Akik az életemre törnek
Taylor Sheridan legújabb neo-westernje a címlapok helyett a 90-es évek VHS-tékáinak alsó polcaira kívánkozik.
A Sicario, A préri urai írójától, valamint a Wind River író-rendezőjétől joggal várhattunk egy újabb nagy dobást, legújabb rendezése azonban már évtizedekkel ezelőtt sem számított volna nagy durranásnak. Persze a sheridani alapok ott vannak az Akik az életemre törnek alapötletében is: az amerikai határvidékre és a társadalom perifériájára egyszerre kihelyezett alapszituáció, mely szerint a tűzoltó Hannah egy kellemetlen ballépés után egy őrtorony gazdájává válik a montanai vadonban. Azonban szerencsétlenségére a nyugodt pihenés és tépelődés helyett pont belé botlik a könyörtelen bérgyilkosok elöl menekülő nyomozó-könyvelő és fia, így Hannah saját démonai mellett néhány kíméletlen fegyveressel, na meg persze a természettel is kénytelen lesz felvenni a kesztyűt.
Azonban már ez a néhány mondat is sokkal jobb színben festi le az alkotást, mint amilyen valójában – kezdve azzal, hogy Hannah központi figura helyett valójában egy teljesen kihagyható mellékalakja a történetnek. szenvelgése leesik az összképről, de még közreműködése is oly kevés, hogy egy tehetségesebb dramaturg szemrebbenés nélkül ki tudta volna írni. Nehéz volna megcáfolni azt a vádat, hogy a filmvásznon az elmúlt évtizedben csak hébe-hóba látott Angelina Jolie csak a kötelező jócsaj- és sztárfaktor miatt került be a moziba, ugyanis az Akik az életemre törnek annyira ósdi, agyatlanul egysíkú tesztoszteronbomba, hogy leginkább Schwarzenegger vagy Stallone főszerepléséért és egy 30 évvel korábbi bemutatódátumért kiált.
Sheridan egy percig sem palástolja, hogy célközönsége ugyanaz, mint a Jézust, a mama főztjét és a pickup platóján elfogyasztott péntek esti sört kötelezően tartalmazó country-slágereké. És ha belegondolunk, ő tulajdonképpen mindig is az amerikai vidék magukat modern westernhősnek gondoló keménylegényeinek mesélt, csak ami miatt ez eddig nem feltétlenül volt egyértelmű, hogy neo-westernjei (legnagyobb közönségsikerét, a Yellowstone c. sorozatot leszámítva) pont nem az említett réteg, hanem végeredményben mindig az elesettek, kisebbségek, nők és egyéb alulreprezentált csoportok küzdelmére és (legalábbis erkölcsi) diadalára futottak ki. Ugyanakkor az Akik az életemre törnek tökéletes célcsoport-képzését már csak az töri meg, hogy a piszkos munkát jellemzően a nők végzik el a macsó seriff helyett, akik ráadásul egy fekete nővel él házasságban – de ennek ezúttal semmi társadalmi üzenete nincs, puszta ráncfelvarrás a hamisítatlan 90-es évek hangulaton.
Az is sokat elmond a műről, hogy a játékidő végére sem derül ki, hogy pontosan mi volt az eseménysort mozgató politikai szál, ami egy retro akciófilmtől tulajdonképpen cseppet sem idegen, de a Sicarióban drogháború szövevényes összeesküvéseit feltáró Sheridantől igencsak az. Mintha az író-rendező tökéletesen végigvitte volna szokott rutinját, csak éppen teljesen tanácstalanná vált volna, amikor meg kellett volna fogalmaznia, hogy mire is fusson ki legújabb modern-vadnyugati öldökléssorozata.
És szögezzük le: az Akik az életemre törnek fő bűne nem az, hogy nem olyan okos, modern vagy összetett, mint Sheridan eddigi művei, hanem az, hogy még abban sem jeleskedik, amit meg akar valósítani. Természetesen alkotójához méltóan véres és kegyetlen, de akciófilmnek lassú, thrillernek kiszámítható, formailag százszázalékosan tévéfilmes, és még jóízű nosztalgiázásnak is édeskevés.
Valahol beszédes, hogy a produkció hazájában a mozivászon mellett az HBO Max streamingszolgáltatónál debütált, ugyanis tökéletesen illik abba a trendbe, ahogyan ezek az eredetileg prémium tartalmakkal indító platformok mára az ócska kereskedelmi tévézés technológiailag felfejlesztett helyettesítőivé váltak. Az Akik maradtak hamisítatlan töltelékfilm, csak éppen ehhez is elkésett pár évtizedet.
