A kolumbiai Keresztapa

|

Az átkelés madarai

Az átkelés madarai tudatalattinkba csúszó képekkel mesél arról, hogyan sarjadt ki a kolumbiai drogbiznisz jóval azelőtt, hogy Pablo Escobar színre lépett.

Ciro Guerra neve jól cseng a cinefilek körében. Három éve az Amazonas mélyére vezető, pszichedelikus road movie-t rendezett ember és természet, nyugati és bennszülött kultúra találkozásáról. A kígyó ölelése lassan hömpölygő, grandiózus történetében a fehér ember által eltiport őslakos kultúra villant fel olyan művészi erővel és hitellel, ami Guerrának nevet és elismerést, Kolumbiának pedig az ország az első Oscar-jelölését hozta.

Guerra most sem távolodott messze A kígyó ölelésének témájától, a nyugati és az őslakos kultúra, a kapitalizmus és a természeti civilizációk egymást romboló kölcsönhatásától, de egészen eredeti ötlettel folytatta azt. A rendező ezúttal a kolumbiai drogkereskedelem őskorába, a hatvanas évekbe repít vissza, amikor az ország északi részén élő indián törzsek üzletelni kezdtek az amerikaiakkal. Kolumbiáról a legtöbb embernek Escobar neve ugrik be elsőre, pláne a Netflix nagysikerű tévésorozata óta, Guerra azonban visszatekeri az időt, hogy megtalálja az origóját annak a folyamatnak, amikor a drogkereskedelem megmételyezte a kolumbiai társadalmat és negatív sztereotípiaként egy egész országra rásütötte a billogját.

Az átkelés madarai a wayuu indián törzs életébe avat be, akik szigorú hagyományok szerint élnek. Egy előkelő családba szeretne beházasodni Rapayet, a tehetséges kereskedő, a termetes hozományt pedig csak úgy tudja előteremteni, ha több kilónyi vadfüvet értékesít az amerikai békehadtest arrafelé állomásozó katonáinak. Gyorsan és szinte észrevehetetlenül csúszunk bele a kolumbiai Keresztapa-történetbe, amelyben ugyanúgy a család a legfontosabb érték, a másik maffiózófamília a legvérmesebb rivális, és a tradíciótól való elszakadás a legnagyobb hübrisz, mint az olasz-amerikai gengszterek kötelékében.

Ha Guerra, aki producerével és egykori feleségével, Cristina Gallegóval rendezte Az átkelés madarait, csak annyit tenne, hogy helyi ízekkel fűszerezi az évszázados gengsztersémát, a felemelkedés, az értékvesztés, és a kötelező bukás történetét, már azzal is lekenyerezné sokat látott nézőit. Hiszen izgalmasabb amerikai nagyváros helyett a kolumbiai sivatagban nézni a lőporos konfliktusokat, és a hagyományból fakadó eltéréseket. Hogy az indián gengszterek a függőágyból kelnek ki pisztollyal, ha betörőt sejtenek az ajtónál, a halottakat kétszer temetik el, és megölt emberhez nem érnek, mert akkor örökké rájuk tapadna a szelleme. Guerra ezt a spirituálisra fogékony világot a képi világban is megfesti, és nem csak a címbe is beemelt madarak szimbolikusnak gondolt megjelenítésével, hanem például úgy is, hogy a gyilkosság mindig képen kívül történik, és nézőként mi már csak a hullával, az elpárolgott élettel szembesülünk.

Az átkelés madarai azonban a gengszterséma megvariálásánál jóval többet ér el, amikor A kígyó ölelése nyomában haladva megint arról beszél, hogyan erjeszti meg a kívülről érkező hatás a tradicionális közösségeket. Nem a fehér emberre mutogató tanmesét látunk, hanem a wayuu indiánok szemszögéből elmesélt bukástörténetet, amelyben a fegyveres konfliktusokat nagymértékben befolyásolják a törzsi hagyományok. Hogy a wayuuk nem akarnak együtt dolgozni a kívülről érkezettekkel, az alujákkal, hogy a rítusnak nemcsak a lánykérésben, de a családok tárgyalásában is megvan a maga szerepe (a legjobb állás láthatólag a közvetítőké, akik védettséget élveznek és kusturicás napszemüvegben vonulhatnak).

A kígyó ölelése hipnotikus fekete-fehérje után Az átkelés madarai túlcsorduló színekkel telítődik, a vérvörös, lebegő lányruha ugyanolyan fontos szimbólummá lép elő, mint a jósláshoz használt madárfajok. Persze csak addig, amíg a szellemek cserben nem hagyják a wayuu törzset, mert egyre messzebb távolodnak attól az életformától, amelyben még összhangban éltek a természettel. A film legizgalmasabb konfliktusa nem is az egymással versengő családok között, hanem házon belül alakul ki, a családfő Rapayet és a matriárka Ursula között. Rapayet a józan észt képviseli, Ursula a tradíciót, és a kettő egészen eredeti módon kerül ütközésbe, amikor a wayuuk kódja szerint a férfinak öngyilkos küldetésbe kéne fognia csak azért, hogy megőrizze a család becsületét.

Az átkelés madarai feszült patthelyzetet vázol, amelyben sem a megfontolt stratéga, sem az elszánt hagyománytisztelő nem tud helyesen cselekedni. Guerráék tágas, az indiánokat mégis agyonnyomó képekkel idézik elő azt a baljós hangulatot, amelyből sejthetjük, a gyorsan jött meggazdagodással, a feltámadó viszállyal és az önmagával konfliktusba kerülő tradícióval gyorsan el is fog párologni a család szerencséje. A kolumbiai film nem reformálja meg a gengszterfilm műfaját, de érdekes színekkel gazdagítja. Bár Guerra idén lecsúszott az Oscar-jelölésről, ez mit sem csorbít az érdemein: a Bolti tolvajok mellett az év első igazán fontos filmjével van dolgunk.

Az átkelés madarai a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: