Elsinkófált lehetőség

|

A Kör

Rémes látni ezt a tömegpszichózist, ahogy mindenki elhiszi ezt a tech-diktatúrát. A film a totális megfigyelés, az algoritmusok és a Big Data működtetőinek modelltörténete.

Tom Hanks

Mérges voltam, mert a film napjaink egyik legveszélyesebb gondjába botlott, ki is teregette néhány tünetét, veszélyeit, aztán a mozi végén azt mondták, hogy igaz ugyan, hogy… de mennyi szép dolog lehet még belőle. Pontosabban: Emma Watson mondja a film végén a rendező (James Ponsoldt) utasítására. Gyávaságból elszalasztott egy komoly kritikai szemlézést.

De hadd megyek sorjába. A film a totális megfigyelés, az algoritmusok és a Big Data működtetőinek modelltörténete, és Dave Eggers 2013-as nagy vitákat kavaró szatírájára épül. Ő bátrabb volt: nekiment a Szilícium Völgy óriás cégeinek, meg a titkos adatgyűjtés jogellenes machinációinak, miközben megjósolta azt, amiben már ma élünk. A magánszféra felszámolását, a politika függését az internetet működtető óriáscégektől. Kicsit lazán, kicsit szatirizálva, de a témát illetően hót-komolyan. A film, mint említettem, bátortalanabb, de azért pár dolog kiderül e cégek törekvéséből: a privát szféra kirablásának technikáiról. Már a film elején szemétkednek: az okostelkóval készült lejárató fotókkal cikizik egymást, aztán kirakják a netre (nálunk is volt az ilyesmiből öngyilkosság). De feltalálják a fejekben-lelkekben turkáló „őrszemet” is, és később már az is közhely, hogy mindenki „megosztja” ki-mit sugdos az ágyban szerelmének. (Hely, idő, baráti köre rögzítve.)

Egy frissen diplomázott lány (Mae: Emma Watson) ebbe a high-tech gigacégbe kerül, egy óriási kiterjedésű (nagyrészt zárt és titkos) vállalatba – ennek neve a címadó: Kör. Ám ez a cég feltűnően hasonlít a Facebook-Google birodalomhoz: merthogy fő törekvése, hogy az emberek titkait kutassa ki, tegye közkincsé – elsőként a vállalat munkatársainál, majd pedig a politikusoknál, végül a nemzetek tagjainál is. Sőt irányítsa a választásokat is. Vagyis: szüntesse meg a privát és publikus szféra közti különbséget, mert szerintük a magántitok=lopás, a „megosztás”=boldogság. Cserébe persze adnak is valamit. Mae apja súlyos beteg, a cég bevonja őt is egészségprogramjába, cserébe persze a család minden titkát publikussá teszik: náluk is felszerelnek néhány „őrszemet” (videót), ami minden ténykedésüket figyeli.

Mae-t elkapja a lelkesedés, élen jár a magántitkok felszámolását célzó törekvés megvalósításában. Ám jön a malőr: egyik éjszakai kajakozás alkalmával – egyetlen „privát” szórakozása – felborul a csónakja és egy helikopter menti meg. Mert, hogy – bár nem tudott róla – többszörösen figyelve volt, rendőrök, mentősök, tulajok látták, hogy bajban van és ezért jöttek segíteni. Megmenekül, amiért viszont Mae-nek keményen kell fizetnie: kiültetik a pódiumra, ahol be kell vallania, hogy a kajakozás élményét nem osztotta meg társaival – ami a cégnél halálos bűn. Ezért aztán – önbüntetésként? – vállalja, hogy ő maga legyen az első, aki egy minden mozdulatát figyelő kis „őrszemet” tűz magára – a kollégák ujjongó tapsaitól kísérve. (Nekik is kötelező lesz ezt viselni – istenem, ne hagyj el: a tömeg boldogan lesz saját spionja.)

Rémes látni ezt a tömegpszichózist, ahogy mindenki elhiszi ezt a tech-diktatúrát. Nem is a főnök (Bailey: Tom Hanks) diktálja ezt az egymást kukkolást, bár persze ő találja ki. De ő csak arra épít, hogy a tömeg imádja ezt az „egy a parancs-egy a végrehajtás” állapotot. És bejön neki – rémes. Ez már nem disztópia – ez már a mai valóság küszöbe.

Persze van, akit nem vakít el a tömegpszichózis, aki átlátja, hogy itt egy high-tech diktatúra van épülőben: egy alkalmi haver odáig megy, hogy beavatja a lányt a főnökség titkaiba: a kifigyelt adatokat nemcsak szerteszórják a világ kör-tagja közt, de üzletelnek is velük. Mae közeli barátja – tán egykori szerelme (Mercer: Ellar Coltrane) – figyelmezteti a lányt, hogy ne kövesse a cég diktátumát, hogy ez veszélyes az emberiség számára, ő ezért is utálja ezt a megfigyelősdis, adatrögzítős őrületet. És látjuk is az abszurd helyzeteket: az egymást figyelés odáig fajul, hogy Mae és barátnője csak a klotyón tudnak pár őszinte szót váltani – ott pár percre lekapcsol a kukkoló-kütyü.

De jönnek vadabb rémségek. Mae-t, arra kényszeríti a közvélemény, hogy egy un. „kereső kütyüt” – amivel bárkit fel lehet kutatni a világban – saját volt szerelme ellen fordítson. A fiú ugyanis kiszáll a Körből, természetes, nem-feljelentős életet akar élni. Ami a kör-világban – maga a bűn. Mae beindítja a keresést, a srácot üldözni kezdik, terepjárók majd drónok akarják elfogni, csak hogy bizonyítsák a kütyü tökéletességét (bárkit-bárhol el tudnak vele kapni). A hajsza vége, hogy a srác lezuhan a szakadékba: itt van a könyv és a film fordulópontja: ez az új rendszer – sok előnye mellett – emberpusztító lehetőségeket is hordoz, vigyázat, emberek! Amiért viszont zabos vagyok: pont ezen a ponton puhítja fel a film a sztorit, és a „társas média” negatív hatásának ábrázolását. Emma Watson záró szövege: igaz, hogy egy ember meghalt e rendszer miatt – sebaj, a jövő mégis szép és reményteli.

Na, ez volt az a pont, amikor bosszús lettem. Mert a film háromnegyed részénél azt éreztem, hogy kritikus szatírája a tízes körbe talált. A film nem mer tovább menni szatírájával, nagy ívben kitér e pesszimista disztópia elől, és Emma Watson szokvány-amerikai optimizmusával söpri le a digitális diktatúra rendszerének sejtetését. Azért merem ezt írni, mert közben megjelent Zuckerberg kiáltványa, amiben azt sejteti, hogy ha a Föld népességének többsége Facebook-rajongó lesz, akkor beindulhat a szép új világ.

Tom Hanks (a Kör főnöke) kellemes, mosolygós diktátort hoz, Emma Watson (a Harry Potter sorozatból) felnőtt színésznő lett, igaz, csak egy arca van a filmben, de azzal majdnem jól tud bánni.

A Kör. Amerikai film. Rendezte: James Ponsoldt. Forgalmazza a Big Bang Média

A Kör a Magyar Film Adatbázison

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: