon válaszként bevágott emotikumok, amik velős kis képként illusztrálják az ember hangulatát – a filmben pedig iróniával vonják be a politikusok beszédeit, cseleit, demagógiáját.
McKay azt is tudja, milyen megosztott politikai miliőben fogják nézni a filmjét, és erre reflektálni sem felejt el. Az Alelnök talán legjobb jelenetét a stáblista alatt láthatjuk, amikor egy fókuszcsoport kezd el vitatkozni arról, hogy akkor ez most elfogult liberális film volt-e vagy tényszerű életrajzi mozi, és összeverik egymást, miközben két lány azon csámcsog, mennyire várják az új Halálos iramban-filmet. Ez az önirónia, amely nagyon öntudatosan jelöli ki a szórakoztató, de végeredményben felejthető Alelnök helyét Hollywood térképén, teszi igazán élvezetessé Adam McKay vállalkozását. Amely ha célját nem is valósította meg maradéktalanul, azt legalább elérte, hogy újra beszéljünk Amerika egyik legellentmondásosabb politikusáról.
Az Alelnök a Magyar Filmadatbázison
