Kémkedés intimbetéttel

|

A vörös ügynök

Melita Norwood története 1999-ben járta be a világsajtót: az akkor 77 éves nőről kiderült, hogy fiatal korában brit atomtitkokat csempészett ki a szovjeteknek. Ő inspirálta A vörös ügynök című filmet, amely azonban annyira igyekszik felismerhetetlenné tenni Norwood sztoriját, hogy végül maga sem tudja, miről szóljon.

A Norwood-ügy ugyanis viszonylag egyszerű: a nőnek már a családja is aktívan mozgott szocialista körökben, ő maga is lelkes tagja volt a brit Kommunista Pártnak, és még bőven a második világháború előtt összeházasodott egy orosz származású, hithű kommunista férfival. Kevéssé meglepő tehát, hogy végül kiderült, évekig az NKVD-nek dolgozott. A vörös ügynökben látható Joan Stanley (fiatal változatát Sophie Cookson, az időset Judi Dench alakítja) azonban már az első pillanatokban leszögezi, hogy ő mindig is szkeptikusan szemlélte a hős proletár agitátorokat, csak valahogy az élet mindig úgy hozta, hogy közéjük keveredett.

A film pedig láthatóan azt akarja, hogy higgyünk neki: A vörös ügynök első fele semmi másról nem szól, mint hogy Joan hogyan nem adja be a derekát a körülötte legyeskedő kommunistáknak és szovjet ügynököknek. Ezzel pedig az alkotás lehetetlen helyzetbe kényszeríti magát, hiszen a teljesen nyilvánvaló kommunista szimpátiával bíró Norwood helyett ki kell találnia egy olyan főszereplőt, akit nem bélyegezhetünk hazaárulónak ugyanazokért a tettekért, amiket Norwood elkövetett. Szinte hallatszik a forgatókönyvíró Lindsay Shapero megkönnyebbült sóhaja, amikor a 101 perces film középtájt végre elérkezik egy három jelenetes szakaszhoz, amely a nyakunkba önt egy épkézláb motivációt, hogy aztán azt a játékidő második felében orrvérzésig sulykolja.

A mű tehát végig csak a kifogást keresi arra, hogy Joan Stanley kémkedése miért nem volt hazaárulás, és amint ez megvan, már nem is foglalkozik azzal, hogy részletesen és koherensen prezentálja ezeket az indokokat. Pedig izgalmas és bővebb tárgyalást is megérő felvetés volna, hogy miért dönt úgy valaki, hogy kiadja hazája atomtitkait egy olyan országnak, amelyhez semmi nem köti (legalábbis a film szerint).

Nem állítom, hogy könnyű lett volna egy történetet Joan személyiségének, mozgatórugóinak alapos vizsgálatára felépíteni, de A vörös ügynök meg sem próbálkozik ezzel. Egy hervasztó tévéfilmet láthatunk, fantáziátlan rendezői kompozíciókkal, enerváltan játszó színészekkel, szétfolyó, melodramatikus cselekménnyel, amelyben mindenfajta műfajiság, történetiség csak azért létezik, hogy valahogy félálomban elvonszolja magát a játékidő végéig.

A film például kémthrillerként legfeljebb 15-20 percen keresztül viselkedik, és ebben a formájában teljesen hatástalan, hiszen már az első percek során kiderül, hogy Joan egészen idős koráig nem fog lebukni. Életrajzi drámaként megintcsak kudarcot vall a mű, ugyanis a visszatekintést biztosító kerettörténet gyakorlatilag semmit nem ad hozzá az összképhez: az idős Joan nem reflektál életére, tetteire, hanem csak ugyanazt ismételgeti, mint fiatalkori énje. Már amikor, hiszen a legtöbb ilyen jelenetben mindössze annyit látunk, hogy Judi Dench üveges tekintettel bámul a semmibe.

Leginkább még egy elbaltázott romantikus történetként lehetne felfogni A vörös ügynököt, a játékidő legnagyobb részét ugyanis azt teszi ki, hogy Joan különböző férfiakkal kavar, akikkel igazán soha nem teljesülhet be a szerelme. De ebből végül az alkotás egyik legbizarrabb vonulata nő ki, ahogyan a főszereplő figuráján keresztül a lányregények reménytelen hősszerelmesének kliséjét próbálja ötvözni egy modern, feminista hősnő tulajdonságaival. Joan – való életbeli megfelelőjével ellentétben – eleve nem egyszerű titkárnő, hanem tudószseni, akit csak a patriarchátus nem engedett érvényesülni, és a film félszegen megpendíti azt is, hogy tettei részben a korabeli szexizmussal szembeni kiállásként is értelmezhetők, hiszen sokszor éppen saját elnyomott helyzetét fordítja a javára. Ugyanakkor ez jórészt rendkívül didaktikusan jelenik meg: amikor eljutunk az intimbetétes dobozban kicsempészett tárgyakig, az olcsó komikum végleg felülkerekedik az empowerment-motívumon.

De Joan leginkább azért nem állja meg a helyét férfiakat megszégyenítő feminista ikonként, mert máskülönben folyton a szívére hallgat, és hagyja, hogy romantikus szappanoperákba illő szerelmei és barátai is dróton rángassák. És hiába ölt magára helyenként szociopatákat megszégyenítően hűvös racionalitást, Sophie Cookson elveszettsége és őzikeszemei sokkal meggyőzőbbek, mint amikor egy vállrándítással elintézi, hogy minden szerettében csalódnia kell.

Ugyanakkor nézőként kellően elbizonytalanít, hogy A vörös ügynök hol egy szentimentális, hol egy ijesztően számító Joant fest le nekünk. Ezt a kettősségét látva a legnehezebb elhinnünk, hogy nem egy mesteri manipulátorról van szó, hiszen a film olyan együgyűen és hiteltelenül festi le Joan indokait, hogy azok mögött önkéntelenül is átverést sejtünk. De A vörös ügynök végeredményben azzal vesz minket palira, hogy nem vesz minket palira, és teljesen őszintén kéri azt, hogy vegyük be ezt a félkész, ellentmondásos karakterdrámát. Bár lehet, hogy ez is csak a Joant ihlető Melita Norwood kémtevékenységét dicséri, hiszen láthatóan még a róla készült mozgóképpel is sikerült elhitetnie, hogy semmi rosszat nem tett.

A vörös ügynök a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: