Hlynur Pálmason: A szeretet, ami megmarad
Hlynur Pálmason A szeretet, ami megmarad (Ástin sem eftir er / The Love That Remains) című filmje egy család életének és dinamikáinak átalakulásairól szól, de arról is mesél, miképp szervesülnek a mindennapi életbe a változások és hogyan áramlanak bele a valóságba a fantáziaelemek, félelmek, vágyak és elfojtott érzelmek által születő képek.
Mindeközben pedig az is kibontakozik előttünk, hogy a lélekben és az emberi viszonyrendszerekben zajló folyamatokat a természet változásai is képesek megmutatni. A film nyitójelenetében Anna (Saga Garðarsdóttir) az autójában ülve nézi, ahogy egy elhagyatott, rozsdásodó hangár tetejét egy daru leemeli. A lebontás képei aztán újra és újra megmutatkoznak a filmben, abban, ahogyan bepillantunk a családi viszonyok válás utáni újrarendezésébe, a viszonyrendszerek félig-meddig lebontott struktúrájába. Ám a következő képsorokon már harmonikus családi együttlétet láthatunk, csupa hétköznapi mozzanattal, kevés párbeszéddel. Azonban a családi viszonyrendszerek átrendeződése mégis egy párbeszédből derül ki, a továbbiakban pedig – egy-egy szóváltást leszámítva – legfőképp metakommunikációs formában jelenik meg. Anna és Maggi (Sverrir Guðnason) válására és szétköltözésére épül a történet, de a háttértörténet nem tárul fel előttünk, nem bontakozik ki családi dráma sem, sokkal inkább egy békés átrendeződést látunk, jóllehet az örömteli közös pillanatokba mindig belopózik némi feszültség. Ezt a három gyerek – Ída (Ída Mekkín Hlynsdóttir), Grímur (Grímur Hlynsson) és Þorgils (Þorgils Hlynsson), akik a valóságban a rendező gyermekei – is megérzi, de megértéssel kezelik a helyzetet, miközben sejthető, hogy mindhármuknak megvan a maguk saját interpretációja arról, hogy mi is zajlik körülöttük. A családi egység megtartásáért küzdenek, a maguk mindennapi eszközeivel, s így az erőlködés nem is igazán látszik, az egymáshoz kapcsolódás természetességével igyekeznek ellensúlyozni az élet változásait, s ez többnyire sikerül is, ami nagyban köszönhető a nagypapának, Pálminak (Ingvar Sigurdsson) és Pandának, a család izlandi juhászkutyájának. Panda nem csupán a család életében tekinthető összekötőkapocsnak, de sok esetben a természet és az ember alkotta környezet közötti összeköttetést is ő alapozza meg.
Hlynur Pálmason filmjét nem a cselekmény uralja, hanem a szemlélődés, az erős összpontosítás a természetre, a természetes és mesterséges anyagokra, azok minőségére, hibáikra, repedéseikre, tökéletlenségeikre, a hétköznapiságra, amely felett sokszor elsiklunk, és amely szinte mindig a cselekvés-orientált élet áldozatává válik. A szeretet, ami megmarad az elidőzés filmje. Ha Tarr Béla filmjeinek időkezelését vesszük alapul, azt mondhatjuk, hogy Hlynur Pálmason filmje nagyon is figyel az időre, épp az elidőzésben, abban, ahogy a kameraképek által szemügyre vehetjük a tájat, akár távolról, akár közelről, egészen a legapróbb részletekig, de ugyanez elmondható az emberi testet szemrevételező kameraképekről, vagy éppen azokról, amelyek a tárgyak textúráját mutatják meg. Mindezek a képek korántsem függetlenek a család történetétől, sokkal inkább azt láthatjuk, hogy kölcsönösen egymásba ágyazódnak. A természet, az ember és az ember alkotta környezet különleges szimbiózisa bontakozik ki a filmben. A táj átalakulásaiból láthatjuk az évszakok változását, amelyen keresztül azt is végigkövethetjük, hogy az idő múlásával hogyan veszi a család az akadályokat, miképp alakul a viszonyok átrendeződése. Ami pedig ennél is fontosabb: újra és újra megpillantjuk a természet uralhatatlanságát. Sőt, a saját perspektívánk feletti uralom elvesztését is tetten érhetjük, hiszen van az úgy, hogy ugyanaz a táj gyönyörködtet, amely később, egy másik szögből, némi változás után, inkább viszolygást vált ki belőlünk. A természeti dolgokat és a tárgyakat is merőben másképp látjuk, ha közelről szemügyre vesszük, átalakul a mindennapiságban rájuk ruházott jelentés. Végső soron saját magunkra, a saját életünkre is egy merőben más perspektívából látunk rá. Itt (is) visszatér a nyitóképekben szereplő „lebontás” motívum, a korábbi látásmód megváltozásában. Amikor az észrevétlen változások egyszeriben láthatóvá és nyilvánvalóvá válnak, akkor tárul fel, hogy csak a szeretet az, ami megtart, a szeretet, ami megmarad.
Azonban a szeretettől is messzebb lehet sodródni. A viszonyok átalakulása, amely – a természet alakulásfolyamataihoz hasonlóan – nem hirtelen, átcsapásszerű átalakulás, hanem folytonos átrendeződés, a rendezettségtől a kuszaságig, majd egy újfajta rendig, azaz állandó mozgásban van. A természet azonban nemcsak a benső és külső alakulásfolyamatok tükre, hanem a benső és külső viaskodásoké is. Anna és Maggi is állandóan harcot vív a természet erőivel, ez válik láthatóvá, de valójában, a lelki mélyrétegekben ez a harc az élet minél teljesebb megéléséért, a vágyak beteljesüléséért folyik.
Anna művésszé szeretne válni, abban az értelemben is, hogy elismerik a munkáját. Alkotásaiban ugyancsak a természetre támaszkodik, földdel és a hosszú ideig rozsdásodó, nagyméretű, formára vágott fémlapokkal készül „megfesteni” a képeit, azonban a szabadban tartott lovak beszöknek a területre, és patáikkal tönkreteszik a sok-sok vesződség után már majdnem elkészült alkotásokat. Persze nem csupán a természet szól közbe, nagyon is úgy tűnik, hogy a kapitalizmus által uralt művészvilágban nem lel értő kurátorokra, nem találja az alkotásait értékelni tudó vevőt vagy kiállítót. Ezek a kudarcok a személyisége részeivé válnak, így többnyire melankolikusnak és befelé fordulónak látjuk, de ebből is ki tudja őt zökkenteni néhány egyszerű, hétköznapi dolog, egy együtt töltött este a gyerekekkel, egy túra, vagy éppen egy esti kutyafürdetés. Úgy látszik, a hétköznapok rideg valóságából csak a mindennapok derűs valósága szabadíthatja ki az embert.
Maggi mindennapjai egészen másképp telnek, egy tizenötezer tonnás hajón dolgozik, ahányszor csak munkavégzés közben látjuk, mindig az az érzésünk támadhat, hogy folyamatosan veszélyben van az élete. A hajó fedélzetéről leginkább a természet zord arca látszik. Ám Maggi küzdelme a természeti elemekkel a benső vívódásának leképeződése is. Vágyakozik Anna után, továbbra is vonzza őt Anna nőiessége, viszont folyton falakba ütközik, amikor közeledne, a nő válasza rendre elutasító. Maggi nem tud vagy inkább nem akar újfajta életet kezdeni, de a korábbi élete nem illeszthető bele az aktuális valóságba.
Egy ideig úgy tűnik, Annáé a főszerep, az ő személyes élete és képzőművészi ambíciói vannak előtérben, Maggi érzései háttérbe szorulnak, érdektelennek minősülnek a film szempontjából, de ez egyáltalán nincs így. Maggit szinte minden pillanatban – amikor éppen nem a családjával tölti az időt – magányosnak látjuk, tele félelmekkel és megbánással, de nem tudjuk meg, mire is vonatkozik a megbánás. Arról van szó, hogy ezek az érzések rejtve maradnak, az elfojtás révén, s leginkább a pszichoanalízis eszközeivel ragadhatók meg, az álomfejtés és a látomások felfejtése révén. Így kerül ebbe a realista alkotásba a vérszomjas óriáskakas, amely éjjel látogat el Maggi házába, miután a férfi megölte azt a kakast, amelyik Annát zavarta. Ugyancsak szürreális elemnek tekinthetnénk az életre kelő lovagbábut (ezt Pálmason a Jóhanna af Örk – azaz Jeanne D’Arc – című rövidfilmből emelte át), amelyre a fiúk nyilakkal lőnek. Azt gondolhatnánk, hogy ezek irracionális elemek, amelyek valamiképp ellensúlyozzák a film nagyon is realista megközelítését, azonban – úgy hiszem – a koncepció ennél jóval árnyaltabb. A fantáziavilág nagyon is lehet a realista ábrázolás része.
A szeretet, ami megmarad az összekapcsolódásokról, összefonódásokról mesél, arról, hogy mennyire hasonlítanak az emberi lélek és az emberek közötti viszonyok változásai a természet változáson alapuló folyamataira és az évszakok változásaira. Emellett azt is látjuk, hogy a természetben, mindenfajta kontraszt ellenére is tökéletes harmóniában létezik együtt a ridegség és az otthonosság, a félelmetes és a megnyugtató. Ugyanez igaz az emberi lélekre és az emberek közötti kapcsolódásokra is. A lélek melegsége, a szép és a harmonikus utáni vágyakozás nem zárja ki azt, hogy legbelül félelmek, kifejezhetetlen, megalvadni nem képes érzelmek lakoznak, sőt, ez természetesnek is tűnik. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Pálmason filmjét éteri realizmus jellemzi. Realista ez a film, abban az értelemben, hogy arra összpontosít, hogy meg tudja mutatni a lehető legjobban, hogyan is vannak a dolgok, milyen anyagminőségekkel találkozunk, mennyi szemszögből láthatjuk a világot magunk körül, vagyis arra törekszik, hogy az életet a maga valójában ábrázolja. Lehetetlen küldetés, hiszen szükségképpen mindig rejtve marad valami, de a művészet és a filozófia feladata is az, hogy minduntalan megpróbálja legyőzni a lehetetlent. Pálmason pedig nagy sikerrel küzd a megragadás lehetetlenségével, s azáltal, hogy a látomások alakjában megmutatja azt is, hogy az emberi lélekben és a hétköznapi élet mélyrétegeiben van valami megfoghatatlan, titokzatos és animális, közelebb is férkőzött az ábrázolás áhított, de elérhetetlen teljességéhez. Mindvégig a valóság talaján áll, felfedezi a valóságnak azon régióit, amelyeket nem érthetünk, nem láthatunk át. A rejtély, a titok és a misztikum a hétköznapok része, s akár a perspektívaváltásokban is felfedezhető. Miközben a valóságot keressük, újra és újra valami rejtélyesbe botlunk, a külvilág, a másik ember, vagy éppen saját magunk kapcsán. A torzítható látásmódra reflektál az a jelenet, amikor a családtagok celluxszal kötözik át az arcukat, ezáltal egészen eltorzítva az arcberendezésüket. Ez a néhány kép humorforrás is, amely abban is segít, hogy ne váljon a film egészen melankolikussá. Erre szükség is van, hiszen amikor ezt a torzíthatóságot felfedezzük, átkereteződik a látásmódunk, meginog a valóságba és annak szilárdságába vetett hitünk. Amikor a rögzítettnek és biztosnak tűnő emberi viszonyrendszerek átalakulnak, akkor is megingás tapasztalható. Ilyenkor is kell egy tartóerő, a szeretet, ami megmarad. A külvilág és a benső világ kölcsönhatásokra visszavezethető dinamikáit látjuk kibontakozni.
A „szeretet, ami megmarad” implicit módon az egész filmet átjárja. Egy láthatatlan kötelékként húzódik végig Pálmason alkotásán, szinte csak sejthető, nem vibrál, hanem lágyan lengi körül a szituációkat az az érzés, hogy bár a viszonyok nem maradnak ugyanolyanok, a mély összetartozás megmarad, senki sincs egyedül, még az apa sem, bármennyire is úgy érzi, hogy magára maradt. Magányát még inkább erősíti a megbánás, az, hogy úgy érzi, nem tud eléggé jelen lenni a családja életében. Ez leginkább a film végén nyer explicit kifejezést, amikor a záróképeken a hideg tengerben a munkaruhájában lebegve látjuk őt. Maggi személyében Sverrir Guðnason a szeretet és a megbánás, valamint a meghiúsult vágyak kapcsolatát testesíti meg. Ő képviseli a film melankolikus oldalát. Miközben azt is észrevehetjük, hogy a családot a személyes életek összefonódása jelenti, nem lehet kiszakadni ebből a kötelékből, még akkor sem, ha valaki nem olyan aktív, éber és minden rezdülésre figyelmes része a családnak, mint Panda, a kutya. Nemritkán az ő mozdulataiból, tekintetéből dekódolhatók az emberi érzelmek és lelkiállapotok is. Nem véletlenül kapta meg Cannes-ban a Palm Dog-díjat.
Ami a többi szereplőt illeti, remek alakításokat láthatunk, a rendező gyermekeitől is, a gyermeklét önfeledtsége, a természettel való harmonikus együttlétezés és a csínytevések mellett is meglévő szeretet mutatkozik meg, a maga természetességében a gyermeki felfogásban. A természetesség kulcsfontosságú itt, az érzések tiszta megragadása a lényeg, s ezt tökéletesen valósítja meg az Anna karakterét megformáló Saga Garðarsdóttir, pedig az ő szerepe igen sokrétű: anya, a volt férjétől egyre távolodó nő, a művészvilágban minduntalan a helyét kereső alkotó, akinek a háztartásban és a háztáji munkákban egyaránt helyt kell állnia. Mindezt a szerepkomplexitást úgy testesíti meg a filmvásznon, hogy közben képes megmutatni a nőies és a férfias oldalát is, az élet minden területén igyekszik jelen lenni, még ha a saját élete olykor más vágányra is kerül, képes mindig visszatérni a családi életbe, s abban a pillanatban létezni, amelyre éppen fókuszálnia kell, legyen az a gyerekekkel közös ételkészítés, képzőművészeti alkotásainak előkészítése, a koncepció kidolgozása, vagy éppen Panda fürdetése. Bízom benne, hogy Saga Garðarsdóttir színészi sokoldalúságát és természetességét még sokszor láthatjuk a filmvásznon.
A szeretet, ami megmarad nagy erejű film, lenyűgöző és olykor letaglózó képei bizonyára sokáig a nézővel maradnak, de ennél is fontosabb, hogy képes átformálni a szemléletünket, másképp tekintünk általa a körülöttünk lévő világra, jobban figyelünk a részletekben rejlő gazdagságra. Másképp látjuk a szeretetet is, amely nem hangos, nem a szavakban, sokszor még csak nem is a tettekben kifejezésre jutó érzés, hanem sokkal inkább egy megtartóerő, amely a hétköznapok hátterében meghúzódik, s amely folyton változik, átalakul, mint Anna és Maggi esetében, de nem veszik el, sőt, átalakulásában képes lehet megerősödni is, hogy a családnak – és legfőképp a gyerekeknek – megmaradhasson.
