A szomorúság háromszöge
Ruben Östlund a kifinomult szatírát szarban és hányásban fürdő szupergazdagokra és bunkósbotszerű gúnyra cserélte – és ez pokolian jól áll neki, amíg hű tud maradni hozzá.
Ritkán fordul elő, hogy egy alkotó humorral hódítsa meg az A-kategóriás fesztiválok közönségét, a szatíra pedig pláne hálátlan műfaj, hiszen borzasztó nehéz elválasztani a rémisztően pontos látleleteket az elcsépelt közhelyektől. Éppen ezért kivételes Ruben Östlund pályafutása, aki a modern férfiszerep válságát kíméletlen aprólékossággal, ugyanakkor skandináv hűvösséggel szemlélő Lavinával robbant be a porondra, hogy aztán A négyzetben szó szerint a négyzetére emelje a tétet: abban a moziban a 21. századi férfikép hanyatlását a művészet identitásválságával, az elitizmus ürességével és a bárdolatlansággal szembeni szükségszerű vereségével gyúrta össze nagyságrendekkel polgárpukkasztóbb és humorral is bőven átitatott elegybe. A szomorúság háromszöge pedig olyan értelemben egyenes folytatása ennek az útnak, hogy kifinomultságnak már nyoma sincs benne, és a jól azonosítható östlundi szatírát sokkal inkább elnyomja a rendező mesteri szintre fejlődött nevettetői vénája.
Virtuóz jelenetkompozíciók a legösztönszerűbb humorforrásokból
A látottak jelentős része ugyanis összefoglalható annyival, hogy üresfejű modellek, fegyverkereskedők és orosz oligarchák okádják ájultra magukat egy kommunista-alkoholista kapitány luxusjachtján. Azonban akármennyire is profán alkotás képét rajzolja ki a fenti összegzés, Östlund zsenije éppen abban mutatkozik meg, hogy elképesztően virtuóz jelenetkompozíciókat alkot a lehető legösztönszerűbb humorforrásokból.
Valójában döbbenetesen kigondolt komikumokkal találkozunk, ahol jelenetekkel korábbi észrevétlen alapozásokat lovagol meg egy-egy csattanó, bravúros időzítéssel vagy akár egy adott konkrét képen belül záporoztatva és egymásra építve a különböző visszatérő poénokat. A látottakban már nem feltétlenül az a költői, amit megfogalmaznak (sőt, a gúny kifejezetten nyers, otromba), hanem amilyen meghökkentő Laokoón-csoportokba rendeződnek a vásznon.
És végső soron A szomorúság háromszöge is hasonló gondolatokba kapaszkodik, mint a korábbi Östlund-művek. Hogyan fordítja meg a nemi szerepeket a modellvilág, ahol a nők a fő kenyérkeresők? Hogyan teszi egy hajótörés a legvérmesebb kapitalistát is szocialistává, a szolgát pedig a túlélők királyává? Más kérdés, hogy az író-rendező eme gondolatok kifejtésére nem sok időt szentel a relatíve rövid, és így kényszerűen összecsapott harmadik felvonást leszámítva.
A bevezetés még akár A négyzet ráadásának is elmenne, annyira remek arányérzékkel vegyülnek benne a szereplők kínosan (ön)analitikus dialógusai, a különböző társadalmi-intézményi modorosságok felé tartott görbe tükrök és az ezeket fűszerező további humor-bonbonok, ezt azonban hamar felülírja a már említett rendkívül agresszív szatíra, amely durván egy óra leforgása alatt képletesen és szó szerint is sárba tiporja a szupergazdagokat és insta-celebeket. Ebből kéne végül kinőjön egy lényegesen összetettebb, fifikásabb elemzése társadalmi és személyi erőviszonyoknak, de mivel az ide mutató alapozást arra fordítja A szomorúság háromszöge, hogy megpróbálja arroganciájukba és saját testnedveikbe fojtani jólfésült szereplőit, a végére már csak rövidfilmszerűen közhelyes tanulságok maradnak.
Woody Harrelson és Arvin Kananian
Pedig tényleg tartalmaz minden összetevőt, amit a korábbi Östlund-művek, például ugyanazok a történetmesélői kézjegyek köszönnek vissza: a frusztrálóan elhúzódó, kicsinyes veszekedések, a disszonáns hanghatások (például egy légy vagy egy állandóan be-becsukódó liftajtó), az ezekre ráfűzött meghökkentő zeneválasztások, az adott közeg felszínes normáihoz való görcsös ragaszkodás helyzetkomikumai. És ezek az ötletek, karakterek vagy az összképhez éppen csak tematikailag kapcsolódó gegek igazából akkor is roppant szórakoztatóak, ha végül nem adják ki ugyanazt a komplex és rétegzett képet, mint A négyzetben.
Olyan benyomásunk lehet, mintha az alkotó annyira belemerült volna a bevezetés végére elszabaduló ökörködésbe, hogy mire el kellett volna kezdenie ténylegesen is mesélnie, egyszerűen elfogyott a szusz. De ezt ki róná fel valakinek, aki ennyire kreatívan szórakoztat még a legundorítóbb altesti humorral is?
Kőbaltával is képes ilyen színvonalon faragni
Érthető tehát a Cannes-ból idáig visszhangzó csalódás, hogy A szomorúság háromszöge lényegében alkotói önismétlés, ráadásul egy zsigeribb, otrombább irányba történt visszafejlődés. Ez a reneszánsz szobor egy fokkal csúnyább, mint azt megszoktuk, ugyanakkor értékelni kell annak a zsenialitását is, amikor egy szobrász kőbaltával is képes ilyen színvonalon faragni.
A szomorúság háromszöge a Magyar Filmadatbázison
