A játszma
Nem feltétlenül követelt folytatást az elmúlt évtized legjobb hazai tévéfilmje, de ha már így alakult, A játszma minden téren igyekszik felülmúlni vagy újat mutatni elődjéhez képest.
Amikor 2011-ben az MMKA romjaiból egy apró történelmi thriller érkezett a tévéképernyőkre, még senki nem sejtette, hogy a kortárs magyar filmgyártás egyik legnagyobb fordulópontjával áll szemben. A vizsga eleve két korszak, az MMKA és a Vajna-féle Filmalap határát jelölte, ugyanakkor egyben hatalmas meglepetést is okozott, hogy a romantikus tucatkomédiákba és művészfilmekbe fulladó hazai filmpalettán egy igen tehetséges zsánerfilm-megvalósítást kínált, nem mellesleg pedig előrejelezte, hogy nemcsak a mozivásznon van élet az ígéretes alkotók számára. Bergendy Péter (és legfőképp az azóta igen szép karriert befutó Köbli Norbert forgatókönyvíró) munkájára azóta is jó szívvel emlékszünk, nem mellesleg pedig kiválóan oltotta a (kurzusfilmeken kívül eső) történelmi művek és a történelemfeldolgozás iránti szomjunkat.
Tehát akármennyire is az amerikai stúdiókat idéző cinikus húzásnak tűnik bő egy évtized múltán folytatást adni egy hazai produkciónak, A vizsgánál kevés jobb jelöltet találnánk. Persze a Top Gun: Maverick és a Jurassic World: Világuralom farvizén eleve álszent volna ferde szemmel nézni, hogy a magyar filmgyártás is rákapott a „legacyquel”-nek csúfolt örökségvivő folytatásokra, és A játszma igen hamar bebizonyítja létjogosultságát.
Kulka János és Staub Viktória
Bár a történetből ez konkrétan nem derül ki, hat év telt el azóta a bizonyos Szenteste óta, az immár megözvegyült Markó Pál (Kulka János) egy agyvérzésből lábadozva húzza meg magát, míg az időközben házasságot kötött Jung és Gáti (Nagy Zsolt, Hámori Gabriella), valamint Kulcsár (Scherer Péter) a III/III-as osztály nagymenői közé tartoznak. Azonban egyszer csak felmerül a gyanúja, hogy Markó esetleg a visszatérést tervezgeti – pont, amikor egy beígért előléptetés eleve komoly feszültséget kelt az arra pályázó Jung és Kulcsár között. Kapva egy lehetőségen, a házaspár úgy dönt, beszervezi Markó egyik régi ismerősének lányát, Monori Abigélt (Staub Viktória), hogy segítsen kideríteni az egykori mentor szándékait.
Tehát míg az előd elsősorban azzal foglalkozott, hogy a sztálinizmus hogyan falja fel saját gyermekeit, A játszma fókuszában az áll, hogy a rendszer új fenegyerekei számára sincs valódi győzelem és megnyugvás: Jung és Gáti ugyan a szép autótól a nagy lakásig a kényelmes élet összes kellékével rendelkeznek, a lehallgatástól rettegve otthon sem mernek őszintén beszélgetni, kollégáikra és néha egymásra is gyanakvóan tekintenek.
Nagy Zsolt és Staub Viktória
A külsőségek helyett sokkal inkább a belső folyamatokra kerül a hangsúly, ezt képileg is remekül húzza alá, hogy A vizsga klasszikus noirokat idézően szürkésfekete, kihalt, téli, embertelen utcarészleteivel szemben napfényes, nyári, korzózó tömegektől zsúfolt Budapestet látunk a háttérben – de ez a kontraszt csak még jobban kirajzolja a szereplők lelkének sivárságát és szorongását. Míg 1957-ben a fekete autó szó szerint ott állt a kapu előtt, 1963-ban a rendszer elnyomása már „csak” az embereket velejéig átitató bűntudatban és bizalmatlanságban jelentkezik.
Ez egyben azt is magával hozza, hogy a szövevényes machinációkkal dolgozó első részhez képest az utód egy fokkal egyszerűbb és – részben a nézői gyanakvásból adódóan is – kiszámíthatóbb narratívát tár elénk, amelyben azonban igyekszik lényegesen alaposabban kirajzolni a karaktereket. (Más kérdés, hogy Markó humanizálása és a titokzatos Monori Abigél felépítése mellett a Jung-Gáti páros összeomlásának végigvezetésére is fordíthatna több figyelmet.) A rendezői posztot megöröklő Fazakas Péter pedig lubickol ebben a lehetőségben: egy-egy szemvillanásból vagy pusztán az egymással szemben ülő színészek energiájából olyan élményt komponál, amelynek minden egyes képkockáját élvezettel ízlelgethetjük. Persze könnyű dolga van olyan ászokkal, mint a Kulka-Nagy-Hámori trió, akik kisujjukból hozzák figuráik sokrétűségének teljes spektrumát, de az újonnan csatlakozó Staub Viktória még néha őket is lemossa, ahogyan az egyszeri tehenészlányból mesterkémmé váló karakterének kivirágzását megjeleníti.
A kontraszt csak még jobban kirajzolja a szereplők lelkének sivárságát és szorongását
Mindazonáltal ne csökkentsük Fazakas érdemeit, aki már korábbi tévéfilmjeiben (a szintén Köbli által írt Szabaság, különjáratban, valamint az Árulókban) is megcsillogtatta tehetségét, azonban azokat a műveket éppen a kisképernyős formátum és terjedelem kötötte gúzsba. A játszma esetében pont az a szembetűnő, hogy míg az említettekhez hasonlóan viszi magával a zene, a műfaji jegyek hibátlan alkalmazása és a karakterpillanatok elegáns befűzése, Fazakas és Köbli érezhetően igyekeznek a nagyjátékfilmes lehetőségek utolsó cseppjét is kihasználni és egyetlen percet sem elpazarolni. Nem hogy felesleges jelenet, de szinte feleslegesen elmondott szó és kép sincs a látottakban, alkotói kételkedésnek (és főleg a hazai szakmára olyannyira jellemző bizonytalanságnak, esetlenségnek) pedig nyomát sem látni.
Alkotói kétkedésnek nyomát sem látni
Míg a néhány hete zajos sikert arató A besúgónak éppen azt róhattuk fel, hogy közép-európai ügyetlenséggel, kapkodó karakterívekkel és öncélúan beágyazott történelmi háttérrel próbált saját képére szabni egy nemzetközi formátumot, A játszma tökéletesen vizsgázik e tekintetben. Ennyire még nem feledkezhettünk meg arról, hogy hazai produkciót nézünk, miközben a látottak hibátlanul mesélik el, hogy a Kádár-rendszer színes-szagos külsőségei mögött hogyan halt ki végleg a bizalom és a remény egy egészségesebb világra.
