A hegyek szigete
Cirka 15 év után veszített erejéből a román újhullám, ugyanakkor Corneliu Porumboiu legújabb filmje döccenői ellenére is vállalható alkotás.
A hegyek szigete tartalmi és stilisztikai szempontból is hű a direktor legfőbb témáihoz. Nyelvközpontúsága, illetve ennek abszurd elrajzolása a Rendészet, nyelvészet nyelvtanba oltott rendszerkritikájára, a fennálló hatalom egyszerre komoly és ironikus bírálata a Forradalmárokra, míg olykor fantáziába hajló, zsánerekkel kokettáló szemlélete A kincs felfogására hajaz. Fantasztikus a nyitány, a direktor csupán az atmoszférára hagyatkozva a film közepébe lök bennünket – hegyek, amerre a szem ellát, a spagetti westernhősként a Kanári-szigetekre, dalritmusra érkező marcona antihős tekintete, illetve a látvány mindent elárulnak.
Jól látható, hogy sallangok nélküli, minimalista-groteszk szerzőiségét Porumboiu részben háttérbe tolja a műfaji kikacsintásokért, így A hegyek szigete analitikus vizsgálódás mellett suspense thriller, krimi, neo noir, heist movie, valamint gengszterfilm-parafrázisokkal él. Posztmodern kevercse a román újhullámban nagyrészt uralkodó európai modernista felfogást is némileg zárójelezi, ám a sztori első felében mindez legkevésbé sem veti vissza a rendező legfőbb állítását. Megfigyelésről, besúgásról, árulásról szónokol Porumboiu, illetve ezek ellentéteként lojalitásról is akad mondandója: Cristi, a korrupt rendőr egyszerre dolgozik a rendőrségnek és a bűnözőknek, körülötte folyton autóban dekkoló spiclik, falon lógó festmény mögül rá irányított kamerák és korrupció. Finoman szólva sem nehéz észrevenni a párhuzamokat a rég letűnt Ceaușescu-diktatúrával, annak örökségével, netán a közép-kelet-európai államokat máig átszövő ellenőrzéssel és az autoritás állandó jelenlétével.
Amennyire éretten tanulmányozza ezt a rendező, ugyanannyira szatirizálja is: a La Gomera nevű szigeten honos füttynyelv, az El silbo beemelésével nemcsak a rabló-pandúr összeférhetetlenségen kacag, de a főszereplő határozottságán is csorbán ejt, hovatovább, az egész bűnöző-életformának gellert ad – nem létezik a szó szoros értelmében vett kommunikáció, a rendszer őrszemei bármeddig ellátnak, így a zsiványok önmaguk gúnyrajzaként kénytelenek cselekedni, a hatalom kafkai szürreáliába űzi a résztvevőket. Remek példája ennek Cristi fütyülési nehézségeinek kiemelése vagy a karakter tengerben úsztatása, sőt, valójában az egész sípoló, fújó, légző nekiveselkedés egy totálisan abszurd rituálé. Porumboiu ráadásul hihetetlenül okosan kiterjeszti ezt a valóság más intézményeire is, jelesül a bukaresti rendőrség módszerét cseppet sem véli jobbnak a Kanári-szigeteken és Romániában is ügyeskedő kisbűnözőkénél – a legfőbb alakok a törvény kapuja előtt strázsálnak, és ha szükséges, egy bűnöző lakásán drogot helyeznek el, ráadásul úgy, hogy a hadműveletre vonatkozó cselt nem egy irodában, hanem a folyosón beszélik át a főnöknőnél szobájában lévő poloskák miatt.
Bűnözők tartják szemmel a zsarukat, a detektívek a tolvajokat, azok egymást, de kopó és kopó között is ellentétek születhetnek: ilyenkor csúcsformát fut Porumboiu, az első félidő maga az intelligenciába és finom humorba csomagolt, dekonstruktív gyönyör. Tempója azonban megakad a második félidőben pontosabban a Cristi édesanyját érintő szálnál. Hirtelen melankolikus tónust ölt a film, és noha a szürke, ólmos bukaresti betonfalak, vasútállomások snittjei kevéssé térnek el La Gomera először napsütötte, majd didergőbb klímájától, az esős vágóképeken szomorkodó vagy fondorlatoskodó szereplők kevésbé szatirikusak vagy komolyak, inkább csak a rendező műfaji ujjgyakorlatának eszközei. Sajnos ezt némileg a dramaturgia is megsínyli: ugyan valódi feszültséggel bír a kibontakozó átverés-narratíva, a „Ki kivel van?”-dilemma, A hegyek szigete műfajosodása visszalépést jelent a korábbi szerzői fejtegetésekhez képest. Váltakozó színű hátterekre kiírt nevek zúdulnak, Gilda, a vörös ruhás femme fatale a noirok pókasszonyait reprezentálja, Cristi egyszerre jelent rendőrkollégáinak és bűntársainak, miközben az El silbo továbbra is bizarr színezetet kölcsönöz a szánalmas antibűnözők haszonlesésének és a pedáns, de korrupt törvényszolgák szimatolásának.
Igaz, cseppet sem kudarc az ironikussá avatott heist movie, helyesebb caper-szálat bámulni és pláne örülhetünk, amikor a thriller feszültségfokozását igazából mások beköpése, a lojalitás kérdőre vonása, a hatalommal való privát és intézményi visszaélés jelenti. Porumboiu idővel kevéssé foglalkozik nagy, drámai kérdésekkel – rálép az önreflexió, a dörgős tűzpárbajok terepére, sőt, túlcsavarja az egymást palánkon áthajítók tragikomikus meséjét, picit szét is ejtve a cselekményt. Érthető, hogy a karakterek bizonyos szempontból a társadalom, illetve saját döntéseik foglyai, ám ez a motívum lassan elhal, súlytalanabbá válik és jön helyette például egy bizonytalanul odakent szerelmi mellékszál Cristi és Gilda között. Igaz, a színészi játékkal nincs probléma, a forgatókönyvvel vagy a rendezéssel akad néhány – A hegyek szigete több hangulattal játszadozó, de azokat összefonni nehezebben tudó zsonglőrködés, sok szálon futó káosz, melynek tényleges zavarosságba fulladását kizárólag a fő tematika, vagyis a folytonos átverés korábbi megalapozottsága gátolja meg.
Néha olyan érzésünk támad, mintha Porumboiu hátrahagyta volna a román újhullámot és végleg műfaji rendezővé avanzsálna vagy éppen A hegyek szigete amerikai remake-jét jegyzi, esetleg európai bérmunkát a franciáknak, hollandoknak, németeknek. Innen nézve kissé skizoid darabot adott ki a kezeiből: eleinte a Forradalmárok és a Rendészet, nyelvészet zsenije ül a rendezői székben, később viszont látni, ahogy elkényelmesedik, hagyománytisztelőbben viselkedik – ilyenkor érezzük, a román újhullám mintha jelképesen az akadémikus kifulladás felé tartana, a filmtörténeti irányzatok (nyugodtan idevehető a nouvelle vague is) különben is 10 éves kifutási idővel bírnak. Nem csoda, hogy most már Cristian Mungiu is az I. világháborúban küzdő nagymamájáról tervez biopicet, de az sem, hogy Corneliu Porumboiu is régi öntőformákban bízik friss szemléletmód kialakítása helyett – a koprodukcióban forgott, nemzetköziségét és abszurditásait több nyelvvel is aláhúzó A hegyek szigete fényeffektusokban úszó szingapúri (!) lamúrfináléjával végleg a műfaji tradíciók pártjára helyezkedik.
A hegyek szigete a Magyar Filmadatbázison
