A diótörő és a négy birodalom
Minden adott volt ahhoz, hogy a Disney sikerre vigye idei karácsonyi filmjét, azonban a pazar látványvilág, Csajkovszkij zenéje és a balett mellett egy fontos összetevő kimaradt: a lélek. Érdemes mégis esélyt adnunk neki, vagy valóban csak egy illatosító márka karácsonyi kollekciójának megihletése az egyetlen érdeme?
Keira Knightley
A Disney sokadik élőszereplős meséje ezúttal a karácsonyt célozza meg: E.T.A. Hoffmann Diótörő és Egérkirály című kisregényét, illetve Csajkovszkij Diótörő balettjét keresztezték, majd ehhez adtak fantasy elemeket, illetve alapjaiban változtatták meg az eredeti történetet is. Az esetek többségében a néző örül, ha nem remake formájában szeretnék újra az eredeti, nóvumot nélkülöző verziót lenyomni a torkán, azonban A diótörő és a négy birodalomnak javára vált volna, ha kevésbé bátor.
A történet szerint az arisztokrata családból származó Clara (Mackenzie Foy) nemrégiben veszítette el édesanyját. A lánynak egy kulcsra van szüksége, aminek nincs párja, mert ez nyitja a dobozt, ami felbecsülhetetlen ajándékot rejt néhai édesanyjától, ugyanis az ígéret szerint Clara mindent megtalál benne, amire szüksége van. A keresztapja, Drosselmeyer (Morgan Freeman) éves ünnepi bálján a kislány egy aranyfonálhoz jut, ami elvezeti őt az áhított kulcshoz – aminek rögvest nyoma is vész egy különös, rejtelmes párhuzamos világban. Odaát Clara találkozik egy Philip nevű katonával, egy sereg egérrel és három birodalom kormányzóival. Clarának és Philipnek az ominózus negyedik birodalom területére kell merészkedniük, amit egy zsarnok irányít, hogy visszaszerezzék a kulcsot és visszaállítsák a harmóniát e bizonytalan világban.
Clara az aranyfonalat követve egy erdőbe jut, ahol éppen havazik. Nemcsak ennél, a legtöbb jelenetnél azt érezni, hogy ezeket a képsorokat már láttuk valahol. Sok a hasonlóság a Narnia krónikáival, ami önmagában nem okozna gondot, hiszen több mű jellegzetességét is átemeli a film, ugyanakkor az eredetiséget szinte teljesen mellőzi, klisét klisére halmoz. Clara karakterét igyekeztek az alkotók a feminista Disney-hercegnő képére formálni, különleges képessége a klasszikus történethez képest újítás: elméleti fizikai tudományos jártassággal rendelkezik. A szépségén túl tehát okos is, egyedül is boldogul, emellett nem a hercegnői pozícióból eredő „kötelező” jóság és báj, hanem az ész, a tudás segítségével teljesíti be küldetését.
A diótörő és a négy birodalom egyik legnagyobb erénye a szemkápráztató látvány. A díszletek mellett a jelmezek, a sminkek is roppant részletgazdagok és briliánsak, azonban annak ellenére, hogy a címben is szerepel, a négy birodalmat csupán egy-egy montázsban ismerjük meg, emellett pedig az adott föld kormányzójának kinézetében köszönnek vissza a birodalom jellegzetességei. A látványvilág monumentalitása és minősége jól érzékeltethető a palota példájával, amely szinte tökéletes mása a Viszilij Blazsennij-székesegyháznak. A CGI nem feltűnő, szerencsére a digitális technika által megteremtett kreálmányok sem hatnak nevetségesen művinek (habár utóbbi ma már evidensnek tűnik, sajnos Dunát lehet rekeszteni azokkal a filmekkel, amiknek ezt nem sikerült abszolválniuk). A diótörő többször megidézi Tim Burton Alíz Csodaországban című filmjének effektjeit, Rőtanyó (Helen Mirren) cirkuszi bohócai pedig a rendező korai stílusára emlékeztetnek, ami a gyerekek számára ijesztő lehet.
A film csak egészséges mértékben adagolja a giccset és a manírt, habár hajlamos egyes jeleneteket cukormázzal leönteni, szerencsére ezek csak ideiglenesek, így a mű élvezhető marad. A cukormáznak pedig fontos szerepe van, ugyanis az egyik fő tanulság, hogy ne ítéljünk első látásra, ugyanis nem minden az, aminek látszik. Habár Philip, a diótörő csak mellékszereplőként van jelen, helyette fontos szerephez jut Clara lelki világa, a gyásztól és a számkivetettségtől a megbocsájtásig vezető út. Ugyanakkor a dialógusok erőtlenek, a mű halmozza a logikátlan fordulatokat, a humor pedig olyan régi favicceken alapul, amelyek nem megmosolyogtatnak bájuk vagy nosztalgikus mivoltuk miatt, csupán kínosak.
Az alkotást erősítik a jókor, jó helyen használt Csajkovszkij-dallamok, tökéletesen beleillik a miliőbe a csodás és vérprofi balett-betétekkel együtt, amelyek többségét az American Balett Theatre vezető táncosa, Misty Copeland előadásában láthatjuk. A színészgárda remek, mindenki hozza a kötelezőt, azonban a Cukortündért megformáló Keira Knightley mégis kitűnik közülük. Az ő karaktere a legizgalmasabb, remekül hozza a negédes tündért, akinek szemében gyakran megcsillan a veszély és az őrület elegye. Rajta kívül egyik karakter sem árnyalt, és gyermekmese lévén természetesen nem rétegzett, bonyolult lelki világú figurákra vágyunk, de még a legkisebbek sem csak egysíkú karakterekkel boldogulnak.
A diótörő és a négy birodalom sok érdekes újítást hozott, gyönyörű látványvilággal, Csajkovszkij csodálatos zenéjével és bámulatos balett betétekkel operál. Ugyanakkor hiába a vizuális élmény, a film semmilyen érzelmi hatással nincs nézőjére, csupán a karácsonyi hangulatot idézi és erősíti meg benne. Mintha az utóbbi időben a Disney többször csupán azért szállna fel a nosztalgiavonatra, hogy a régi történetek újdonsággal való megtöltése helyett csupán a szülők pénzét csikarja ki. A diótörő esetében ez történt, ugyanis míg Csajkovszkij balettje egyaránt nyújtott szórakozást kicsinek és nagynak, a 2018-as élőszereplős diótörőre már 2019 januárjában sem fog emlékezni senki. Ha vitriolosan szeretnék fogalmazni, a film létrejöttének egyik legnagyobb érdeme – az anyagiakon túl – az, hogy egy illatosítókat gyártó cég karácsonyi kollekcióját megihlette. Reméljük a decemberben érkező Mary Poppins rácáfol az előbbi állításokra.
A diótörő és a négy birodalom a Magyar Filmadatbázison
