A hely
Genovese a Teljesen idegenek receptjét alkalmazza ismét, ám ezúttal arra keresi a választ, hogy mire vagyunk képesek a vágyaink beteljesülése érdekében. Felrobbantanánk-e egy emberekkel teli éttermet azért, hogy egy szerettünk meggyógyuljon?
Paolo Genovese a 2016-os Teljesen idegenek című művével vált ismertté a magyar közönség számára. Ahogy A helyet, úgy a Teljesen idegeneket is művészmozik vetítették csak, és a magyar népmesékhez hasonlóan szájhagyomány útján terjedt, megközelítőleg 70 ezer nézőt bevonzva ezzel az itthoni filmszínházakba. A Teljesen idegenekre több ország is lecsapott; a magyar BUÉK című remake-et Goda Krisztina rendezésében láthatjuk majd, amelyet a Magyar Nemzeti Filmalap 350 millió Ft-tal támogat.
A hely sokban hasonlít Genovese fentebb említett munkájára, egy valamiben azonban markánsan különböznek. A Teljesen idegenekhez képest a tér most még szűkebb: egy teljes lakás helyett csupán a The Place nevű kávézóban játszódik a film, ahol egy névtelen férfi fogadja ügyfeleit. A 9 „páciensben” egy valami közös: mindannyian boldogok szeretnének újra lenni, a férfi pedig egy vaskos naplót kinyitva erkölcsileg kifogásolható tettek végrehajtását szabja feltételként a kívánságok teljesüléséért. A feladatok pedig igen súlyosak, a legtöbbjük nemcsak az értékrendünkbe ütközik, hanem egyenesen bűncselekmény: ilyen például a vak férfi este, akinek meg kell erőszakolnia egy nőt, hogy visszanyerhesse a látását. Ezzel fel is teszi a kérdést a rendező: végrehajtanánk életünk legrosszabb cselekedetét azért, hogy teljesüljön a vágyunk? Meddig vagyunk képesek elmenni a saját boldogságunk érdekében?
A helyszín miatt kamaradrámának is nevezhető alkotást egyedi történetmesélés jellemzi: a kamera nem hagyja el a kávézót, a cselekményeket csak a betérő aktuális kuncsaft elmondásai alapján ismerhetjük, vagy következtethetünk rá. A feszültséget a karakterek vívódása, a morális dilemma és az izgalommal vegyes kíváncsiságunk mind fokozzák. Ehhez pedig tökéletesen asszisztál a szűk térrel és a párbeszéd-központúsággal való operálás, valamint hogy a történésekből semmit sem mutat meg a direktor.
A túlfeszített atmoszféra azonban csak a játékidő feléig tart ki: az addig független életutak, sorsok keresztezik egymást, ez pedig mesterkéltté teszi A helyet. A konfliktus egyik fő forrása, az egyéni és a közérdek, az erkölcs közötti ellentét is elveszik; a művet teljes egészében elkezdi kizsigerelni annak mondanivalója, ráadásként Genovese sorban fel is mondatja szereplőivel a kötelező morális üzenetet. Pedig az alapötlet tökéletesen működne: vajon ha az idős néni már elkészítette a bombát, fel is fogja robbantani a kiválasztott étteremben? A Teljesen idegenek receptje köszön vissza itt is: rádöbbent, hogy mennyire nem ismerjük sem egymást, sem magunkat. A rendező ugyanazokat a kérdéseket vizsgálja: az emberi lélek működését, a személyiségfejlődést, és magát az emberi természetet, amely sokszor megbotránkoztat, sokszor pedig ámulatba ejt.
A karakterekről nem tudunk meg sokat, az események közepébe csöppenünk, nincsenek flashbackek, minden múltbeli információról a rövidke dialógusokból értesülünk. A vágás eleinte nagyon gyors, azonnal váltják egymást és csak rövid ideig mesélnek a páciensek; majd ahogy a feszültség, úgy a lendület is fogy, mi pedig csak várjuk, hogy mi lesz a végkifejlet. Témájának köszönhetően a képi világ és a zeneválasztás letisztultsága a mű erényei közé sorolható, akárcsak a szereplőgárda. Mivel tényleges cselekményben nem bővelkedik a film, a színészeknek kell a hátukon az egészet elvinni, amit maradéktalanul meg is tesznek mind.
Habár a mű a 2011-es amerikai The Boot hat the End című sorozat remake-je, számomra mégis Goethe Faust című drámáját juttatta eszembe. A hely nem ad választ arra, hogy ki a név nélküli ismeretlen férfi; nem tudjuk, hogy miért bíznak benne feltétel nélkül az asztalához ülők; amit sejtünk, hogy egyfajta deus ex machina szerepet tölt be azáltal, hogy a füzetéből – látszólag – ad hoc jelleggel kiválasztott próbatétellel fausti alkukat köt boldogságot ígérve cserébe. Amiben jelentősen eltér a Goethe-műtől, az a végkifejlet: hiába a sok emberi sors, csupán a komplexebb történetek mellett eltörpülő egyszerűbbek vegyítése okozta kuszaságot kapunk egy teljes társadalmi vagy pszichológiai kórkép helyett.
Ezek ellenére tehát hiába bízza a rendező a feladatokat osztó szimbolikus karakter megfejtését a publikumra, a kötelező tanmesét nem hagyja lecsapódni, hanem folyton az orrunk alá dörgöli, amelynek következményeként a tanítói szándék igencsak túlzóvá válik, az üzenet pedig közhelyessé. Pedig a sorsokat szépen árnyalja az alkotó, nagyon sok az azonosulási pont – ez pedig az egyik ok, ami miatt a film tökéletesen működhetne: mindenkit gondolkodásra bírhatna, hogy hasonló helyzetben mit tenne. Ugyanakkor az összefonódó életutak szálait sokkal szövevényesebbnek képzeltem el, többségük meglepően gyorsan szétválik és el is tűnik.
A hely tehát nem tudta azt a bravúrt megismételni, aminek a Teljesen idegenek a sikerét köszönheti, ez a fentebb említett legnagyobb különbség köztük. Ennek ellenére Genovese zsenialitása megkérdőjelezhetetlen, a rendezés briliáns, viszont Paolo ezúttal nem tudta, mikor kell elengednie a nagyérdemű kezét, inkább szorosabban fogta, hogy biztosan tudatosuljon benne az ígéretesen induló, de sajnos példamesévé degradált mű klisékkel teli mondanivalója.
A hely a Magyar Film Adatbázison
