Star Wars: Az ébredő erő
2016. augusztus 14-én vetíti az HBO a Csillagok háborúja: Az ébredő erő (Star Wars VII) című filmet.
Az új Star Wars nem holmi látványmozi: kifejezetten cselekményközpontú film, aminek viszont épp a történetén lehetett volna többet is dolgozni.
A klasszikus trilógia egyszerre drámai és látványos, a sokat kritizált előzményfilmekről viszont csak az utóbbi mondható el. A Baljós árnyakban például volt egy pazarul megkoreografált maratoni fénykardpárbaj, egy Ben Hur-idéző fogatverseny és egy monumentális űrcsata, csak épp a cselekménye nem volt más, mint egy sablonos eredettörténet túlbonyolított és összecsapott kidolgozása. Ezzel szemben az eredeti mesterhármas sztorija egyszerű, de nagyszerű. Tündérmese, űr-szappanopera, sallang nélkül. Ezért a legnagyobb kult klasszikus az első három Star Wars, míg a többi korabeli sci-fi eltűnt a süllyesztőben.
A Star Wars: Az ébredő Erő a prequelek tökéletes ellentéte, mivel nem stiláris attrakciókra épít. Lucas kiszállt, visszatért viszont az eredeti mesterhármas szellemisége, J. J. Ambrams író-rendező és a Disney a lehető legnagyobb tisztelettel nyúltak a klasszikus epizódokhoz. Lucas-szal ellentétben rájöttek, hogy mi működött az eredeti trilógiában, és visszatértek a bevált stratégiához. A gond csak az, hogy a legkevesebb kockázatot sem vállalták be. Mintha A Birodalom visszavág és A Jedi visszatér íróját, Lawrence Kasdant is csak azért csábították volna vissza egy forgatókönyvírói kredittel, hogy tisztelgésnek tűnjön az, ami valójában a Disney által frissen megvásárolt franchise kifosztása. Az ébredő Erő ugyanis az elsőként elkészült Star Wars film, az Egy új remény sequelnek álcázott remake-je, vagy még inkább rebootja. Szinte ugyanaz a történet a jelenkor vívmányaihoz igazítva, új, fiatal színészgárdával megerősítve. (Operatőr: Daniel Mindel, zeneszerző: John Williams.)
A hasonlóságoknak se szeri, se száma: megint zavar támad az Erőben, és a jedik újra köddé válnak, csak ezúttal Obi-Van helyett már Luke-kal az élen. A lázadókat még mindig Leia vezeti, a Birodalom pedig Első Rend néven formálódott újjá, és egy nagyobb, de ugyanolyan sebezhető szuperfegyverrel (Halálcsillag helyett Csillaggyilkos) ismét az ellenállás bolygóit törölné el a galaxis színéről. Megint egy köpönyeges és maszkos sötét úr irányítja a gonosz oldalt, csak nem Vader, hanem Kylo Ren, akinek persze van egy titokzatos sith mestere is. A film egy sivatagbolygón nyit, amit ezúttal nem Tatuinnak, hanem Jakkunak hívnak, ahol most nem Luke keveredik mit sem sejtve a galaxis nagyhatalmainak játszmájába, hanem a szintén magányos, álmodozó Rey (Daisy Ridley). Ismét egy droid rejti a lázadóknak szóló kulcsfontosságú üzenetet, csak nem R2D2, hanem BB8. Visszatérnek fordulatok az eredeti trilógia két másik részéből is, egy újrahasznosított csavart pedig még csak beígérnek az alkotók, hadd találgassanak a rajongók a következő részig (avagy hogy miért is „van az Erő” a szüleit hiába visszaváró Rey-jel). Egyes régi karaktereknek is felbukkan egy-egy vadiúj verziója: van újgenerációs Yoda (Maz Kanata), Han Solo pedig Obi-Van mentor-szerepét veszi át.
Az ébredő Erő tehát nem csak egy látens remake, de gyorstalpaló összefoglalása is az egész eredeti trilógiának, önmaga előzménye is egyben. Viszont meg kell hagyni, a klasszikus részek cselekménye másodszor is működik, sőt, már-már jobban, mint valaha, mivel olyan karakterekkel történik ugyanaz, akikért a közönség már eleve tűzbe tenné a kezét. Valójában ráadásul az összes új történetszál és fordulat logikusan következik az előzményekből. Kylo Ren például Vader rajongója, bevallottan példaképe stílusát másolja. Célja befejezni, amit szellemi elődje elkezdett, épp ellenkező irányú jellemfejlődést akar bejárni (mivel Darth nagyúr végül visszavedlett Anakinné).
Nincs abban semmi logikátlan, hogy a Star Wars univerzumában a régi karaktereknek nincs már semmi új a tarsolyában, hogy mindenki bevált példákat követ, és hogy múltbeli hibáik megbosszulják önmagukat. Ilyen a szappanopera: mindig ugyanaz történik, mégse bánjuk. E filmben a karakterek kidolgozottak, a fordulatok magabiztosak, pedig meglepően kevés van kimondva a hátterükről. Sok az elhallgatás, az elvarratlan szál, a nyitva maradó kérdés, sőt a titokzatosság, a rejtély, és ezért tökéletes választás a rendezői székbe Abrams, akinek épp a misztikum a specialitása, elég a Lost című sorozatára gondolni. Már a klasszikus trilógia is vonultatott fel sorozatoktól megszokott fordulatokat, például első két része egy-egy cliffhangerrel zár. Abrams ráadásul nosztalgiagyárosként is tapasztalt, gondoljunk csak a Super 8 és a Star Trek filmjeire.
A közönség érdeklődését az tartja fenn, hogy ugrunk az időben eredeti trilógia eseményeihez képest, és a film csak fokozatosan árulja el, hogyan folytatódott a klasszikus főhősök élete. Lassan, de biztosan exponálódik, hogy mi történt velük időközben. Visszatér Harrison Ford, Mark Hamill és Carrie Fisher, és valós korukhoz szabták azt is, hogy hány évvel A Jedi visszatér után játszódjon az új installáció. Noha Abrams csak a korábbi Star Wars filmek univerzumából merített, jó szokásához híven humorral és iróniával zsonglőrködik annak elemeivel, több gyönyörűen megírt és eljátszott nagyjelenetet is felvonultat (például a legendás karakterek találkozása). Nem az számít, hogy mi történik, hanem hogy hogyan. És míg Lucas a prequelekben erőltetetten magyarázgatta az univerzum mitológiáját (lásd a hírhedt monológot a midikloriánokról), Abrams itt egy mondatban intézi ezt el („Jedik, az Erő, a Sötét Oldal… mind igaz”).
Itt már nem kellett magyarázni az előtörténtet, mivel azt már látta a közönség. A klasszikus trilógia eseményei stílszerűen épp annyira legendásak e film univerzumában, mint a való életben. A fiatal karakterek mit sem sejtenek a korábbi epizódok történéseiről, ami miatt a Star Wars-világgal először találkozó ifjú nézők tökéletesen tudnak velük azonosulni. (Meg persze azért is ugyanolyan könnyű együtt érezni velük, mint Luke-kal az Egy új reményben, mert eleinte gyanútlan kisemberek.) És míg az előzményfilmekben Lucas egy teljesen új miliőt talált ki, Abrams az eredeti trilógia háborújának romjaira építi filmjét, utalásokkal teli nosztalgiamozit készítve a fanoknak. Hogy filmje sokkal inkább történetközpontú, semmint látványorientált, azt a benne lévő fénykardpárbaj is példázza, mely az eredeti trilógia érzelmes összecsapásait idézi, nem pedig a prequelek megalomán koreográfiájú cirkuszi akrobatikáját.
Ez a film egyszerre tökéletes sequel, remake és reboot. Többet ad ugyanabból, amit a klasszikus trilógia kínált, épp annyi újítással, hogy ne puszta újranézésként hasson. Következetes továbbszövése a régi karakterek szálainak, viszont immár a fiatal közönség azonosulására alkalmas új arcoké a főszerep. Ugyannakkor Az ébredő Erő egy hollywoodi biztonsági játék is, a rajongók kiszolgálása. Minden korszerű benne: míg a prequel trilógia a számítógépes effektek felfutása idején készült, most a nosztalgikus brandek divatját éljük. Úgy tűnik, ma semmi nem hoz több pénzt, mint olyan rég várt folytatások, mint a Jurassic World vagy a Mad Max: A harag útja. Napjainkban – talán pont a tévésorozatok térhódítása miatt – nincs annál jobb reklám, mint egy 3-6 jó filmet tartalmazó franchise. Nehéz hibáztatni az alkotókat, amiért nem voltak saját ötleteik, mivel az eredeti trilógia cselekménye ebben a formában is működik, lehetett spórolni a kreativitással. A kötelező expozíciót letudták, így van remény egy-két fantáziadúsabb folytatásra.
Forgalmazó: Fórum Hungary
/Az ébredő Erő a Magyar Film Adatbázison/