A titkosügynök
A titkosügynök nem kapkod. Lassan építkezik, és szinte észrevétlenül kúszik be az ember bőre alá. Jó film, sőt, kiváló, de talán annyira nem remekel, mint nagy elődei. Igaz, amikor az ember leül megnézni egy sokszorosan Oscarra jelölt latin-amerikai alkotást, óhatatlanul is olyan klasszikusok lebegnek a szeme előtt, mint az Isten városa, a Korcs szerelmek vagy a Szemekbe zárt titkok, így a mércét önkéntelenül is az egekig tolja. Sőt! Még tovább.
Bár A titkosügynök nem éri el ezen kánonfilmek magasságait, épp csak egy hajszállal marad el mögöttük, amivel (gondolom, mondanom sem kell) igencsak szép helyet vív ki magának a (dél-amerikai) filmtörténetben.
A film erős vonásai közül is kiemelkedik a főszereplő karaktere és az őt alakító Wagner Moura játéka. Moura egyszerűen tökéletes választás: szomorkás kölyökkutya-ábrázata egy az egyben hordozza a jobb sorsra érdemes latin-amerikai lakosság történelmi fájdalmait. Mourát nem kell bemutatni, hiszen ő játszotta Pablo Escobart a Narcos sorozatban, amit a szintén szomorkás tekintetű Pedro Pascallal – kis túlzással élve – ketten vittek a hátukon. Moura A titkosügynökben sokadszorra bizonyít: színészi kvalitásai miatt a legnagyobb sztárok között a helye.
A mű egy másik erénye és legfőbb, legizgalmasabb pontja a rendkívül töredezett narratíva, amely tökéletes összhangban áll az összeomlófélben lévő, diktatórikus ország bizonytalan helyzetével. Ezt a fragmentáltságot a történet lassú kibontása, az idősíkok közötti ugrálás, valamint a sokszor a semmiből előbukkanó, misztikus célú és kilétű epizódszereplők sokszínűsége adja.
Ez a szerkezet nem egyedi a paranoiafilmek zsánerében: erősen emlékeztet többek közt a román 4 hónap, 3 hét, 2 nap című mestermű lassú, fojtogató építkezésére (bár A titkosügynök narratívája még töredezettebb). A román klasszikushoz hasonlóan itt is egy morális igazodási pontok nélküli birodalom súlya alatt összeroppanó (kis)ember történetét látjuk. Azzal ellentétben itt a paranoia fojtogatását sokszor feloldják a komikus jelenetek, többek között a hősünket segítő mellékszereplők sokasága, akik még a relatíve reménytelen helyzetükben is találnak okot a nevetésre, illetve további humoros, keserédes etüd egy rendkívül abszurd történeti elem: a szőrös láb, amit egy cápa gyomrából húznak ki, és ami helyi legendává avanzsálódik.
Ez a fajta kettősség amúgy is jellemző a dél-amerikai filmekre: a kőkemény drámát gyakran vidám, humoros etűdökkel egyensúlyozzák. Gondoljunk csak a The Milk of Sorrow (a magyar címet nem vagyok hajlandó leírni) perui film latinosan giccses esküvői jelenetére – amelyben a kietlen pusztaságban felállított, fából készült, borzalmasan megfestett-lagúna díszlet előtt fotózkodik a násznép – amelyen jómagam többször is hangosan felnevettem, a végtelenül drámai történet ellenére is.
A bizonytalan, fenyegető atmoszférát pedig nekünk, kelet-európaiaknak nem kell bemutatni, hiszen a mi történelmünk is gyakran futott ki hasonló helyzetekre.
Azonban minden erénye ellenére A titkosügynökből mintha hiányozna az eredetiség. Szépen, őszinte szándékkal összerakott alkotás, magába szippantó, hipnotikus jelenetekkel és izgalmas történetvezetéssel, de olykor mintha túl sokat akarna markolni: a Roma képeslapszerűségét, A mások élete láthatatlan-rezsim érzetét, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap paranoid töredezettségét.
Ami talán a legjobban működik, az a történelmi helyzetre való reflektálás a „kevesebb több” elve mentén: A titkosügynök alig valamit, sőt, szinte semmit nem mutat a politika tényleges, fizikai elnyomó erejéből, megnyilvánulásaiból. A katonai terror sokkal inkább a háttérben húzódik, amit csak egy-egy újságcikk (például a karnevál 91 halálos áldozatáról szóló hír) vagy egy-egy felbukkanó halott jelez. Ilyen a napok óta oszladozó tetem a benzinkútnál, akivel senki nem akar foglalkozni, még a kiérkező rendőröket is jobban érdekli, mivel tudják lehúzni hősünket, Aramandót; vagy a borbélynál lelőtt fiatal férfi esete, akit az utca emberei érdeklődve, de fásult közönyösséggel vizsgálgatnak. E jelenet legvége is csendben elborzasztó: a borbély hoz két égő gyertyát a halotthoz, egyiket a fejéhez, másikat a lábához teszi, mindezt olyan rutinosan, „mintha” a dolog mindennapos lenne.
A diktatúra valódi mibenléte a mélyebb áramlatokban mutatkozik meg. Ilyen a kiváltó incidens is, amely egy visszaemlékezés: a gazdag üzletember rá akarja tenni a kezét a főszereplő találmányára, mely megint inkább burkoltan jelenik meg, pont a rendszer legfélelmetesebb működési elve alapján: nem kell fenyegetőznie a rendszerhez ezerszálon köthető oligarcha pártkatonának, elég csak elvennie, amit akar.
A filmhez nem szükséges bárminemű történelmi háttérismeret, sikeresen rajzolja meg a diktatúrák általános jellemzőit, bár kétségtelen (és talán ezt le sem kellene írnom), hogy mélyíti a filmélményt, ha az ember utána olvas, mi is volt a helyzet Brazíliában 1977-ben. Talán azért érdekes a dátum, mert a rezsim ekkor már az összeomlás szélén volt (pár évre rá ez be is következett), és ahogy lenni szokott, a létét féltő diktatúra ilyenkor a legkeményebb. Ismerős? Megint csak érdekes párhuzam a már említett filmekkel: A mások élete és a 4 hónap, 3 hét, 2 nap is pár évvel a rezsim bukása előtt játszódik.
Az alkotás antiklimatikus vége is remekül illeszkedik az egészbe, nélkülözve bármilyen katartikus csúcspontot. Talán megint csak egy fotó – ami elvarrja a narratív szálat – jelenti a legérzelmesebb végpontot, amely jelenet, ismét a történet fojtogató visszafogottságát erősíti.
Bár a film egy hajszállal talán tényleg elmarad az eddigi dél-amerikai kánonfilmek mögött, a produkció hatalmas teljesítmény, ami pedig bőven elég ok arra, hogy jegyet váltsunk erre a rendkívül jószándékú, tanulságos és őszinte filmre. És persze, hogy utána otthon újranézzük latin-amerikai kedvenceinket.
