A jó, a rossz és a vad

|

A visszatérő / Oscar 2016

A visszatérő, Alejandro González Iñárritu ötödik nagyjátékfilmje bizonyos tekintetben sokkal többet ad, mint a rendező korábbi művei, a mexikói zseni más téren viszont alulmúlja régebbi önmagát.

AVisszatero_foto (1)

Leonardo DiCaprio

Ha a film felerészt képzőművészet, akkor A visszatérő felerészt lenyűgöző mestermű, filmnyelvi bravúr és utolérhetetlen élmény. Ha a huszonegyedik század eleje a filmtörténetbe a technikai maximalizmus korszakaként kerül be, akkor A visszatérő ennek az érának az egyik programadó darabja lesz, akár néhány évvel ezelőtt a Gravitáció: ahhoz hasonlóan ez a film is arra törekszik, hogy egybegyúrja a tökéletesen lehetetlent a tökéletesen valóságossal. Azaz olyasmiket akar – és tud – megmutatni, amiket az emberek 99,99 százaléka soha életében nem láthat, és ezeket úgy akarja – és tudja – megmutatni, hogy az a lehető legközelebb álljon ahhoz, amilyen a mégis megvalósuló élmény lenne a valóságban. Úgy törekszik a dokumentumfilmes valósághűségre, hogy közben maximálisan kihasználja az adott pillanatban elérhető filmes valóságmanipuláló eszközök által nyújtott lehetőségeket.

A Gravitáció arra törekedett, hogy a digitális technikát, a rendezői leleményességet és az IMAX-vetítőtermek által adott lehetőségeket csúcsra járatva a lehető legközelebb hozza a civil nézőket ahhoz, amilyen egy űrutazás résztvevőjének lenni lehet. A visszatérő a másik végletbe visz el: a technológiai újítások mai végpontja, az űrutazás helyett a civilizáció (csaknem) abszolút hiányába mutat ösvényt a nézőnek, az érintetlenül vad természet szélsőségei közé, egy feldühödött medve karmai alá, egy indiántámadás nyilainak célkeresztjébe, vademberek puskacsöveinek rosszabbik oldalára, hómezőkön felhúzott gallysátrakba, jegesen zúgó folyók vizébe. A visszatérő nem a rendező Alejandro González Iñárritu vagy a főszereplő színészek filmje, hanem Emmanuel Lubezki operatőré, aki hosszú, hihetetlenül esztétikus, videoinstallációnak is beillő snittjeivel két és fél órán keresztül, soha egy parányit sem ingadozóan magas színvonalon kápráztat el a szó szoros értelmében. Minden beállításban megtalálja a különlegeset, és nemcsak természetfilmnek is beillő képeivel, de azzal is, ahogyan mindig a meglepőbb, váratlanabb perspektívát választja.

AVisszatero_foto (12)(1)

Leginkább a gyűlöletről elmélkedik

Ugyanakkor Iñárritu előző filmjében, a Birdmanben sokkal nagyobb volt az összhang a belbecs és a külcsín között: Lubezki hipnotikusan örvénylő képei akkor egy egyéni hangvételű (halálkomoly, mégis humorosan ironikus és önironikus), könnyedén átélhető problémákat felvető, egyszerre metaforikus és primer szinten is átgondolt történetet vittek a vállukon. A visszatérő viszont a rendező eddigi legkevésbé emberközeli, a nézőt a legkevésbé megszólító, a legkevesebb gondolkodnivalót kínáló, vagy ha úgy tetszik, a legkevésbé okos filmje. Iñárritu visszalép (vagy, ízlés szerint: előrelép) egyet, és archetipikus kérdéseket vet fel, olyan kevésbé megfogható vagy az itt és most élő nézővel vélhetően kevesebb kapcsolódási pontot találó problémákról, mint a (vér)bosszú szükségessége vagy feleslegessége, az élethez való szélsőséges ragaszkodás vagy a test és lélek elpusztíthatósága.

A tizenkilencedik század elejének Amerikájában játszódó film egy prémvadászról szól, akit félhalottként elárulnak és magára hagynak a vadonban, és aki mégis megkísérel a természetes és ember-nyújtotta életveszéllyel teli hegyeken, folyókon és pusztákon át visszajutni korábbi társai közé. Mindez nemcsak tematikájában westernszerű, de alapfelvetésében is: a sztori valójában a nagybetűs Jó és Rossz örök párharcáról szól.

A legelemibb dialektikáig visszanyúló alapú történet ugyanakkor kifejezetten összetetten, változatosan és érzékenyen épül fel: ha azt mondtuk, ez Iñárritu legkevésbé okos filmje, az nem jelenti azt, hogy A visszatérő ne lenne így is okosabb az átlagnál. Bosszúálláson, túlélésen és az elpusztíthatatlanságon túl a film leginkább a gyűlöletről elmélkedik. A fajgyűlölő gyarmatosítók és a sérelmeiket megtorolni akaró indiánok öldöklése végtelen spirált rajzol ki, bizonyítva a közhelyet: a gyűlölet gyűlöletet szül. Ez az a paletta, amin az archetipikus fekete és fehér, a film két főszereplője helyet kap. Az egyik oldalon adott a minden erkölcsi érzék nélküli, elállatiasodott Fitzgerald (Tom Hardy), a másikon pedig az ő ellentéte, Hugh Glass (Leonardo DiCaprio), akiről a remekül adagolt flashbackek révén kiderül: őt a filmben talán egyedüliként nem érdekli sem bőrszín, sem semmiféle emberek által kierőszakolt szabály, és csakis az erkölcs, a humanitás vezérli minden tettét.

AVisszatero_foto (8)

Filmnyelvi bravúr

Ezért nem igazán emberi jellemek épülnek fel a filmidő alatt, hanem inkább típusok: mert az összecsapás nem Hugh Glass és John Fitzgerald között zajlik, hanem az emberiség két oldala között. És, mint a klasszikus westernekben, a relatíve hosszú játékidő alatt mit sem lankadó feszültségű dramaturgia és kiszámíthatatlan történetvezetés révén legvégül itt is megszületik a tanulság, és a Jó elnyeri jutalmát. Amit egyébként nem csak westernesnek, de bibliainak is nyugodtan lehet nevezni.

A visszatérő tehát elsősorban az operatőr, másodsorban a naturalizmust a zsigerekig juttató rendező filmje, és csak harmadsorban a színészeké. Hiszen típusokat nem lehet igazán árnyaltan játszani – épp ettől típusok. Tom Hardy mindazonáltal remekül teszi ijesztően emberivé a nemcsak lelkületében, hanem beszédében, járásában, de még pillantásában is elállatiasodott lényt. És Leonardo DiCaprio is tökéletesen megvalósít mindent, amit a szerep megkíván tőle: úgy játssza el a tehetetlen kiszolgáltatottság ötven árnyalatát, ahogyan talán senki más nem tudná, és úgy kommunikál beszédképtelenül a szemével, hörgésével is. De mélyre menni nem tud, mert a szerepe nem engedi. Csodálatos, grandiózus és ledönthetetlen falú várat épít a külsőségekből, de hogy belül van-e valami, az mindvégig nem derül ki.

AVisszatero_foto (17)(1)

Fotók: InterCom

A visszatérő megérdemel minden dicséretet, ami csak a filmnyelv használatának, a filmtechnikáknak járhat. Ha a története nem lenne ennyire átgondolt és jól felépített, ha nem lenne ennyire székbe szögezően izgalmas, és ha egyáltalán nem is lehetne elgondolkodtatónak nevezni, még akkor is olyan, különleges élményt nyújtana, amit csak a legritkábban érhet el mozifilm. És ami miatt értelme van minden más platform ellenére is moziba járni.

index

Alejandro González Iñárritu és Leonardo DiCaprio a három Golden Globe-díjjal

/Forgalmazó: InterCom/

/A visszatérő a Magyar Film Adatbázison/

CÍMKÉK: