Alcarràs
Az Arany Medve-díjas Alcarràs egy tipikus 21. századi tragédiaként ragadja meg a figyelmünket, hogy végül inkább szerethető figurái miatt akarjunk vele maradni.
Az elmúlt évtizedek egyre meghatározóbb társadalmi feszültsége a nyugati országokban, hogy mihez kezdjenek azokkal a kétkezi munkásokkal, akiket a harmadik világbeli konkurencia egyszerűen kiáraz a munkaerőpiacról.
Hogyan biztosítsanak a francia halásznak, az amerikai gyári munkásnak és a spanyol földművesnek megélhetést, amikor a vevők a boltban a polcról úgyis az olcsóbb ázsiai vagy dél-amerikai termékeket fogják levenni? Ezekre a kérdésekre egyelőre nem született megnyugtató válasz, talán éppen ezért is olyan hálás téma a filmesek számára – gondoljunk csak Az amerikai gyáregység dokumentumfilm-Oscarjára vagy a szintén Oscar-győztes CODA egyik meghatározó történetszálára.
Carla Simón filmje is egy hasonló helyzetet tematizál: egy baracktermelő, többgenerációs családot (akiknek még a családnevét sem tudjuk meg) visz vászonra, akiknek egy nap nemcsak azzal kell szembesülniük, hogy földjük papíron sosem volt az övék, hanem azzal is, hogy vidékükön a veszteséges gyümölcstermesztést szép lassan felváltja a napelem-telepítés és –karbantartás.
Ezt természetesen elfogadhatatlan azok számára, akik identitását, napi ritmusát egész életükben a fák, az öntözés és a szüret adták, ennek megfelelően pedig a családi összetartást is fokozatosan kikezdik a konfliktusokká terebélyesedő repedések.
Az Alcarràs tehát az európai film két igen népszerű toposzát vegyíti: a bájos, de tragikus felhangokkal felvértezett család-pillanatképet és munkásosztály nosztalgikus romantikájával foglalkozó szociodrámát. Eleinte valóban csak az elképesztő természetességgel kirajzolódó életképeket, és a mögülük előbújó tágabb társadalmi-gazdasági kontextust látjuk, ami valljuk be, amennyire ünnepelt, cseppet sem forradalmi filmötlet a fesztiválpalettán. A játékidő derekán azonban már világosan kibontakoznak azok az eszközök, amelyekkel Simón a saját képére faragja a toposzt: forgatókönyve például kifejezetten aluldramatizált abban az értelemben, hogy nem igyekszik mesterséges bonyodalmakkal, deus ex machinákkal növelni a helyzet feszültségét, fokozni a családi konfliktusokat. Bőven elegendő számára, ha az indulatok csak belül, a felszín alatt fortyognak, ha a meccsek nincsenek lejátszva, egyúttal pedig maguk a figurák is sokkal szimpatikusabbak, hiszen hiányoznak a pozitív-negatív skatulyák – egyszerűen csak az ellentétes érdekek, mindennapos jellemhibák szolgáltatják a cselekményt életben tartó kihívásokat.
Sokat növel az Alcarràs természetességén, hogy a családtagokat motiváló tényezőket, személyiségüket még csak nem is szemtől szemben definiálja: legtöbbször a földek szélén játszó gyerekek szemén keresztül csöppenünk bele az otthoni perpatvarokba, vagy éppen egyes szereplők tudatosan leselkednek-hallgatóznak a többiek után, így néha félszavakból, jelenettöredékekből vagy éppen mások elmeséléséből kell felismernünk azokat a nüanszokat, amelyekből végül kirajzolódik a teljes kép.
Az indulatok csak belül, a felszín alatt fortyognak
Simón ráadásul hagyja lélegezni a szereplőket, a mindennapjaikat, és éppen az adja filmje sava-borsát, ahogyan a jelenetek az unokákkal folytatott játékból vagy a nagynénik pletykálkodásából kiindulva fognak hozzá a cselekményszövéshez, majd szépen vissza is simulnak a szüret és a ház körüli teendők jelentette napi rutinba.
Ez a hétköznapiság pedig csak azért nem válik monotonná, mert az Alcarràs hiába lassú film, folyamatosan halad valamerre és/vagy rajzolja ki gondolatait. Minden jelenet hozzátesz egy kicsit a nagy egészhez, továbbá előbb-utóbb annyira a család részévé válunk, hogy igazából akkor szívesen vagyunk ebben a légkörben, amikor nem történik semmi eget rengető. A családi kötelékek ennél hitelesebb bemutatását pedig nem is várhatnánk, mint hogy a játékidő végére örömmel maradnánk még vendégei a vásznon látott otthonnak.
Hiába lassú film, folyamatosan halad valamerre
Szigorúan véve tehát az Alcarràs nélkülözi az évtizedes remekművek, az emlékezetes klasszikusok jellemvonásait, azonban a maga nemében éppoly kiváló. Néha szükségünk van azokra a filmélményekre is, amelyekben egyszerűen csak jó megélni az olyan ősi tanulságokat, hogy egy összetartó családdal hátunk mögött az sem számít, ha a napelemek letarolják a barackfáinkat.
Alcarràs a Magyar Filmadatbázison
