Megvált, megbüntet

|

A kíméletlen

A kíméletlen tartja a szavát, és valóban új szintre emeli a börtöndrámák kíméletlenségét.

Billy Moore kisstílű bokszoló és kisstílű díler. Egy Thaiföldre szakadt angol, akit drogterjesztésért lecsuknak, hogy aztán a börtönben rendezett boksztornákon verekedje ki a szabadságát. A kíméletlennek már ez a kétmondatos szinopszisa sem sejtet formabontó eredetiséget, és ha szigorúan nézzük, a film valóban olyan történetet mesél, amihez hasonlót már sokan, sokszor elmeséltek. Hogyan képes akkor mégis gyomron vágni?

Úgy, hogy olyan börtönben bomlik ki ez a dráma, amihez képest egy koszlott káeurópai zárka is luxuslakásnak tűnhet. Cellája senkinek sincs, a rabok egymás mellett, a kemény fapadlón sülnek egymás mellett a melegben, mint a heringek. Üríteni a sarokba vájt piszoárba lehet, de aki odaáll, azt lehet, hogy hátulról lefogják és megerőszakolják. A vízért tolongani, lökdösődni, verekedni kell, a cigarettázást büntetik, de fizetni mindenért csak cigivel lehet. Vagy yabával, „lódroggal”, aminek a tablettáit koffeinből és metamfetaminból préselik Thaiföldön. És aki nem fizeti meg a tartozását, azt megszúrják egy AIDS-es tűvel.

„Költészet van a vérében” – írják A kíméletlen cannes-i, éjféli vetítése után született kritikák, amiben a vért szó szerint érthetjük, de a költészetet már kevésbé. A pályát dokumentumfilmesként kezdő Jean-Stéphane Sauvaire alkotásában ugyanis semmi olyan nincs, amit hagyományosan költőinek hívnánk, ambíciójában sokkal inkább rögrealista. Sauvaire a játékfilmjeiben is a minél nyersebb valósághűségre pakolja a hangsúlyokat, és a thai börtönélet bemutatásához olyan filmnyelvet dolgoz ki, amiben kézzelfoghatóan brutálissá, vagy ha úgy tetszik, brutálisan kézzelfoghatóvá válik Billy Moore – amúgy valós, a bokszoló memoárjából adaptált – története.

Sauvaire testfilmként gondolja újra a börtöndrámát, és minden megnyilvánulást, konfliktust és kommunikációt az erőszak nyelvére fordít le. Különben se értjük, miről beszélnek a rabok, mert Billy se tud thaiul, a rendező pedig nem feliratoz, csak néhány kiragadott mondatot a börtön életéből. Redukált, lefojtott létezésmód ez, de korábban is ebben a mederben folyt a heroinbokszoló élete: az érzéseit ütlegelésben, pofozkodásban fejezte ki, karriert pedig az önpusztító – mert általában bedrogozva elkövetett – bokszolásból csinált. Míg más, melodrámai hajlamú rendezők a lélek megtörésében látnák a börtönélet tragédiáját, ahogy a bezártság és a monotonitás erodálja az ember kitartását, és elmossa a vágyait és az ambícióit, Sauvaire érdekes döntése abban rejlik, hogy ő a fizikai konfliktusokra, a tényleg kíméletlen megpróbáltatások felé tereli a sportdrámák szokott útját. Még a veszély is abból fakad – bár ezt nem exponálják látványosan –, hogy Billy huszonéves korára elhasználta a testét, és a sportsérülései maradandó károsodást okozhatnak.

Főszerepben a Peaky Blinders című, vagány gengsztersorozatból ismert, nagy és látványos alakításra most először lehetőséget kapó Joe Cole-t figyelhetjük, aki a legutóbb Arthur királyként látott Charlie Hunnam elől csaklizta el a szerepet. Megérdemelten: transzformációja a hirtelen haragú, dühödt tekintetű Billy Moore-rá megejtő hitelességet csempész a filmbe. Mint a thai börtönbe ragadt angolnak, úgy Cole-nak is szavak nélkül kell kifejeznie, megértetnie magát, és szemrebbenésekbe, vagy épp mozgásformákba, csüggedt járásba, eksztatikus dühkitörésekbe plántálni a figura belső életét, aki meglehetősen komótosan jut el odáig a jellemfejlődésben, hogy az önpusztító energiát átcsatornázza egy strukturált formába, a bokszba.

Sauvaire ennek megfelelően nem a célt, hanem az embert próbáló utat hangsúlyozza, és nem úgy szerkeszti A kíméletlent, mint egy hagyományos bokszfilmet: a végső meccs, a nagy összecsapás nem tartogat katarzist, és az összecsapást sem vágják feszültségtelire; a testekre rátapadó kamera a tompán puffanó ütéseket, a végeláthatatlanul zuhogó ökölcsapásokat emeli ki, ahogy apránként lebontják az ember ellenállását. A filmben a jelenetek is ilyen ritmusban, egymásba folyva követik egymást, a kilátástalanságot, a végtelenné táguló időt érzékeltetve. A kíméletlen így sokkal közelebb kerül az európai művészfilmek, mint mondjuk az amerikai boksz- és börtöndrámák, a Rockyk és az Éjféli expresszek hangulatához. Megterhelő, izzasztó filmélmény, ami még csak suspense-zel, vagy váratlan fordulatokkal sem oldja a nyomasztást, hogy a végén annál édesebb legyen a feloldozás, a sportban újfent meglelt megváltás. És a sugallat, miszerint az életformának tekintett erőszak ciklikus köreit bármikor meg lehet szakítani. Csak kitartóan kell verekednünk magunkat kifelé belőle.

A kíméletlen a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: