A víz érintése – Oscar-díj
Egy bájos, őszinte tündérmese felnőtteknek a szeretetről, elfogadásról és összetartásról; nagy valószínűséggel az év egyik legszebb romantikus filmje. Guillermo del Toro méltó visszatérése a rendezőóriások és az Oscar-jelöltek közé.
Sally Hawkins
Del Toro utóbbi munkáit elnézve okkal hihettük azt, hogy A faun labirintusa marad a legkomplexebb és legemocionálisabb műve. Aztán 2017-ben sorra kezdte nyerni a díjakat új filmjével, A víz érintésével, bizonyítva, hogy újra a csúcson van.
A történet a hidegháborús Amerikában játszódik, pontosabban a ’60-as évek Baltimore-jában, ahol Elisa (Sally Hawkins) takarítónőként dolgozik egy laborban. A siketnéma nő egyetlen barátja a szomszédjában élő festőművész (Richard Jenkins), valamint munkatársnője, Zelda (Octavia Spencer). A napok csak telnek, míg egy nap egy titokzatos halemberszerű lényt (Doug Jones) hoznak be a kísérleti telephelyre. Elisa titokban egyre közelebb kerül a lényhez, majd amikor megtudja, hogy a kormány emberei likvidálni szeretnék új barátját, elhatározza, hogy segítséget kér a megmentéséhez.
A művet leginkább A szépség és a szörnyeteg történetéhez lehetne hasonlítani: egy vízi kreatúra és egy nő egymásba szeret. Ha a fenti történetet követjük, akkor a szerelem hatására a szörny 190 cm magas, szőke, kék szemű herceggé változik, a szépség pedig egy idealizált, tökéletes nő képében jelenik meg a kezdetektől. Del Toro tündérmeséjének szereplői azonban messze állnak a tökéletességtől; a szörny nem alakul át – ugyanakkor sem megszépítve, sem démonizálva nincs –, a szépséget alakító takarítónő életét pedig a munkáján kívül szomszédja, és a magányában való maszturbálás tölti ki. A szörny – aki egyben a férfi főszereplő is –, azonban nemcsak vadállat, aki macskákat eszik, hanem méltóságteljes istenség is, aki emellett egyszerre tud rémisztő szörny és ártatlan lény is lenni.
Michael Shannon
A pár tökéletesen összeillik: Elisa a szintén beszédképtelen lény kapcsán érzi egyedül azt, hogy teljes mértékben, előítéletek nélkül fogadta el, ahogyan azt ő is tette; mindketten tökéletes társra leltek a másikban. A direktor elmondása szerint azért választotta címként A víz formáját (Shape of Water – szó szerinti fordítás), mivel a vizet akármibe is töltjük, mindig azt az alakot veszi fel, amiben van, emellett az egyik legrugalmasabb és leghatalmasabb erő is – akárcsak a szeretet. A két fél elfogadja egymást olyannak, amilyen; nem akarnak egymáson változtatni, tisztában vannak egymás tökéletlenségeivel, és ezt belátva elérik azt, hogy a másik mégis tökéletessé váljon a számukra. Itt kapcsolódik össze igazán a víz és a szerelem, ugyanis egyiknek sincs formája, bárkibe beleszerethetünk, tőlünk ellentétes vallású, politikai nézetű, társadalmi rangú vagy képességű személybe is. Épp’ emiatt nem a – direktor által három évig tervezett – lényen van a hangsúly, hanem azon, amit ő képvisel: a szerelem nem válogat, és nem ismer határokat. Ahogy a korhatár is jelzi, felnőtteknek készült szerelmes filmmel van dolgunk, és ez esetben nagyon rezgett a léc, ugyanis sokan perverz, a fajok közötti közösülés végtermékeként interpretálhatták volna a művet, azonban del Toro gyönyörűen és tisztán mutatja be a szerelemmel járó természetes testiséget is.
A film egyik érdekessége, hogy a két szerelmes nem szavakkal, hanem a nő által használt jelekkel kommunikál, mivel a nyelv sokszor csak elválaszt minket egymástól, ahelyett, hogy összekötne; sokkal értékesebb, ha valaki tettekkel mutatja ki a szeretetét, ahelyett, hogy kimondaná. Az alkotás tökéletes bizonyítéka annak, hogy a szeretet nyelvéhez nem kellenek szavak. Sally Hawkins a verbális kommunikációt mellőzve csak az arcával, a szemével és a mozdulataival tudta érzéseit kifejezni, ami hatalmas próbatétel elé állítja a színészeket és emiatt csak nagyon keveseknek sikerül olyan szinten teljesíteniük ezt, mint az Elisát megtestesítő Hawkinsnak. Itt kell megemlítenem a másik főszereplőt, Doug Jonest, akiből sajnos a több kilónyi smink, maszk és kosztüm miatt – szokás szerint – nem sokat látunk, azonban a remek színészvezetés tökéletesen visszatükröződik a játékán, ami azonos volt Sallyével (ráadásul neki a maszk valószínűleg jelentősen megnehezítette a dolgát). Hawkins és Jones jelenetről jelenetre fennmarad a színészi alakítás ilyen magas pontján, ezáltal románcuk minden groteszksége ellenére megláttatja velünk benső szépségét és nemességét. Del Toro karakterei elsőre sablonosnak tűnnek, azonban nagyon sok szívük és lelkük van: Richard Jenkins és Octavia Spencer szeméből tükröződik saját drámájukon túl a pár iránt érzett aggodalmuk is, hiszen esetükben nem lehetünk biztosak a happy endben. Emellett del Toro írói és rendezői zsenijét mutatja, hogy a szovjet kém mellett a katonai bázis hatalmával visszaélő, Elisát zaklató, szadista vezetőjének jellemét (Michael Shannon) is képes árnyalni azzal, hogy megkeseredett, szánalmas figurának mutatja, aki kétségbeesetten próbálja feljebbvalói elismerését és szeretetét kivívni.
A ’60-as évek remek választásnak bizonyult, mivel tökéletes tükre a mai társadalmunknak: csak bizonyos nemű, bőrszínű és anyagi helyzetű embereknek volt valóban szép a máig cukormázba mártottan ábrázolt, rózsaszín konyhai eszközökkel körülvett, lakozott frizurájú tökéletes háziasszonyok kora. A valóságtól szenvedő karakterek sokszor egy másik világba való menekülésükben látják a megoldást és a túlélést, a legemberibbnek pedig mindannyiuk közül a szörny bizonyul. A film egyik szépsége, hogy mégis ezek a társadalom perifériáján élő és megbélyegzett emberek – egy fekete nő és egy homoszexuális festőművész – fognak össze és mentenek ki egy másik, szintén kirekesztett lényt.
A cselekményt sokszor groteszk, humoros pillanatok jellemzik – talán főként ebben tér el a mű A faun labirintusától. A film bátran ugrál a különböző műfajok és az azokhoz kapcsolódó érzelmi tónusok között: a drámai és romantikus mellett horrorisztikus, thrilleri és a fantasyra jellemző elemek is megjelennek, de a műben helyt kap egy musicalbetét, sőt egy ügyes heist-jelenet is. A mű sokszor rideg, ám alapjában véve álomszerű atmoszféráját nagyszerűen érzékelteti a kékes-zöldes színek használata, míg Elisa szomszédban töltött vidám pillanatai (pl. az ülve táncolós jelenet tévénézés közben) inkább melegebb, sárgás-barnás tónusúak.
Ezen túlmenően is csak szuperlatívuszokban tudok A víz érintéséről beszélni: a rendező által ábrázolt szerelem annyira természetes, bájos és imádni való, amilyet vásznon ritkán látunk. Del Toro hatalmas érdeme, hogy egy percnyi öncélúság sem jellemzi művét, a filmek iránti szeretete miatt alkotott; így a Shape of Water valóban egy mozirajongó által készített ajándék lett a többi mozirajongónak. A mű sok vonásában megidézi a francia filmeket (főként az Amélie csodálatos élete köszön benne vissza), amire ráerősítenek a mű sanzonszerű, elegáns, a francia származású Alexandre Desplat szerezte dallamok is, amelyek tökéletesen vegyülnek a korra jellemző dalokkal. Elisa mozi fölött elhelyezkedő lakása pedig szintén a rendező mozi előtti tisztelgésének tekinthető. Del Torón kívül talán nagyon kevés olyan direktor van, aki magáért a filmért, annak szeretetéért alkot, méghozzá klasszikus módon: a CGI okozta látványorgia helyett az alaposan, sokszor az általa összerakott díszletek, berendezések segítségével maga tervezi meg a látványvilágot egészen a kameramozgásig.
A víz érintése a régi Guillermo del Toro méltó visszatérése a nagy rendezők között elfoglalt helyére, egyben ok arra, hogy neki is erőteljesen drukkoljunk márciusban az Oscaron. A mesés, bájos szerelmi történet mellett a valóság brutalitása, kirekesztő természete is megjelenik; utóbbi miatt jelölte meg a rendező a film céljaként a felszabadítást – el kell fogadnunk önmagunkat és másokat is, hogy elérhessük a szereplők által is oly’ nagyon vágyott szeretetet. A herceg nem mindig szőke és kék szemű, de attól még lehet, hogy pontosan az, akire vártunk.
A víz érintése a Magyar Film Adatbázison
