A szabadság ötven árnyalata
Az ötven árnyalat-trilógia meglepetésekkel teli utolsó felvonását sokan szeretni fogják, és nem csupán azért, mert megszabadít minket Mr. Grey-től.
Jamie Dornan, Dakota Johnson
Ahogyan azt a Görögbe fogadva című filmből is tudjuk: „a szex mindent visz”. E. L. James művén ez tökéletesen nyomon követhető, mivel az eredetileg Twilight fan-fiction-nek készült, csupán a vér iránti vonzalmat valami másra cserélte, ami meg is hozta regényeinek és azok adaptációinak a világsikert. A különbség miatt más lett a célközönség, ugyanis vámpír helyett egy különös szexuális ízléssel megáldott férfi a főhős; azonban Stephanie Meyer receptjének többi hozzávalója megmaradt: az átlagos női főszereplő, a luxus, a múlt visszatérő árnyai, az adoptált gyerekekből álló család, végül a zárásban szerepet kapó, komoly veszéllyel fenyegető ellenség valamint a családalapítás, de még az ahhoz való – szinte azonos – viszonyulás elemei is fellelhetőek.
Ahogy a 2. részt, A sötét ötven árnyalatát, úgy a lezáró filmet is James Foley dirigálta, ami több okból is okos döntésnek bizonyult: egyrészt a két rész párhuzamos forgatása egy rendezőt kívánt; másrészt Foley a Kártyavár kapcsán már bizonyította, hogy nemcsak a színészvezetéshez, de a feszültség megteremtéséhez is igen jól ért, ami a befejező rész kapcsán különösen lényeges.
Az alkotók mellőzik az andalítóan romantikus hangulatot
A harmadik részre nagy hatást gyakoroltak a második történései, ugyanis Anastasia (Dakota Johnson) főnöke, Jack Hyde (Eric Johnson) a zaklatójává válik, akit végül Christian (Jamie Dornan) kirúgat, helyére pedig a lány kerül; ezt a szálat veszi fel és folytatja A szabadság ötven árnyalata. A nyitányul szolgáló esküvő, majd az ezt követő nászút gyönyörű, önfeledt képeit egy titokzatos, a Grey Enterprises irodaházába betörő férfi zavarja meg, akiről hamarosan kiderül, hogy nem más, mint a fentebb ismertetett Hyde; ez a körülmény pedig nem csak a friss házasok mézesheteinek, de az eddigi biztonságuknak is véget vet. Grey-ék visszatérnek hétköznapjaikba, azonban egy autós üldözés miatt bebizonyosodik, hogy a veszély valós és igencsak komoly. Emiatt a film hangulata azonnal meg is változik: az állandó fenyegetés kiszorítja azt a szirupos idillt, amit várnánk. Férje jogos aggodalma miatt Ana két személyi testőrt kap maga mellé, csakhogy ez sem garantálja a Grey-család biztonságát. A jól ismert karakter feltűnése azonban nemcsak az atmoszférát alapozza meg, a romantikus drámaként való műfaji besorolás mellett thrilleri beütése is van a filmnek, ugyanis a fentebb említett hajsza mellett pisztoly, támadás és emberrablás is helyt kap a cselekményben.
A címben szereplő szabadság több mindenben is manifesztálódik: ilyen például Ana új status quo-ja, aki szinte tejesen kikerül korábbi elnyomott, alárendelt szerepéből; de Mr. Grey karaktere is sokkal fesztelenebb, emberibb lesz: végre leveszi azt az álarcot, ami a korábbiakban jelentősen meghatározta személyiségét. A legnagyobb szabadságot azonban mégis az adja, hogy a trilógia záró epizódja nem veszi komolyan magát. Ennek köszönhetően – a korábbiakkal ellentétben – meglepően jól működnek a poénok, és önfeledten tudunk nevetni az olyan jeleneteken, mint amikor egy támadó megkötözéséhez Ana reflexből a „készletükből” ajánl fel eszközt. Emellett az alkotók mellőzik az andalítóan romantikus hangulatot, még Christian csöpögősnek szánt szerenádja is poénkodásba csap át. A két főszereplő és az őket megtestesítő színészek, valamint a kettejük közti viszony is megváltozik: Dornan végre tudott azonosulni az általa eleinte gyűlölt Christiannel és sallangmentes alakítást nyújt; Johnson pedig – annak ellenére, hogy az előzményeket is egyedül vitte el a hátán – ezúttal olyan őszintén adja át Ana érzelmi vívódásait és fejlődését, ahogyan az a korábbiakban sosem sikerült. A két színművész közti kapcsolat is 180 fokot fordult: míg az első rész forgatásán ki nem állhatták egymást, a befejező részen egyértelműen látszik, hogy a való életben is megkedvelték egymást, sokkal jobban működik köztük a kémia.
Jamie Dornan
A film során a két fiatalnak ki kell lépnie a komfortzónájából, amelynek következményeként Christian végre leszámol olyan démonjaival, mint a lelke mélyén megbúvó rémült kisfiú, aki képtelen megbocsájtani édesanyjának és felelősséget vállalni; Ana pedig végleg kilép a félénk lány árnyékából és megmutatja bátrabb, hősiesebb énjét is. A dramaturgia szerencsére nem könnyíti meg a pár helyzetét: nem egy sorsszerű, a házasságkötést követően „boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezést kapunk, hanem egy sokkal emberibbet és reálisabbat; a sok próbatétel során talál igazán egymásra Ana és Christian, valamint a nehézségek leküzdése által vívják ki maguknak a happy endet. Emiatt a kapcsolatukat a készítők nem is öntik le cukormázzal, A szabadság ötven árnyalata pedig végleg megcáfolja azt, amit kezdetben hittünk: valóban nem két ember pusztán testiségre épülő kapcsolatát mutatja be, hanem a szerelem miatti küzdelmet, amit a kapcsolatuk és – többek között – az összecsiszolódásra való törekvésük okoz.
Dakota Johnson
Tehát Valentin-napon a férfiaknak sem kell félniük, ha párjuk ezt a filmet választja programként, ugyanis az akciós, pörgős cselekmény és a rózsaszín köd mellőzése nemcsak a film minőségének, nekik is kedvez. Aki a szexjelenetek miatt ül be rá, az is megkapja, amit várt, hiszen majdnem a játékidő feléig ötpercenként egymásnak esnek a friss házasok (életveszély ide vagy oda), és a kamera majdnem mindent láttat is velünk. A 18-as korhatár épp’ emiatt indokolt, és habár sokan számítottak rá, hogy a befejezés nagyot fog szólni, Dornanből éppen eleget kapunk, a teljes meztelenséget ezúttal sem vállalta be, de a mű így is bővelkedik az olyan képsorokban, amelyektől az ember lánya fülig pirul. A szabadság ötven árnyalata összességében tehát egy gyorsan feledhető darab, de üdítően friss az előző részekhez képest, és kevésbé is fáj.
A szabadság ötven árnyalata a Magyar Film Adatbázison
