A tengernél (By The Sea)
Angelina Jolie művészfilmet rendez. Legalábbis a szándéka szerint. Hetvenes évekbeli európai művészfilmet. Csak épp az hiányzik belőle, amitől a By The Sea valóban művészfilm lehetne.
(spoilert tartalmaz!)
Jolie filmje hosszúra nyújtott, keserves szerelmi vallomás a férjéhez
Angelina Jolie nem lett jobb színész. Rosszabb se. Ugyanolyan görcsös, mint eddig. Rendezőként már többször is bemutatkozott, jó közepes, forgatókönyvíróként pedig, A tengernél című film tanúsága szerint, nem bonyolódik bele a történet mélyrétegeibe.
Ennek ellenére művészfilmet rendez. Legalábbis a szándéka szerint. Hetvenes évekbeli európai művészfilmet. (Genetikusan lehet rá hajlandósága, hisz az édesanyja európai művész volt.) Csak épp az hiányzik belőle, amitől a By The Sea valóban művészfilm lehetne. Ha már mindenáron azt erőlteti. A bonyolult alkotói aktus, amely valami módon (mondjuk, egy posztmodern gesztussal) idézőjelbe teszi az európai filmtől kölcsönzött sémákat, miközben létrehoz egy eredeti, csak rá jellemző, egyedi formanyelvet. Ily módon Angie inkább csak másol. Lassúságot, monotóniát, fáradt szépséget, mindenre rátelepedő szplínt.
Lebutítja az európai művészfilmet.
Nosztalgikusan hozzákeveri a hetvenes évek elegáns divatlapjainak képi világát, plusz a saját sztereotípiáit. És szenved magától. Ehhez a zsigeri szenvedéshez olyan történetet konstruál, amelyben megmutathatja a valódi félelmeit.
Megtudjuk például, milyen az, ha egy férfi szeret
A New York-i író, Roland és az egykori táncosnő, Vanessa (Nessa, Ness) megfáradt kapcsolata egy sziklás tengerparton kezdi kilehelni a lelkét. Ők ketten azok, akik a tengerbe nyúló kis francia falu szomorú szépségű kulisszái közé elhozzák az amerikai luxust és a szép tárgyak közé rejtett félelmeiket. Az író (Brad Pitt) alkotói válsággal küzd, valamint súlyos alkoholista. (E két tény viszonya sem túl eredeti. Egyenesen következik egyik a másikból vagy éppen fordítva.) Vanessa, a feleség pedig mélabús gyógyszerfüggő. Valami lappang kettejük között.
Egy kimondatlan titok, amely egyre csak növeli a közöttük lévő szakadékot. Nem érdemes találgatni, az, amire elsőre gondolunk. (…és itt jön a spoiler.) Vanessa meddősége, amely a történet vége felé derül ki és bátran mondhatjuk, nem ad hozzá semmi pluszt.
Van tehát egy gyógyszerfüggő-alkoholfüggő házaspár, akik már meglévő szenvedélyüket meglehetősen váratlanul egy harmadikra cserélik. A szállodaszoba falába vájt lyukon keresztül figyelik a szomszéd nászutas párt. (A lukkal egyébként sok a gond, meglehetősen irreális. Ők észreveszik a falon, a szomszédok nem, és mintha a hangok is csak egy irányba terjednének.) Majd miután fölfedezik magukban a leskelődés szenvedélyét, szép lassan kezdenek egymásra hangolódni. Megmerevedett pillanatokat látunk a fürdőszobában, a szálloda teraszán, a régi szabású franciaágyon, a háttérben pedig hullámzanak a végtelen tenger végtelen lassú hullámai. Haladunk előre, gondoljuk, de mintha alig mozdulna valami.
Jolie filmje szenvelgős, lassú hullámzás az időben. Erős látványú állóképek sorozata.
A legsokatmondóbb mozzanata, ahogy a színésznő a saját szépségét mutatja. A szépségben a nem szépet, a rútságban az elesettséget. Azt a belső képet, ahogy a világ legszebb nője alkalmasint látja magát. Fölhúzott vállal, ormótlan lábfejjel, véznácska vádlival. Élő bábura festve. Nem tud nevetni, nem tud sírni igazán, képtelen fölszabadulni a filmvásznon. Akár kezdhetünk is gyanakodni, hogy főhősnő szplínje nem csupán fikció. Nem Vanessa (Nessa, Ness) búskomorsága ez itt, hanem az őt kitaláló íróé.
Modern gyónás a hetvenes évek kulisszái között.
Mi végre mindez? Jolie filmje tulajdonképpen nem más, mint hosszúra nyújtott, keserves szerelmi vallomás a férjéhez. Brad Pitt pedig e – forgatókönyvírói – vallomást színészi játékkal jutalmazza. Köszönhetően neki, megtudjuk például, milyen az, ha egy férfi szeret. Mélyen szeret. Ahogy zavartan megpördíti a poharát, mikor a feleségéről kérdezik, majd félrészeg őszinteséggel halványan elmosolyodik. Ha filmes mértékegységben mérjük, egy filmre ennyi akár elég is.
Szenvelgős, lassú hullámzás az időben
Közben a történet szépeleg, szókimondása látszat, alig-alig csillan meg valami mélység. Előbb-utóbb mégis azt kezdjük érezni, hogy Jolie – írói/rendezői/színésznői – sutasága nem más, mint a nyugati civilizáció pszichés elesettsége. Maga Jolie úgy közlekedik a vásznon, akár egy zombi. (Úgy is van sminkelve.) …Akár egy halott. Még az is lehet, hogy a harmadik évezred hajnalát kutatva valaki (gép, ember, földönkívüli) előveszi ezt az álmatag mozgóképet, s azt fogja mondani, micsoda zseniális mű! Így haltak meg a haláluk előtt a nyugati kultúra jobb sorsra érdemes egyedei.
Forgalmazó: UIP-Dunafilm
