A sziget szellemei
A fekete komédia és az emberi lélek legsötétebb bugyrainak ír nagymestere egymás után a második filmjével készül letarolni Amerika legrangosabb filmfesztiváljait. Ezúttal még az eddigieknél is árnyaltabb – és árnyasabb – oldalát mutatja McDonagh elméjének.
Nehéz szavakba önteni, mitől olyan egyedülálló élmény Martin McDonagh kosztümös kamaradrámája, melynek helyszíne egy aprócska sziget, nem messze Írország partjaitól. Legjobb, ha az érzésekkel kezdjük: félmosoly, összeráncolt szemöldök, nevetés, majd egy feszengő grimasz és fejcsóválva ámulás.
Mindez az első tíz percben.
Amilyen lassan csörgedez, az érzelmek felkorbácsolására annál alkalmasabb a cselekmény; mindez köszönhető a már-már rémisztő precizitásnak, amivel a színházi körökből indult rendező könnyedén egyben tartja filmjének minden aspektusát, színészvezetéstől a látványon át (különösképpen) az utolsó dallamig és hanghatásig. Ezzel a pontossággal pedig olyan utazásra invitál, ami hosszan a vetítőterem elhagyása után velünk marad. Leginkább, mert olyan húrokat pendít meg – majd húz el rajtuk egy kíméletlen concertót – ami mindannyiunkat érzékenyen érint.
Colin Farrell és Brendan Gleeson
Egy háromrészes színpadi dráma befejező darabjának indult, majd évtizedekig a fiókot nyomta, ahonnan végül tematikailag a lehető legalkalmasabb időpontban került elő. Arra viszont talán a rendező sem számított, hogy mégis mennyire időszerűvé válik megjelenésekor a Sziget szellemei.
Homlokterében a magány kérdéskörével foglalkozó mű egy Írország történelmében emblematikus, mondhatni megkerülhetetlen időszakban, az 1912-1913 között dúló ír polgárháború alatt játszódik. A csatározások 11 véres hónapon át tartottak, hatásuk azonban máig érződik. Testvér fordult testvér ellen, legjobb barátok mentek ölre és családok szakadtak szét végérvényesen. A csatározások a vásznon kívül történnek, a kis szigetre az alkalmankénti ominózus puskaropogás és robbanásokon túl más nem szűrődik be a konfliktusokból. Azonban, ahogy a társadalom szövetébe, a cselekménybe is mélyen beisszák magukat. Vagy annál is többet tesznek.
Testvér fordult testvér ellen
A filmtörténelem talán legékesebb ír nevével rendelkező Pádraic Súilleabháin (Colin Farrell) és Colm Doherty (Brendan Gleeson) tegnap még legjobb barátok voltak. Mára azonban a marcona ábrázatú Colm meghozza a kegyetlen ítéletet és megszünteti a beszélő viszonyt kettejük között. A kezdeti értetlenség lassan dühbe, majd tehetetlenségbe és kétségbeesésbe csap át Pádraic (vagy, ahogy ma hívnák: Patrick Sullivan) lelkiállapota, ahogy igyekszik megérteni a döntés okait. Elfogadni azonban sehogy sem képes, így nővérét, Siobahn-t (Kerry Condon) és egyetlen megmaradt lelki társát, Jennyt, a törpe szamarat hívja segítségül a feldolgozásban.
Ahogy egyre eszkalálódik, a látszólag teljesen értelmetlen és érthetetlen konfliktus szép lassan felkorbácsolja a maroknyi lelket számláló sziget egyhangú nyugalmát.
A valódi tartalom azonban, ahogy McDonagh legtöbb munkájának esetében, a felszín alatt bújik meg. A sziget szellemei a rendező első három filmjénél is jóval mélyebbre ereszkedik az emberi lélek és társadalmunk mételyébe; a kompakt, és első hallomásra akár bagatellnek ható történet egy nehezen kibogozható, mégis az eddigi legplasztikusabb képet festi McDonagh visszatérő témáiról.
A legplasztikusabb kép McDonagh visszatérő témáiról
Halandóság, férfibarátság, a bűnök bocsánata, vagy éppen annak hiánya, diszfunkciós emberi kapcsolatok, ember és állat közötti szoros kötelékek, és a lét elviselhetetlen könnyűsége.
Pádraic egyszerű életét követve – ami kimerül állatainak terelgetésében és a dombtetei kocsma és faházikója közötti út naponta többszöri lejárásában – tanúi lehetünk, ahogy a monotóniából felocsúd(at)va kényszeredett átalakuláson megy keresztül, szembesülve önnön valójával, amit valójában sosem akart volna látni. Hívhatjuk akár egyfajta megkésett coming of age storynak Farrell naiv és együgyű, de a végletekig kedves karaktere számára, akinek gyermeki ártatlanságát felemészti a konfliktus, amelynek kezelésére nincsenek eszközei.
Testvér fordul testvér ellen.
Nem sok jelentős film készült az ír polgárháborúról (megemlítendő Liam Neeson főszereplésével a Michael Collins, a címadó szabadságharcos és későbbi polgárháborús hős életéről, valamint Ken Loach Felkavar a szél filmje) McDonagh filmjét pedig első pillantásra bizonyára nem is sorolnánk az előbbi kategóriába. Alaposabb szemügyre vételezésre azonban a valaha készült talán legkifinomultabb polgárháborús allegóriát kapjuk. A felszín alatt fokozatosan fortyogó, majd kataklizmaként előtörő ellentétes érdekek legszorosabb kötelékeket is szétziláló erejével mikro szinten láthatjuk egy közösség belső viszályainak kialakulását.
Lehetséges-e szomszédjaidtól függetlenedni, leválni, ha egy szigeten éltek együtt? A brit szigetvilág nagy kérdését az ír filmszínészek hall of fame-je vizsgálja korunk – ma már kijelenthetjük – egyik legmeghatározóbb rendezőjének vezényletében. McDonagh filmográfiájának kétségkívül legmelankólikusabb, legfilozofikusabb és minden bizonnyal legérettebb alkotása.
Kevés egyszer megnézni
A sziget szellemei egy film, amit kevés egyszer megnézni ahhoz, hogy el tudjuk kezdeni kibontani jelentéstartalmának rétegeit. Egy szakrális utazás történelmi-erejű alakításokkal, tökéletes harmóniában a korszellemmel. Oscar-jelölésekkel együtt és nélkülük, az év egyik legfontosabb filmes alkotása.
A sziget szellemei a Magyar Filmadatbázison
