A rendszer
A rendszer egy kelet-európai néző számára kevés új tanulsággal fog szolgálni, mégis rendkívül érdekes látásmóddal közelíti meg a korrupció mindent megfojtó természetét.
A rendszert könnyű lenne egy vállrándítással elintézni, hiszen bár a régió többi országával ellentétben a hazai filmgyártásban szinte tabutéma a korrupció, aligha egy spanyol produkciótól várjuk, hogy megdöbbentse a „megoldjuk okosba” országának lakóit. És eleinte Rodrigo Sorogoyen filmje tényleg nem jelent kihívást az edzett magyar gyomornak: főhőse, Manuel (Antonio de la Torre) közepes kaliberű spanyol politikus, aki párttársaival EU-s pénzek elsikkasztásából és különböző vesztegetéseken keresztül gyarapította évtizedeken keresztül vagyonát. Könnyű ezt egy vállrándítással elintézni, hiszen itthon láttunk már erre nem egy példát, ebben a történetben tehát legfeljebb az lehet a megdöbbentő, hogy főszereplője bele is bukik.
A bűnszövetkezet egyik tagját ugyanis utoléri a törvény, a következő gyanúsított pedig már Manuel, aki látva, hogy korábbi barátai szemrebbenés nélkül kihátrálnak mögüle, úgy dönt, hogy bukása során a lehető legnagyobb halakat is magával rántja. Csakhogy ez nem megy olyan könnyen, mint elsőre tűnik: Manuel hiába igazi simlis, minden hájjal megkent politikus, és hiába vannak kompromittáló információi mindenkiről, hamar kiderül, hogy ha a politikai elit összezár, ő is csak röhejes kapálózásra képes.
Ez azonban csak a játékidő fele tájékán válik világossá, és addig igencsak elveszve érezhetjük magunkat. A rendszer az első perctől kezve akkora információáradatot zúdít ránk, hogy eleinte lehetetlen lesz kibogoznunk, ki kicsoda és milyen viszonyban áll a többiekkel, és hogy milyen sötét ügyekről van pontosan szó. Lendületes, de egyben zaklatott kameramunkája, a tempót egyre feljebb és feljebb pumpáló, lankadatlan elektronikus aláfestése csak fokozza ezt a hatást.
Pedig kezdetben a történések nem különösebben indokolják ezt a stílust: Manuel igyekszik alkukat kötni, ügyvédeivel okoskodik, de Sorogoyen láthatóan nem a politikai játszmázás érdekli, és ennek megfelelően nem fektet különösebb energiát filmje ezen oldalának kidomborításába. Ugyanis – mint az az alkotás második felében kiderül – A rendszer valójában a klasszikus paranoia-thrillerek örököse, azzal a csavarral, hogy az összeesküvés leleplezőjének szerepét az ártatlan átlagember archetípusa helyett ezúttal egy velejéig romlott politikusra osztották.
Ezzel egyből helyére kerül a rohanós tempó, az ideges látványvilág, és Sorogoyen mintha direkt tesztelgetné is, hogy eszköztárával mikor tud annyira hatni ránk, hogy megfeledkezzünk Manuel bűneiről. Számos alkalommal érezhetjük azt, hogy noha alapvetően a főszereplő semmivel sem érdemelte ki a szimpátiánkat, mégis a karfát szorongatva szurkolunk neki, mert vele együtt mi is elhisszük, hogy nem kicsinyes bosszút, hanem nemes kereszteshadjáratot folytat.
Az iróniát csak fokozza, hogy Manuel nevetségesen banális helyzetekbe keveredik, amelyek inkább illenének egy komédiába, mint drámai hangvételű műbe, Sorogoyen azonban annyira mesterien komponálja, feszíti pattanásig ezeket a jeleneteket, hogy a humor helyett abszolút a sodró lendületű thriller kerekedik felül.
Míg az utóbbi évek során bemutatott román, lengyel darabok inkább a realizmusra építették hatásmechnizmusukat, A rendszer tulajdonképpen egy hatalmas illúziót hoz létre, amely néha egészen abszurd eszközökhöz folyamodva próbál befolyásolni minket. Valódi konklúzió helyett pedig nyitva hagyja a kérdést, hogy mi az, amit valójában látunk, és mi az, amit látni akarunk – és mindez mit árul el világszemléletünkről és politikai rendszereinkről.
A rendszer tehát végeredményben azok számára is tanulságos film lehet, akiket különösebben nem sokkol, hogy politikusok EU-s pénzeket lopnak. Hiszen egy olyan – nem mellesleg magával ragadó – stílusgyakorlatról van szó, amely tartalma helyett formájával igyekszik minket ráébreszteni arra, hogy a korrupció sem olyan bűn, amit mind saját életünkben, mind a világban csak úgy semmissé lehet tenni.
A rendszer a Magyar Filmadatbázison
