Az irodalmi nyelv és a filmes nyelvi eszközök kölcsönhatásának vizsgálata
Hamarosan a mozikba kerül az év egyik leginkább várt filmes alkotása, a Christopher Nolan által rendezett Odüsszeia. Igazi nagyságok találkozása ez: korunk egyik legelismertebb blockbuster rendezőzsenije a világirodalom egyik ősklasszikusából, saját régi nagy kedvencéből készített filmet. Ennek az eseménynek az apropóján indul el ez az esszésorozat, amely a filmes adaptációk komplex jelenségét, annak pontosabban egy keresztmetszetét igyekszik feltérképezni.
Odüsszeia – Matt Damon
A filmadaptáció fogalmáról átfogóan írni nem egyszerű vállalkozás. Sőt, megkísérlem kijelenteni: egyenesen lehetetlen. Hogy miért? Mert a mozgókép egyszerűen úgy viselkedik, mint a kis gömböc a mesében: szinte mindent magába szív és megemészt, ami fogyasztható. Legyen szó irodalmi klasszikusokról és kultregényekről (a Rómeó és Júliától a Harcosok klubján át az Érkezésig), színházi drámákról (Tizenkét dühös ember, A bálna, Az ember tragédiája), vagy éppen olyan sikeres videójátékokról és képregényekről, mint a The Last of Us és a Marvel-univerzum. E műfajokban a potenciál egy halvány csillanása is elég ahhoz, hogy már készüljön is a filmes átirat.
És akkor még nem is beszéltünk arról az esetről, amikor a kígyó a saját farkába harap, és a régi filmeket újra- (és újra)forgatják (Cape Fear), az animációkat élőszereplősre ültetik át (Ghost in the Shell, A kis hableány), vagy fordítva: az élőszereplőset adaptálják rajzolt verzióra (Ben-Hur, A király és én, A hét szamuráj), és hogy csak röviden említsem a japán manga regényeket, azokat is előszeretettel ültetik át animére és/vagy élőszereplősre (A halállista). Vagy ott van a legújabb módi, amikor az animációt ültetik át élőszereplősnek ható, realisztikus animációra: Az oroszlánkirály. És persze ezek bármilyen ötvözete – a Jon Favreau-féle 2016-os A dzsungel könyve egyszerre merít a Disney rajzfilm adaptációból és az eredeti regényből. Emellett külön jelenség az a fajta átdolgozás, amikor egy-egy filmet honosítanak. Hollywood például gyakran megszerzi egy-egy ország sikeres filmjének az átdolgozási lehetőségét, legyen az európai (Életrevalók), dél-amerikai (Szemekbe zárt titkok) vagy éppen skandináv (Az ember, akit Ovénak hívnak) alkotás.
Az adaptáció fogalma szinte kimeríthetetlen téma.
Az (eredeti) ember, akit Ovénak hívnak (2015)
De miért is csapnak le a stúdiók és a streaming platformok szinte mindenre, ami „mozog”? A válasz materiális része igencsak egyszerű: a film a 21. század legkelendőbb médiaterméke. Míg képregényt, színházat vagy irodalmat nem mindenki fogyaszt, filmet valóban (szinte) mindenki néz. Persze az olyan művészeti ág, mint a képregény remek felvezetője az alapanyagokból készült filmeknek, mert azért a DC és Marvel képregények önmagukban is nagyon népszerűek, bár nem mérhető a belőlük készült filmes adaptációk bevételeihez. A filmipar népszerűsége és jövedelmezősége legfeljebb a zeneiparhoz mérhető – amit jól mutat, hogy a világ leggazdagabb művészeinek élmezőnyét e két ágazat képviselői uralják. Ennek a tízes listának az utolsó helyét bár egy író birtokolja, J.K. Rowling hatalmas vagyonához is elengedhetetlenül hozzájárult a filmipar, hiszen a Harry Potter-széria mozgóképes átdolgozása óriási bevételeket generált, ami persze nem csak jogdíjakat jelentett az írónőnek, hanem tovább népszerűsítették a regényeket is. Ennek az összesített listának az élén pedig magabiztosan trónol a Spielberg–Lucas szerzőpáros, akik komplett birodalmakat építettek a vizuális történetmesélésre.
A film azért is tudta ilyen gyorsan meghódítani a világot, mert ez az a médium, ami a legközelebb áll a valóságérzékelésünkhöz – ez pedig az egyre elidegenedettebb világban kulcsfontosságú. De vajon mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? A vég nélkül sokasodó médiatermékek áradatában az ember egyre inkább elveszik és elmagányosodik; a hiányzó emberi kapcsolatokat pedig pont a képernyők előtt próbálja pótolni. Ez a pszichológiai szükséglet nemcsak a fogyasztás mennyiségét, hanem a stílusát is meghatározza: így jutunk el a hiperrealizmus egyre növekvő igényéhez.
Vegyünk példának olyan népszerű fantasy filmeket, sorozatokat (jelen esetben adaptációkat), mint a Trónok harca vagy a Harry Potter. Bár ezek az alkotások sárkányokkal, házimanókkal, jégzombikkal és egyéb varázslatos teremtményekkel vannak tele, a vizuális megvalósításuk miatt sokkal valóságosabbnak, tapinthatóbbnak hatnak, mint mondjuk bármelyik Terry Gilliam-film. Gilliam Félelem és reszketés Las Vegasban című rendezése hiába mozog – látszólag – realisztikusabb talajon, a karakterek elnagyoltsága és teátrális viselkedési mechanizmusa sokkal kevésbé teszi befogadhatóvá a fősodor számára, még akkor is, ha ez a stilizáltság egy gigantikus drogtrip esetében dramaturgiailag tökéletesen indokolt.
Félelem és reszketés Las Vegasban
A fősodor számára befogadható „realizmus” azonban nemcsak a vizualitásban, hanem a mozgókép ritmusában és tempójában is tetten érhető. A modern filmekben – és így az adaptációkban is – szinte alapkövetelmény a folyamatos inger: a karakterek vagy pörgetik a dialógusokat, vagy fizikai akcióban vannak. Üresjárat nincs. Ez a lüktetés pedig tökéletesen leképezi a mi teljesítménykényszeres, kiégés szélén egyensúlyozó modern világunkat, amely megállás nélkül azt sulykolja belénk: proaktívnak kell lenned, folyamatosan csinálnod kell valamit. A mainstream film felvette a mindennapjaink túlpörgetett ritmusát, a néző pedig ezt a szüntelen cselekvést kezdi azonosítani a valósággal.
Pontosan ezért hat ma már az átlagnéző számára végtelenül „életidegennek” egy Tarr Béla-film. Tarr hosszú, elmerengő, cselekmény nélküli snittjei homlokegyenest mennek szembe a világ jelenlegi, felgyorsult működésével. Nem véletlenül végletesen megosztó az életműve: aki imádja, az pont ezt a meditatív menedéket, a rohanó világból való radikális kilépést keresi benne; aki viszont elutasítja, az elviselhetetlennek érzi a proaktivitás és az ingerek hiányát. Paradox módon tehát a mai, állandó pörgést követelő korszellemben a tiszta, eseménytelen idő ábrázolása a legkevésbé sem hat korhűen realistának a néző számára.
Az adaptált történetek sokasága miatt, ha mindent be szeretnék mutatni a fogalomról, lehetetlen fába vágnám a fejszémet, vagy legalábbis eltartana pár évtizedig, amíg minden művészeti ág filmnyelvi adaptálásával elkészülnék. Így kénytelen vagyok szűkíteni a kört a talán legalapvetőbb alapanyagra: az irodalomra.
Tarr Béla: A torinói ló
De ha „csak” az irodalomra fókuszálnék, akkor is végelláthatatlanul sok műfajt kéne beemelnem – gondoljunk csak bele, mennyire más filmes nyelvet igényel egy skandináv krimi átirat vagy például egy fantasy regénysorozat. Kénytelen vagyok tehát egy még szűkebb és rövidebb ösvényre lépni. És bár rengeteg szimpatikus irány akad, amiről boldogan írnék, ez az esszésorozat a szépirodalmi adaptációkra fog fókuszálni, pontosabban ezen belül is a kanonizált regények egy szűk, 10-15 darabos – leginkább 20. század végi és 21. századi amerikai – keresztmetszetére, melyekből (szintén amerikai) filmeket varázsoltak.
Nem tagadom, a kánonon belül is a saját ízlésemnek kedves regényekből válogatok, melyek filmadaptációinak kvalitásai nem feltétlenül vannak köszönőviszonyban az eredeti mű minőségével. Ez is egy tudatos döntés, hogy a nagyon jól és a silányul sikerült adaptációk egyaránt elférjenek a palettán. Az esszé lényege ugyanis annak feltérképezése, mik azok az eszközök, amelyekkel az eredeti mű minősége viszonylagosan átültethető a vászonra. És végül: regényekről és nagyjátékfilmekről lesz szó, nem rövidfilmekről vagy sorozatokról – az tényleg egy másik dolgozat lehetne –, bár érintőlegesen sorozatos témák is biztosan előkerülnek majd.
Pop, csajok satöbbi
A leginkább vizsgált művek a következők lesznek:
Harcosok klubja, írta: Chuck Palahniuk (1996), a filmet rendezte David Fincher (1999)
Pop, csajok satöbbi, írta: Nick Hornby (1995), a filmet rendezte Stephen Frears (2000)
A part, írta: Alex Garland (1996), a filmet rendezte Danny Boyle (2000)
Az út, írta: Cormac McCarthy (2006), a filmet rendezte John Hillcoat (2009)
Az aranypinty, írta: Donna Tartt (2013), a filmet rendezte John Crowley (2019)
Amerikai pasztorál, írta: Philip Roth (1997), a filmet rendezte Ewan McGregor (2016)
Árva Brooklyn, írta: Jonathan Lethem (1999), a filmet rendezte Edward Norton (2019)
A tehetséges Mr. Ripley, írta: Patricia Highsmith (1955), a filmet rendezte Anthony Minghella (1999)
Semmi, írta: Janne Teller (2000), a filmet rendezte Trine Piil Christensen és Seamus McNally (2022)
Némaság, írta: Endó Súszaku (1966), a filmet rendezte Martin Scorsese (2016)
Félelem és reszketés Las Vegasban, írta: Hunter S. Thompson (1971), a filmet rendezte Terry Gilliam (1998)
Hogy a vizsgálat fókuszált maradjon, konkrét szempontrendszerek alapján írom a cikkeket. Az első a dramaturgiai sűrítés és szelekció egy fontos pontja lesz: a narráció.
