A mell, és ami mögötte van

|

Trónok harca (Game of Thrones), I-IV. évad, HBO

Érdemes tehát elmerengeni, hogy a kreatív akció- és szexjeleneteken felül még mi egyéb szögezi a nézőt hétről hétre a tévé vagy laptop képernyője elé.

game_of_thrones_s0401_20_-_576

Talán egy tévészériában sem volt ilyen sűrű a meztelenkedés- és agresszió-arány, mint ebben.

Ó, ha az asztalok mesélni tudnának… Ha ugyanis tudnának, bízvást megerősítenék hipotézisemet, mely szerint alig akad közöttük, amely fölött legalább egyszer ne próbált volna meggyőzni egy Trónok harca-néző egy (még) nem Trónok harca-nézőt arról, hogy adjon esélyt a George R. R. Martin fantasy-regényfolyamából adaptált tévésorozatnak. De a hipotézis még nem is ez, hanem, hogy e meggyőzések első öt percének valamely pontján minden bizonnyal elhangzik a leegyszerűsített érvelés, miszerint eleddig talán egy tévészériában sem volt ilyen sűrű a meztelenkedés- és agresszió-arány, mint ebben. Mit ne mondjunk, ez tény és való.

Azonban a(z egyelőre továbbra is adómentes) internetes pornó és lényegében korlátlan mennyiségben elérhető akciófilmek és horrorok korában talán nem árt a fentinél valamelyest megalapozottabban is érvelni egy-egy mű létjogosultsága mellett. (Még ha a méltán népszerű, épp idén fennállása 40. évébe lépett Saturday Night Live varietéshow szellemes élce, mely szerint a Trónok harca egyik írója valójában egy tizenhárom éves kisfiú, igencsak találó poénnak tűnik, lassan három év távlatából is.)

Érdemes tehát elmerengeni, hogy a kreatív akció- és szexjeleneteken felül még mi egyéb szögezi a nézőt hétről hétre a tévé vagy laptop képernyője elé, már-már addiktív módon. Mert hogy ha megnézzük, a Trónok harca a felszín felől közelítve csak afféle prototipikus fantasy-kevercsnek tűnik, középkor-szerű miliővel, kamu földrészekkel, királyokkal, sárkányokkal, zombikkal (és, figyelem, unikális ínyencség: zombi lóval!). Ami azonban a nem éjjel-nappal sárkányos sztorikat bújó befogadókat (ismertebb nevükön: geek-eket) is Trónok-függővé tesz, mégiscsak a műben megfigyelhető karakterépítés és -árnyalás, valamint R. R. Martin minden zsánerkonvenciótól, mi több, általában véve tévésorozat-konvenciótól eltérő, ravasz írói húzásai. Előbbi esetében a sorozatnézőket pár éve hasonló (bár messze nem ekkora tömegben) lázba hozó Battlestar Galactica (Csillagközi romboló) című sci-fivel vonhatunk párhuzamot. Az alapötlet ott is a valóságtól nevetséges mértékig elrugaszkodóan meseinek és pár mondatban összefoglalva komikusan, egyszersmind közhelyesen gagyinak hat (az emberiség és az öntudatra ébredt, emberszabású robotok, bizonyos cylonok véget nem érő harca különböző űrhajókon röpködve, egymásnak lézerfegyverekkel oda-odapörkölgetve), miközben az egyes karakterek, valamint azok kuszán, össze-összefonódó sorsainak kidolgozottsága megdöbbentően komolyra és igényesre sikeredett. Főleg azzal megfűszerezve, hogy a Galactica minden űr-bohóság dacára az utóbbi évek egyik legizgalmasabb politikai drámája volt, a modern értelemben vett diplomáciai és politikai (meg)szokások, taktikák és csatározások bámulatosan izgalmas, üdének és frissnek ható, allegorikus meséje. Épp így van ez a még sokkal jobban megírt Trónok harca esetében is.

0

“… a Trónok harca egyik írója valójában egy tizenhárom éves kisfiú.”

Persze egyszerű volna azzal a mechanizmussal magyarázni a sikert, hogy mivel Martin valóban válogatás nélkül és nagy előszeretettel öldösi meg saját maga teremtette karaktereit, a néző kvázi belezsaroltatik a sorozatnézésbe, hiszen sosem tudhatja, meddig láthatja még hétről hétre egyik vagy másik kedvenc szereplőjét. S az első évad végének nagy csavarja (az egyaránt tíz-tíz részből álló évadokban rendszerint a kilencedik epizódokra tartogatják az írók legfőbb, látvány- és történetcsavarintás terén is értett “tűzijátékaikat”, cserébe viszont általában kiábrándítóan lapos és unalmas évadzárókat prezentálnak) mely meggyőződésem szerint a modernkori televíziózás történetének egyik legnagyobb sokkját hozta el (hogy többé-kevésbé spoilermentesen fogalmazzak: a szemünk előtt bizonyosodott be a más szériák esetében többnyire inkább csak hangzatos lózungnak ható frázis, miszerint valóban bárki meghalhat), tehát az első évad zárlata értelmében a néző valóban, egy pillanatig sem ülhet nyugodt bizonyosságban. A Trónok harcát sosem (vagy legfeljebb talán a tizedik részek esetében) hátradőlve vagy álmoskásan, hanem a fotel karfájára csavarodva, székünk szélén ülve, előre görnyedve és megfeszített vonásokkal nézzük, s ha kedvenc szereplőnk újabb órát élt túl Westerosban, megkönnyebbülten súhajtunk fel az epizód végeztével. Ez pedig valóban (legalább részben) a legjobb értelemben vett, furmányos és ügyes pszichológiai zsarolás.

1

A néző kvázi belezsaroltatik a sorozatnézésbe, hiszen sosem tudhatja, meddig láthatja még hétről hétre kedvenc szereplőjét.

E (részben) zsaroló technika azonban, bár nem is feltétlenül szorul rá, nagyon is védhető. A sűrű és meglepetésszerű főszereplő-halálok ugyanis (bár a történet előrehaladtával egyre komikusabbnak tetszik, hogy a Hét Királyság területén hovatovább senki sem hal természetes halált, feltételezhető, hogy még a Királyvárban elfogyasztott nyúlpecsenyék alapanyagai is valamiféle ördögi csel és merény áldozatává válva kerültek az asztalra) önmagunkon túlmutatva is mondanak valamit az egyszeri befogadónak. Ha ugyanis végigtekintünk a sorozat eddigi halál- és elbukáslistáján, a lehetséges hatalmi (vagy hatalombirtoklásra törő) magatartásformákból egy szinte teljes machiavellista tabló áll össze. Jóformán minden főbb szereplő egyben modellértékű is, miközben (kevés kivétellel) karakteres, markáns személyiségvonásokkal is bírnak, nem válnak pusztán udvari manipulációs technikák és stratégiák kétdimenziós szemléltetőeszközeivé.

6

Szinte teljes machiavellista tabló áll össze.

Hogy hogyan és hányféleképpen buknak el végleg, vagy átmenetileg, s egyes hibáikért vagy éppen rossz helyen, rossz időben levésükért épp mekkora árat kell fizetniük, szinte végtelen spektrumban jelenik meg. Elvégre ugyanúgy nem jár sikerrel a sorozat elején (ravasz írói cselvetéssel) kvázi főszereplőként beállított, feddhetetlen erkölcsű Ned Stark, ahogy (legalábbis jelen állás szerint, a negyedik évad után) a(z erkölcsi) skála másik végpontján elhelyezkedő kurvapecér, a széria egyik leghatásosabb, a ranglétra módszeres megmászásáról szóló monológját is jegyző Kisujj is meglehetősen lassacskán halad azokkal a bizonyos lépcsőfokokkal. Nem vezet sikerre a talán legnagyobb közönségkedvencnek számító Tyrion Lannister briliáns intelligenciája és gyorsan vágó esze, de a totális élvhajhászatba menekülő, semmilyen intrikára sem fogékony Robert Baratheon, vagy a hozzá hasonlóan túlságosan önnön (módfelett szadista és primitív) vágyainak kielégítésével elfoglalt Joffrey király hozzáállása sem. Még a természetfeletti hatalmakkal szövetkező Stannis Baratheon is nagyot koppan (de azután csak részben hallgat el), mikor szektás, gonosz szellemgyilkos füstszörny szülésére is képes papnő-szeretője ide, A Fény Ura, vagy mi a rosseb támogatása oda, nem éppen jelentéktelen hajóflottáját mégis úgy lövik pozdorjává Királyvárnál, mintha pár legohajóvál jött volna vélt és (egyébként, a mindenki más által magasról ignorált jog és erkölcs alapján egyben) valós trónigényét behajtani. De említhetnénk a nagyszerű hadvezérnek bizonyuló Robb Starkot, vagy a már imént utalt (a sorozat egyik legpihentebb agymenésének tűnő, s így inkább – akaratlan – komikus hatást kiváltó) füstakármiszellem által nemes egyszerűséggel ledöfött Renly Baratheont is, ahogy a Robert királyhoz hasonlatosan carpe diem-párti, ám mindezt nem kevés intelligenciával és kiváló harctudással is kombináló, mégis, kielégíthetetlen, büszke bosszúvágyába belebukó Oberyn Martellt is.

3

Leginkább akkor van elemében, mikor a szereplők és a szituációk terén kavargatja a pusztán látszólagos állóvizet.

Mint látható, számos rossz és hibás hatalmi képlettel szembesülünk, még a Trónok harca legvontatottabb és semmitmondóbb szálán veszteglő (egyben talán legunalmasabb, leggyengébben megírt, közhelyes) karaktere, a sorozatbeli Távol-Keleten afféle kistigris országként igen dinamikusan, mégis, évek óta ugyanazon séma mentén fejlődgető birodalmat irányító Daenerys Targaryen sem teljesen eminens trónkövetelő, lévén óriási hadserege nehezen mozgatható, tengeren átkelni képtelen (már ha a néző nem akad fenn azon az aprócska szépséghibán, hogy egy egész földrész dúsgazdag és mindenkinél erősebb hadakkal bíró királynője miért képtelen akár csak lízingelni is pár közepesen nagy teherbírású hajót), népe pedig olyan sok etnikumot és társadalmi csoportot foglal magában (ezek minden, eleve hozott és újonnan megjelenő konfliktusforrásaival együtt), amilyet még a hajdani Jugoszlávia vagy Szovjetunió sem nagyon pipált. Az is igaz persze, hogy az egész tengeren átkeléses dilemma nehezen érthető, ha valakinek van három, a történet dimenziójában nagyjából atomfegyverekkel felérő, telivér sárkánya, amelyek egyetlen rosszul irányzott tüsszentése is képes volna hamuvá perzselni a teljes Hét Királyságot, így, mondhatnánk, s mondjuk is, seregre sincs sok szükség, hajókra és azokon átkelő harcosokra pedig végképp érthetetlen, minek pazarolni a nézők idejét és energiáját. Nem is véletlen, hogy a South Park Trónok harca-paródiájában (melynek egy egész trilógiát szentelt a kultikus rajzfilmsorozat) a két, talán legviccesebben és hangsúlyosabban kikarikírozott eredeti történetszál az ugyancsak sok unalmas és kiszámítható percet szerző Éjjeli Őrségé mellett épp a folyton “már majdnem megérkező” sárkányoké, illetve az írók döbbenetesen ügyetlenül leplezett, ezzel kapcsolatos időhúzása volt.

4

Anélkül mondanak valami mélyen bölcset mindenkori életünkről is, hogy görcsösen, izzadva erőlködnének bármiféle mélyenszántót letuszkolni a torkunkon.

Az eddig említettek mellett a sorozat másik komoly vonzerejének (a többnyire nagyon jó színészi játék és rendezés, valamint az elképesztően gazdag és kreatív képi világ mellett) a szereplők vonzerejének relativitása tekinthető. Hogy ne vesszünk el a föntihez hasonlóan részletes, mégis, messze nem a teljesség igényével megalkotott felsorolásokban, egyetlen jellemző példát hoznék csak. A történet elején (lényegében a teljes első évad során) nagyjából első számú rosszfiúnak megismert, király- és (szándéka szerint) gyermekgyilkos, nővérével vérfertőző, titkos viszonyt folytató, alattomos, sunyi gazemberről, a gonosz szőke herceg archetípusáról, Jaime Lannisterről ki gondolná, hogy egy-másfél évad leforgása alatt kedvelt szereplőink közé kerül? Az ilyen lehetetlennek látszó küldetések mestere George R.R. Martin, akinek adott esetben pár perc alatt is sikerülhet egy-egy elvetemültnek látszó karakterének (megfelelő társaságba, szituációba vagy morális dilemmába helyezve őt) odáig nem vagy nem igazán látszó emberi oldalát is megmutatni. Márpedig a Trónok harca szabályosan hemzseg az ilyen perspektívaváltásoktól, melyeknek köszönhetően a szereplők többsége a rokonszenves és az ellenszenves közötti skálán valamiféle köztes szürke zónába kerül, amelyen belül azonban folyamatosan ide-oda csúszkál a megítélésük. S így Martin nemcsak a vulgár irodalomértés által Jókai-hősöknek gúnyolt, tisztán jó és tisztán rossz vonásokból álló, kiszámítható jellemektől kíméli meg befogadóit, hanem a kontextus kérdésére is hatásosan rávilágít: minden csak annak függvénye, hogy honnan nézünk egy történetet. Még akár az is, hogy az ez idáig végig kisebb-nagyobb személyes gyarlóságaik ellenére is kiköpött jellemgrófok és becsületbajnokok gyülekezetének tűnő (a sztorit kvázi főszereplőkként kezdő) Stark-család tagjai sem feltétlenül tűnnének olyan ellenállhatatlanul megnyerőnek és megigazulásra érdemesnek, ha mondjuk, teszem azt, a (részben a Starkok által is trónfosztott) Targaryen-család szemszögéből kezdjük szemlélni a történetet, pár évtizeddel korábbi kezdőponttal.

Mindez, az egyszerre minket, befogadókat is vastagon manipuláló, közben egyszersmind a magával a bármiféle történetmondással elhagyhatatlanul együtt járó manipulációra figyelmünket föl is hívó technikával a sorozat készítői anélkül mondanak valami mélyen bölcset tulajdon mindenkori életünkről is, hogy görcsösen, izzadva erőlködnének bármiféle mélyenszántót letuszkolni a torkunkon. S bár az, hogy úgy általában minden relatív, önmagában még nem valami nagy truváj, ahhoz pont elég, amennyit egy átlagos, széles közönségrétegnek készülő, sárkányos-zombis televíziós sorozat “úgy általában” átadhat a nézőknek, afféle önmagán túlmutató jelenség gyanánt.

5

A negyedik széria zárlata, melyben a szereplők többsége útra kel, a lehető legjobb felütésként szolgál az ötödik szezonhoz.

S bár már legalább harmadik alkalommal teszek megjegyzést az egyes évadok záró epizódjainak lapos és vontatott mivoltára (melyek között, egyébként, pont a legutóbbi, a negyediké volt a legkevésbé lapos és vontatott), figyelembe véve, hogy Martin valóban (még az érezhetően a sorozat csöcsfaktorát növelni hivatott meztelen jeleneteken és a legtöbbször valóban sokkoló brutalitású és kreativitású fizikai erőszak-ábrázolásokon felül) leginkább akkor van elemében, mikor a szereplők és a szituációk terén kavargatja a pusztán látszólagos állóvizet, a negyedik széria zárlata, melyben a szereplők többsége ide-oda-amoda útra kel, a lehető legjobb reményű felütésként szolgál az ötödik szezonhoz, sok izgalmat és várható sokkot ígérve.

Aki pedig most (tegyük föl) kedvet kapva azon aggódna, hogy miképp is lehet ilyen rövid ideig, amennyi a friss évad kezdetéig hátra van, behoznia mindazt, amiből eddig kimaradt, nos, mindezen lelkes aspiránsok számára van egy jó és egy rossz hírem. A kettő egy és ugyanaz, nevezetesen, hogyha belevágnak, a következő két-három-négy (kinek mennyi) napra már ne tervezzenek más programot, úgysem lesznek képesek elmozdulni a képernyő elől.

head

CÍMKÉK: