Már Stephen King valóságában élünk

|

A kívülálló

„A gyilkosság nem ragályos. Az nem egy vírus.” Vagy mégis? A kívülállóban mintha karcolással terjedne a gyilkolási ösztön, de Stephen King sorozata nem csak emiatt tűnt sokáig a járványidőszak friss klasszikusának.

Ben Mendelsohn

„Úgy látszik, ennek az évnek a forgatókönyvét Stephen King írja.” Nagy utat járt be a neten a vicc, amely Stephen King horroruniverzuma és a koronavírus sújtotta világunk között talált párhuzamot. Mintha hirtelen a Végítéletbe csöppentünk volna, amelyben egy katonai laborban kifejlesztett vírus szabadul el és tarolja le a világot. Jelenleg mi is egy mikroszkopikus gonosszal hadakozunk, és az alapérzetünk is hasonló: a világ kifordult a megszokott helyéből, a láthatatlan fenyegetés bármelyik sarkon lecsaphat ránk, és ebből a nyomasztó rémálomból csak az összekapaszkodás, a King-rémekkel szemben rendre hatásos közös fellépés ránthat ki minket.

Nem csoda, hogy ebben az apokaliptikus Zeitgeistben az HBO új sikersorozata lett A kívülálló, amely a realista detektívtörténetek és a természetfeletti horror hagyományát igyekezett közös nevezőre hozni. Az alaphelyzet különösen izgalmas: a rendőrségnek cáfolhatatlan bizonyítéka van rá, hogy a kisvárosi baseballedző megölt és megerőszakolt egy kisfiút, a gyanúsított viszont tökéletes alibivel rendelkezik, hogy a gyilkosság napján még csak a közelében sem járt a városnak, ahol a bűntény történt. Jason Bateman, aki nemcsak az edzőt játssza, hanem az első két részt rendezte is, mesterien építi fel a megoldhatatlannak látszó rejtélyt. A hideg, művészi kompozíciók, a lassan begyúló feszültség, és már az elején is bő kézzel adagolt, meglepő fordulatok miatt úgy tűnt, A kívülállóval új klasszikust avathat az HBO.

Hogy végül mégsem így lett, az – utólag már látszik – kódolva volt a felütésben. A kívülálló azt ígérte, hogy egy lehetetlen helyzetet fog megoldani, hogy egy csavaros krimit mutat nekünk, amelyben a megismerés alapvető korlátaiba ütközünk bele, és a műfaj sablonjait felülírják az élet megmagyarázhatatlan rejtélyei. Ez így is történt, de aztán Stephen King ráfogta az egészet a mumusra. Kiderült, hogy soha nem volt itt semmiféle ellentmondás, csak egy alakváltó, gyerekevő szörny – ismerős, ugye?

A krimi így nem a gyilkosság megoldására, hanem a szörny leleplezésére irányult. Az volt a tét, hogy el tudja-e fogadni a racionális nyomozó a természetfeletti gonosz létezését. Stephen Kinget az érdekelte, mit kezd az ember az élet megmagyarázhatatlan eseményeivel, milyen válaszokat ad rá, milyen életstratégiákat alakít ki, hogy kezelje azokat a történéseket, amelyek felett nincs hatalma. És ennek csak egyik, és korántsem a leghorrorisztikusabb oldala egy mitikus szörny felbukkanása: a sorozat szereplőit a gyász roppantja össze, a fiát elvesztő detektív és a férjét gyászoló edzőfeleség ugyanúgy valami felfoghatatlan hiánnyal viaskodik, és amikor ezt a mélységet a maga távolságtartó, vagy mondjuk úgy, hűsen érzelmes stílusában körül tudja tapogatni a sorozat, az tényleg hátborzongató érzés.

A nyomozást viszont egy ponton túl agyonvágja az, hogy túlszalad a hihetőség határán. Nem azzal, hogy a mumust lépteti fel gonoszként, mert egy idő után elfogadjuk, hogy ennek a világnak ezek a játékszabályai. Sokkal inkább az a hihetetlen (és hiteltelen), hogy a nyomozók egész csoportja kezd el hinni a szörny létezésében, és amikor a hősünk mellé felfogadott, aspergeres magánnyomozó (Holly Gibney) azt mondja az eligazításon, hogy meggyőződése, hogy a Sátán vagy valami olyasmi ügyködik itt, csak egyvalaki háborodik fel. A többiek magukba szívják, és szép lassan megemésztik az információkat, majd a nyomozásukat is a természetfeletti logikája alapján folytatják. S mivel nem egy csapat kölyökről van szó, akiknek élénk fantáziája, rémlátási képességei miatt még egy gyerekevő bohóc is sokkal plauzibilisebbnek tűnik (Az), A kívülálló azt kockáztatja, hogy egy ponton túl elengedjük az addig szoros azonosulást, és mi is kívülállóként nézzük a nyomozás hátralévő szakaszát.

Ben Mendelsohn és Cynthia Erivo

Ezért kárpótolhatna egy olyan ikonikus szörny, amilyen Pennywise volt az Azban, de A kívülálló ilyesmivel nem tud szolgálni. Az áldozatai alakját felvevő és az ő nevükben gyilkoló szörny a végén meglepően gyenge ellenfélnek bizonyul: a sorozat nagy fináléja sokaknak csalódást okozott. Persze érezni, hogy Stephen King változtatott a szokásos ügymeneten, mert a szörnnyel nem szembeszállni volt az igazán nehéz, hanem elhinni, hogy létezik, de ezzel együtt is a sorozat (vagy a regény) gyengeségének tűnik, hogy a nagybetűs gonosz nem mozgatja meg a fantáziánkat, nem költözik át a képernyőről a rémálmainkba. Még akkor sem, ha munkamódszere kifejezetten aktuális, hiszen karcolással fertőzi meg a kiszemelt áldozatát, akinek fel akarja venni az alakját, az agykontrollal irányított embereinek nyakán pedig fekélyes kelések dagadoznak, mintha csak egy rosszindulatú vírus fertőzné az emberiséget.

Ha beszélhetünk valamiféle bravúrról A kívülálló kapcsán, az az, hogy mindezek ellenére végig fenn tudja tartani az érdeklődést, a sorozat a lassú tempója ellenére sem válik unalmassá. Köszönhető ez a biztos kezű rendezésnek, de még inkább Ben Mendelsohn és Cynthia Erivo játékának. Az már önmagában örömteli, hogy Mendelsohn végre főszerepet kapott, méghozzá olyan főszerepet, amelyben finom rezdülésekkel festheti meg egy befelé élő, zárkózott zsaru vívódását. A kívülálló nagy felfedezettje mégis Erivo, aki az aspergeres zseni sztereotípiáját élettel és olyan finom nüanszokkal tölti fel, hogy ha színre lép, máshová sem tudunk nézni, csak az ő arcrezdüléseit figyeljük a lehető legközelebbről. Még az is lehet, hogy egy második évadban is: A kívülálló olyan jó nézőszámokat hozott (ez volt az HBO legnézettebb új sorozata a Westworld óta), hogy a csatorna már gondolkodik a folytatáson. Aminek természetesen már a stáblista alatti pluszjelenettel megágyaztak…

A kívülálló a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: