A Kolibri projekt
Lehet izgalmas egy film, amely a magas frekvenciás kereskedelemről szól, és azért fúrnak benne át Amerikán egy alagutat, hogy egyetlen milliszekundummal gyorsabban tőzsdézzenek? A kérdés költői, de a válasz nem olyan egyszerű.
Salma Hayek
Pontosabban: kettős. Igen is meg nem is. Mondhatjuk, hogy manapság divatja van a tőzsdézésről szóló filmeknek: elkészült a Tőzsdecápák folytatása, a Wall Street farkasa kultfilm lett, A nagy dobás Oscart ért. Az érdeklődés nyilvánvalóan a gazdasági világválságból fakad, az emberek meg akarják érteni, miért ment tönkre egy csapásra az életük, kíváncsiak, kinek és miként vannak kiszolgáltatva. Aki tőzsdézik Hollywoodban, annak viszont szórakoztatnia kell, különben a bonyolult pénzügyi machinációk untatni fogják az embert, és az unalom a hollywoodi mozi halála. Ezért rendezett szatírát a témáról Scorsesétől (Wall Street farkasa) Adam McKayig (A nagy dobás) szinte mindenki, és ezért próbálkozott valami hasonlóval most a kanadai Kim Nguyen is.
Biztosat viszont nem tudunk állítani A háború sámánjával Oscart nyert rendező szándékairól, mert A Kolibri projektnek kicsit zavaros a hangneme: akad itt thrilleres feszültség, melodrámai halálos betegség, és egy rajzfilmfigurák közül kivágott főgonosz is. Ráadásul olyan hatást kelt a film, mintha igaz történet lenne: két, másodgenerációs orosz bevándorló, Vinny és Anton Zaleski elhatározza, hogy keresztülfúr fél Amerikán, hogy optikai kábelt fektessenek Kansastől New Yorkig, és fél milliszekundumot ráverjenek a tőzsdei kompetenciára. Manapság nem brókerek, hanem számítógépek kereskednek helyettünk, automatizált programok adják és veszik a részvényeket, és ha előbb kapják meg az információt az aktuális árfolyamokról, azzal hosszú távon dollármilliókat kaszálhatnak. Ezt hívják magas frekvenciás kereskedelemnek, és ezért fektetnek súlyos pénzeket a cégek abba, hogy fejlesszék az adatátviteli sebességüket.
Zaleskiék terve tehát észszerű, csak a kivitelezése abszurd. Ilyenformán A Kolibri projekt azon filmek sorába illeszkedik, amelyek abszurd őrületként festik elénk az amerikai álmot, a meggazdagodás vágyát, amibe csak belerokkanni lehet. A két unokatestvérnek nincs más vágya, mint vagyonokat felhalmozni, és abból békésen éldegélni. Kettejük közül Anton a zseni, Vinny pedig a vállalkozó, akibe apja csepegtette el a becsvágyat, és a gondolatot, hogy ha nem ér el valami nagy dolgot az életében, akkor az az élet egy fabatkát sem ér. Ő pedig hegyeken és tavakon, nemzeti parkon és vallási területen is átfúrna, hogy legyűrje előző főnöküket, a végig a nyomukban lihegő, a magukkal vitt számítógépes kódok miatt börtönnel fenyegető Eva Torrest (Salma Hayek), és még az sem tudja eltántorítani a céljától, ha halálos beteg lesz.
A vállalkozás annyira ambiciózus és annyira őrült, hogy akár igaz is lehetne – de nem az. Kim Nguyen végzett ugyan előkutatásokat, és hallott történeteket arról, hogyan próbáltak rövidebb-hosszabb optikai kábelekkel gyorsítani vállalkozók az adatforgalmukon, de ilyen grandiózus vállalkozásba senki nem fogott. A realista gúnya, az órára-percre pontosan kiírt idő, a szinte dokumentarista fényképezés mind azt szolgálja, hogy elhitesse velünk: mindez tényleg megtörtént. És A Kolibri projekt erénye, hogy amíg nem keresünk rá a mozi után, elhisszük, hogy valós történetet láttunk, amitől a film is nagyobb fajsúlyt kap.
Hátránya viszont, hogy Nguyennek nem volt olyan élénk a fantáziája, mint máskor az életnek szokott lenni. Vagyis az alapötleten felül, ami tényleg látványos – azaz filmre illően vizuális – metaforája annak, hogyan zabálja fel az embert a gyomorrákos amerikai álom, és mennyire abszurd alapon működik a globális kapitalizmus, már nem tudta meglepő csavarokkal, izgalmasan kiszínezett figurákkal feltölteni a történetét. A tanulság kimerül annyiban, hogy a minél gyorsabb technológia nem összeköti, hanem elválasztja az embereket, és a tőzsdeipari machinációkban csak egyetlen elemről feledkeznek meg: magáról a termelőről, ami miatt ötven év múlva megint össze fog dőlni a rendszer.
Az sem segít, hogy A Kolibri projekt rendkívül sok zsánerbe belekap, de egyiket se viszi végig következetesen, az FBI-jal fenyegetőző Salma Hayek mint exfőnök csak belengeti, de nem teljesíti ki a thrilleres feszültséget, a kapitalizmuskritika pedig sosem fordul át olyan csípős szatírába, mint A nagy dobás vagy A Wall Street farkasa esetében. Nguyen ugyanis azt szeretné, ha szimpatizálnánk pénzhajhász figuráival, de azokat olyan üres motivációk mozgatják, hogy ez közel lehetetlen kérés. Ha pedig nem invesztál érzelmileg a néző a karakterekbe, a dráma sem fogja elkapni akkora svunggal.
Ettől még nem lesz rossz film A Kolibri projekt, de nem is emelkedik ki a megbízható kikapcsolódást nyújtó középszerből. Amiért leginkább érdemes megnézni, az a szokott félisten szerepeivel szakító Alexander Skarsgård, aki volt már kockahasú Tarzan és csábító vámpír is, most viszont megkopaszodott, görbe tartású programozó zseniként játssza az Esőembert. Moziaspergeres, vagyis furcsákat mondó, különc matekgéniusz, akiben Skarsgård a nyilvánvaló előképek ellenére megtalálja az egyéni hangot. Ha az egész film olyan emlékezetesre sikerült volna, mint az ő alakítása, szemernyi gond se lenne A Kolibri projekttel.
A Kolibri projekt a Magyar Filmadatbázison
