A norvég Saul fiában nem lehet elszökni az értelmetlen terror elől

|

Utoya, július 22.

Erik Poppe leforgatta a norvég Saul fiát az utoyai tömegmészárlásról. A vágás nélküli filmben a terrortámadás a maga értelmetlen borzalmában tárul elénk.

2011. július 22-én egy szélsőjobboldali elveket valló és mentális problémákkal küzdő terrorista 77 embert ölt meg Norvégiában. Nyolcat akkor, amikor pokolgépet robbantott Oslo kormányzati negyedében, és további 69-et a szociáldemokraták ifjúsági táborának helyet adó Utoya szigetén. A mészárlás 72 percig tartott, amin Erik Poppe egyetlen hosszú, valós időben kibomló snittben vezet végig. Operatőre végig ott rohan a fedezéket kereső, félelemtől remegő fiatalok között, ahogy teljes pánikban menekülnek a süvítő golyók elől, és kérlelhetetlenül beránt a káosz sűrűjébe. Ennyire realisztikusan film még nem adta át, milyen lehet élesben átélni egy terrortámadást.

Más kérdés, ráadásul olyan, ami a film kapcsán gyakran felmerül, hogy mennyire erkölcsös egy az egyben újrateremteni egy ilyen tragédiát. Az Utoya ugyan fiktív szereplőket mozgat, de a túlélők beszámolói alapján íródott, és a lehető legtöbb ponton igazodik a valós történtekhez. Annyi lövés dördül el, a mészárlás pont addig tart, és az élmény – a bizonytalanság, hogy ez most tényleg megtörténik, és tényleg velünk történik, az értetlenség, hogy hol marad a rendőrség, a rettegés, ahogy a tömeggyilkos cirkál a kisméretű, kevés fedezéket nyújtó szigeten – is fedi azt, ami Utoyán történt.

Voltak, akik épp ezt a valósághűséget vetették a rendező szemére, mondván, a filmje sérti az elhunytak tiszteletét, és nem ad semmit a nézőnek azon felül, hogy első kézből tapasztalja meg a felfoghatatlan borzalmakat. A rendező kétségtelenül a legjobb szándékkal közelített az adaptációhoz, és ezt a szándékot már a filmvégi feliratokban tisztázza. Elmondása szerint a szélsőjobboldali mozgalmak felerősödésére és azok lehetséges következményeire akart figyelmeztetni. De az is motiválta, hogy az elkövetőről, az ő motivációiról és a bebörtönözéséről zajló sajtóviták elterelték a figyelmet az áldozatokról, és arról, pontosan mi is zajlott le Utoyán. Erre akarta emlékeztetni az embereket, és a történtek átélésével elősegíteni az áldozatokban a trauma feldolgozását.

Poppe filmje korántsem öncélú rekreációja a norvégiai tömeggyilkosságnak. Az Utoya az ártatlanság elvesztésének a gyomorborzoló mementója. Igazodik a kialakult diskurzushoz, miszerint a norvég nemzet a neonáci terrortámadás után már nem tud úgy tekinteni önmagára, mint a felvilágosult, jóléti Nyugat fellegvárára, ahol elképzelhetetlenek az ehhez hasonló, szélsőséges indulatok. Poppe a felvezetésben hangsúlyozza az amúgy politikusnak készülő, tehát egyáltalán nem tájékozatlan fiatalok naivitását, akik nem fogják fel a világpolitikai események súlyát. Például azt, hogy országuk háborúban áll Afganisztánnal, mert a norvég katonákat annak tekintik, amiknek a miniszterelnökük beállítja: rendfenntartó erőnek, akik segítik az afgánokat. El se tudják képzelni, hogy valaki megszállóként tekinthet a hadseregükre. Ez a naiv, jóléti burok reped szét, amikor elkezdődik az utoyai terrortámadás, és az ideológiai feszültségek radikális következményét a saját bőrükön tapasztalják meg a norvég fiatalok.

Poppe precízen teremti újra a támadást, ahogy fától fáig, sziklafaltól sziklafalig bujkálnak az áldozatok, közelednek az eleinte még csak a távolban dörgő puskalövések, és közben beléjük csomósodik a rettegés. Az Utoya elképesztően intenzív filmélményt nyújt, de egy pillanatra sem esztétizálja az erőszakot: nem jólesően borzongat, mint az amerikai thrillerek, hanem elborzaszt az érthetetlen gyilkolás képeivel. De még inkább annak hanghatásaival, hiszen a terrorista akció a láthatatlan lövésekben bontakozik ki, és Poppe már csak a következményekre, a gyerekek tetemeire mutat rá a kamerájával. Valószínűleg behatóan tanulmányozta a Saul fiát, amely szintén egy esztétikai kérdésre, a holokauszt reprezentálhatóságára adott újszerű választ, amikor egyetlen embert követett Auschwitzban, és a halálgyár ábrázolhatatlan rettenetét csak a háttérben, elmosódva mutatta meg, amely így nem a vásznon, hanem a néző képzeletében teljesedett ki.

Ugyanezt teszi Poppe is, aki a Saul fiához hasonlóan egy konokul előretörtető embert követ, bár az operatőr inkább mellette fut a kézi kamerájával, és nem tapad olyan szorosan a főszereplőjéhez, annak tarkójához, vállához, mint Nemes Jeles László. Kaja (Andrea Berntzen elképesztően erős és természetes alakítása) a húgát szeretné megtalálni, akivel az oslói robbantások után, de még az utoyai támadás előtt összevesztek. Mint Saul, aki Auschwitzban el akarja temetni a fiút, miközben rabtársai lázadni készülnek, Kaja sem azt teszi, ami a kívülálló szemében logikusnak tűnik. Nem bújik el valamilyen fedezék mögé, inkább keresztül-kasul pásztázza az erdőt, az elhagyott sátrakat, és a tengerparti sziklafal zegzugait, ahova behúzódtak a fiatalok. Hasonló a gondolat, mint Nemes Jeles László filmje mögött: Saul szent őrületében az emberség utolsó szikrája csillan fel, amikor a fiú eltemetésével próbálja megőrizni a normalitást, és megadni a végtisztességet egy embernek. Mivel a haláltáborok nem a túlélésről, hanem a tömeges pusztításról szóltak, a film világában a lázadás számít ésszerűtlen tettnek (hiszen bukásra van ítélve), és a szökést akaratlanul is akadályozó Saulé az, ami emberséggel telítődik.

Kaja sem viselkedik racionálisan, de miközben bebóklássza a szigetet a nővérét keresve, a humanitását őrzi meg. Persze dramaturgiai szükségszerűség ez az állandó mozgásban levés, hogy Kaja újabb és újabb szereplőkkel találkozzon, és a film egy tágabb keresztmetszetet rajzolhasson fel az eseményekről. De a film gondolatiságával is szoros összefüggésben van, mert a lány segíteni próbál azokon, akikbe belebotlik. Miközben a szigeten kitör a pánik, és egymás lábát taposva próbálnak menekülni a fiatalok, nyilvánvalóvá válik, hogy a túlélés magányos dolog. Mindenki a saját életét menti, akár a másiké árán is: ha valahol kevés a hely, onnan elhajtják Kaját. Telefonon se tudnak segítséget hívni, mert a térerő gyenge a szigeten. A nyugati társadalom két alappillére, a technológia és a politikai-baráti közösség reped meg és omlik össze: se a gépek, se az emberek nem nyújtanak védőhálót, ha kirobban a világvége.

Poppe viszont azt szögezi le, hogy vannak kivételek, olyan emberek, akik nem a szimpla túlélést helyezik mindenek fölé. Lehet, hogy értelmetlen Kaja küldetése, mert ebben a zűrzavaros szituációban a legjobb szándék is félresiklik, és nem lehet megjósolni, mi vezet a túléléshez, és mi a halálhoz, de Kaja, ugyanúgy, mint Saul, az emberség szikráját tartja életben az embertelen káoszon belül. Akkor is, amikor a sziklafalhoz tapadva egy butácska popslágert énekel egy fiúnak, hogy megnyugtassa, és akkor is, amikor egy meglőtt lányt vigasztal, aki lassan, irtóztatóan lassan meghal a szemünk előtt. Az Utoyának alighanem ez a drámai csúcsa: olyan intim közelségbe hozza az elmúlást, és olyan realisztikusan, gyomorszaggató szomorúsággal tekint a haldoklóra, amelynek a hatása alól lehetetlen kivonni magunkat. Poppe el tudta érni azt, amit Nemes Jeles László az Oscar-díjas filmjében, hogy itt és most, a bőrünkön tapasztaljuk meg a történelmi múlt félhomályába burkolózó borzalmat. És közben az erőteljes szimbólumok használatáról sem mondott le: a lány halálával párhuzamosan felkavargó, vörös jelzőfüst, vagy a rejtőzködés közben a sárba nyomott homlok mind az anyaföldbe való visszatérés gyászát érzékelteti egy elemeltebb szinten.

De ennél is fontosabb, hogy Poppe szembemegy a médiában uralkodó felfogással, és egyszer sem ejti ki filmjében a tömeggyilkos nevét. Az áldozatok akkor még nem tudták, ki támadt rájuk, de ha tudták volna, a rendező valószínűleg akkor is kihagyta volna az ominózus nevet, mert nem akart ingyen reklámot biztosítani egy neonáci terroristának. A sajtó, amely természetéből fakadóan utazik a szenzációhajhász hírekre, akaratlanul is a terroristák kezére játszik: hírnevet és így dicsőséget ad nekik, és továbbterjeszti a félelmet, amit el akarnak ültetni az emberekbe, amikor a lehető legrészletesebben beszámol a támadásokról. Poppe filmjében az elkövető arctalan marad, egy rémisztő körvonal a horizonton. Az Utoya végig az áldozatokkal tart, az ő szenvedésüknek állít emléket, miközben megtagadja, hogy bármilyen szinten is humanizálja a gyilkost. Az Utoya kíméletlen, ugyanakkor kíméletlenül hatásos és átgondolt bravúrmunka. Megnézni erkölcsi kötelesség.

Az Utoya, július 22. a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: